Nincs családom, nincs szerelmem, nincs nevem.
Nincs semmim, csak a hiánya.
Nem tudom, mikor futhattam utoljára. Hetek, hónapok teltek el? Éveknek tűnik...
És most sem tudom, akarok-e futni egyáltalán.

Sötétben, hidegben indultam. Illett a hangulatomhoz...
Fájt.
Percenként, lépésenként meg akartam állni. Minden lélegzetvétel, minden szívdobbanás rá emlékeztetett.
Aztán egy idő után lassan, szinte észrevétlenül világosodni kezdett az ég alja...
Felkelt a nap.

Megálltam.
Némán, percekig álltam mozdulatlanul, átizzadt futómezben, egyre jobban vacogva a hidegtől. A mind nagyobb, mind fényesebb napkorongot bámultam, amikor megéreztem...
Időtlen idők óta először éreztem, hogy valaki tényleg melegen, szeretettel elfogadva végigsimít az arcomon.

Az első tavaszi napsugár.

Nincs szerelmem, nincs nevem, nincs jogom, nincs célom.
De a nap... A nap azért rám is süt.