Szaggasd az aszfaltot – Sipos Ferenc emlékverseny 2014-10-26

A saját versenyünk most már évek óta az őszi maratonom utáni hétre datálódik, így, ha itt indulni szeretnék, akkor vagy mégiscsak itt futok versenyen kívül egy 42,2km-t (megtörtént már, hogy jópár éve akkori PB-t, 2:54-et futottam magamban), vagy egyhetes regenerációból alkotok valami nem túl maradandót. Tavaly olyat szenvedtem, hogy a t.kömet otthagytam valahol a 16km-es jel közelében, ahogy láttam, azóta ráhordta a sarat már az eső, és idén is valami hasonlóra számítottam (ha már kettő van belőle :) ).

7 nap maraton után éppen arra elég, hogy néhány kilót magára szedjen az ember, elvégezzen egy főzőtanfolyamot, felszedjen valami könnyűvérű nőt vagy kiessen egy állásinterjún mindjárt az első körben (egyik se sikerült, bár meg sem próbáltam). De arra, hogy felépüljön a szervezet egy maratoni “sokk”-ból, édes kevés.

Így fájdalmasan lassan kezdtem: a 10km-es női élmezőny szélárnyékaként tevékenykedtem az 5km-es fordítóig. Ketten nem voltak annyi évesek, mint én, de ha kilókban szeretnénk hasonló összefüggést keresni, ugyanezt az elkeserítő eredményt kapnánk :)

Azért korántsem neveznék kocogásnak egy 3’55”-ös tempót, csak hogy érzékeltessem, hogy a lányok is milyen fürgelábúak.

Fonódi Tomi futott közvetlenül előttem és a vonyarci Németh Gábor, de ő már nagyon elment. Ezek után egy még komótosabb ötös következett (3’57”), de annyira, hogy a fordítónál meg is jegyezte a Keszei család, hogy miféle luxusversenyt futok, nem szégyellem magam? :)

Azt nem, attól viszont tartottam, hogy egyszer csak fityiszt mutatnak a combjaim, beállnak és onnan tovább nem mozdulnak.

Tamás 50-150m közötti előnnyel bírt egészen 15km-ig (ebben a szakaszban kissé gyorsultam), én pedig kifejezetten jól éreztem magam: se keringésügyileg, se izomzatilag nem láttam figyelmeztető jeleket, de komolyabb tempóváltásba nem mentem bele, olyan… jólesően ment – ha létezik ilyen egy versenyen.

17km előtt sikerült ellépnem végül és – mivel itt már nem tartottam megborulástól – 3’47”-ben lefutottam a maradék néhány kilométert.

Itt még nem fejeztem be versenyt ennyire “semmilyenül”: nem vártam a végén a célkapu megkönnyebbülést jelentő látványát, nem húztam magam után a beleimet, nem átkoztam meg a szentgyörgyi egyenest, egyszóval nem éreztem eléggé gázul magam. Félmaraton végén illene, de talán nem ennyire közel egy maratohoz – azóta is ezzel nyugtatom magam.

A vége 1 21 43, ami közel egy perccel lett jobb, mint tavaly, akkor azonban az időjárás keresztülhúzta a mezőny számításait, ez a mostani 8 fok/szélcsend kombinációról nehezen lenne elmondható. Saccra 3 perc maradt el a mai teljesítményemből a kipihentség hiánya miatt, ennél sokkal jobbat nehezen préseltem volna ki magamból ilyen előzmények után. A legnagyobb öröm viszont, hogy realtíve elfogadható regenerációt produkált a szervezetem miközben ilyenkor nemhogy versenyezni, edzeni sem ajánlott 1-2 hétig...

Gratula az egyesületünknek a szervezésért!