Másztam ma 1100 méter magasra. Közben jött egy ismerős mellém a futópadra, 10 percet dumáltunk, aztán mindketten kezdtünk hangosan lihegni, így jobbnak láttuk belefeletkezni a feladatba.

Nem állítom, hogy élveztem. Tulajdonképpen inkább nem élveztem.

A sarkam mától valami hirtelen és örömteljesen meglepő fordulattal alig utalt a jelenlétére.

Ugye a nem futás miatt pihen, de főleg  az, hogy az általam csonthártyagyulladásnak diagnosztizált bajt elkezdtem gyulladáscsökkentővel kezelni. (Flector por reggel este és Flexagil kenőcs) És működik. Nincs már lobos érzés belül, sétálva nem fáj, ha nyomom nem fáj. Futni nem merek, de talán a hétvégén megpróbálok a futópadon óvatosan kocogni 5 percet. De még nem.