Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 44 507 822 km-t sportoltatok
Mint egy kisfiú...

London2-verseny

kreki | 2012-04-26 21:15:12 | 5 hozzászólás

Mivel sikerült nagyon előre beállnom a zónába, nálam jobb futókkal haladtam együtt. Nagyon kicsit gyorsabban kezdtem, mint szoktam, már az első kili is 4,05-ös volt. Ennek ellenére simán mentek el mellettem a futók. Egy-két "angol bajnoki" nőt előzgettem, de egyébként azt hittem állok. Jól esett a futás, a tempó és ezt elkönyvelhettem volna nagyon jó jelnek is, de tapasztalatom szerint nekem akkor szoktak jó maratonjaim lenni, ha az elején nem érzem nagyon jól magam és 15-20 kilométer környékén melegszem bele. Ezért ezt intő jelnek tekintettem és a második ötöst már nem futottam meg.  Külvárosi kertes lakónegyedben haladtunk, az elején nem történ semmi rendkívüli, hacsak az nem, hogy egy mérföld után kicsivel egy lány elesett az egyik fekvőrendőrben megbotolva. Próbáltam felsegíteni, de szólt, hogy minden OK, menjek csak. Ezek a fekvőrendőrök egyébként nagyon beleolvadtak az aszfaltba(ami egyébként nem az itthoni minőségű volt), később aztán észrevettem, hogy a pálya szélén hoppoló és táblával a kezükben álló segítők azért állnak ott, hogy figyelmezetessenek rá. Egy kellemes lejtő után, 3 mérföld előtt értek össze a rajt csápjai egyetlen főmezőnnyé, innentől nagyon sűrű volt a mezőny. Elérkeztem az első ellenörző pontomhoz, az első 5 kili 20,30-lett, ez nagyon jó volt, reméltem, hogy nem túl jó. Innen azért megfontoltabban heladtam. Kezdett melegem lenni. A füzetben is olvastam, hogy 1 mérföldenként lesz víz, de ennek ellenére ez meglepő volt egy szokásos maratonhoz képest. Itt  gondolkodnom kellett, hogy melyik frissítésnél igyak, mert mindnél azért csak nem tehettem. A második ötös 20,50 körüli lett és a harmadik is hasonló, gondoltam innen már megint húzni kellene kicsit.

Már az első mérföldtől kezdve sok szurkoló volt a pálya mellett, ez kb. 6-7 mérföldnél változott meg, mikor kb. a Cutty Sarkhoz értünk, innentől jóval többen voltak az eddigieknél és a szokásosnál a kordonok mellett és hangosak is voltak. Az elején hátszélben haladtunk, ez 4 mérföldnél ellenszélre változott, többek közt ennek is tulajdonítottam a gyorsabb első 5 kilométert és, hogy azóta 20,50-55 körül futom az ötösöket. 12 mérföld után egy jobb kanyart követően arcon vágott a Tower Bridge. Hirtelen felszaladtam erre a csodás építményre és itt döbbentem rá, hogy hol is futok ebben a 3 órában. Ezekben a pillanatokban eszembe jutottak azok, akik várnak a Green Parknál, a Buckingham Palota mellett és akik otthon gondolnak rám, no és az, hogy ez a várva várt verseny. Nyomni kell, ezért jöttem! Kicsit elérzékenyülve futottam fel a hídra, jól megnéztem magamnak és erősíteni kezdtem, hisz már majdnem féltávnál jártam. Egyébként is sokszor érzem úgy, mikor kicsit nehezebben megy, meg kell próbálni erősíteni és ez kizökkent. A fele-13.1 mérföld - 1,27,40-re sikerült, ez kb. olyan, mint amilyet terveztem, vagy egy picit, 10-15 másodperccel gyengébb. Innen nyomni kellett az egyénihez. Közben 20 kilinél lenyeltem az első Vition kapszulát a görcs megelőzése miatt, a 20-25 közötti távot megint 20,30 körül futottam és azt mondtam magamban, hogy innen nem kellene 21 percnél rosszabb résztávokat menni és akkor meglehet. Bíztam abban, hogy jól szoktam bírni a második felét, legtöbbször még jobbat is futok a második félmaratonra. 25-nél benyomtam az első gélt, és próbáltam versenyben maradni az egyéniért. Innen azonban kezdtem egyre gyengébbnek érezni magam és csak nem sikerült azt a tempót futnom, amit terveztem, a hatodik ötös már 21 percnél volt. Ami az időnél rosszabb volt, hogy egyszerűen nem tudtam gyorsabban futni ennél a 4,12-13-as tempónál. 30-nál újabb vition adag, víz és elszántság. Innen ugyanis minden erőmre szükség volt. A pulzusom is eléggé felment, 170 körül mozgott. Ez már az abszolút belváros volt, de ezt én már nem láttam. Kikapcsoltak az érzékszerveim, minden erőmet felemésztette a koncentrálás a tempó tartására és a közben elkezdődött fájdalom, szúrás orvoslására. A mérföldeket már nem tudtam számon tartani, a 35 kilométeres tábla környékén egy frissítő előtt megittam a második gélt és tudtam, hogy innen akár nagy fejre állás is jöhet. A sok vizes és az izos frissítések mellett meglepő volt, hogy nem vettem észre az állomásokon a szokásos gyümölcs és kekszes, aszalt gyümölcsös asztalokat. Egyszerűen nem volt kaja az útvonalon, csak, amit a nézők tartottak műanyag tányérokon. Ez az 5 óra körüli futóknak nagyon hiányozhatott, ha nem készültek erre, nagyyon pórul járhattak. Volt viszont vazelin, sok helyen tartottak a segítők gumikesztyűt húzva vazelint az ujjaikon. Ilyet még sehol sem láttam. Közben óriási tömeg volt a pálya mellett, 2-3 sorban álltak a szurkolók mindkét oldalon és döbbenetes hangzavar és ováció volt. Tulajdonképpen ezt az ovációt tudtam csak felfogni és az aszfaltot láttam csak magam előtt. Sokakat személy szerint bíztattak, itt ugyanis nagyon nagy divat a futók körében, hogy a póló elejére feliratják a nevüket. Így aztán tudtam például, hogy Frankie legalább 10 kilométer óta mögöttem fut:).

A Temze partjára értünk lassan, egy rövid szakaszon, ahol ráadásul emelkedett az út - úgy 36 környékén lehetett - azt éreztem, hogy teljesen lelassulok, szinte már csak vánszorgok, akár sétálhatnék is ezzel az erővel. Ez azt jelentette, hogy a 3 órám is veszélybe került és úgy éreztem vége a versenyemnek. Egy páros jött mögöttem, elmentek mellettem, próbáltam ritmust váltani, utánuk eredni. Távolodtak, de egyre kevésbé nőtt a távolság és ez erőt adott. Nem-nem adom meg magam ilyen könnyen, Londonban vagyok - mondogattam magamban - és keménynek kell maradnom. Lassan - lassan megtaláltam önmagam. Bár nem mértem a kilométereket, ez szerintem biztosan majdnem 5 perces lehetett. Balra a Temze, London Eye, futnom kell, már nem is lehet olyan sok hátra. Belefeledkeztem a küzdelembe, olyannyira, hogy egyszer csak hiretelen láttam meg a 25 mérföldes táblát. Elképesztő, mindjárt a célban vagyok...de addig még történik egy, s más. Előttem például a Parlament és a Big Ben 25 mérföld után, innen jobb kanyar és már a palota felé haladok. Végig néztem az órámat, de 30 után elvesztettem a fonalat, nem tudtam figyelni sem a mérföldes időimet, sem az 5 kilométeres részidőkből nem tudtam következtetni a végére. Azt tudtam, hogy egyéni nem lesz, de azt hittem, hogy a 3 órából is kicsúszom. 25 mérföld után viszont felcsillant a remény, hogy kettessel fog kezdődni, a nehézségek ellenére. A szúrást ugyan nem sikerült teljesen kiküszöbölnöm, viszont kezelhető állapotra hoztam és viszonylag jól tudtam vele futni. Megláttam a Palota előtti körforgalomban az aranyozott szobrot. Innen már nagyon kevés volt hátra, a tömeg üvöltött, ez hajtott előre engem is. A körforgalomban a szemem a családot kereste. Hamarosan meg is láttam őket a tömeg ellenére, illetve a magyar zászlót, amit nyújtottak felém, a látásom teljesen beszűkült. Átfutottam az út túloldalára, felnyaláboltam a zászlót, egy nemet intettem nekik, viszont egy " jó vagy"-ot kaptam és láttam, hogy valami papír van a kezükben, elolvasni nem tudtam mi van rajta, egy biztató táblácska volt. Befordultam a célegyenesbe az oszlopokon lengedező óriási brit zászlók között. Egyszer csak megláttam az órát, alig akartam hinni a szememnek, hogy 2,56 valami áll rajta, a szenvedéseim ellenére, vagy éppen pont amiatt. Az utolsó pillanatban felemeltem a zászlót a fejem fölé és befutottam. Kész, bent vagyok, lefutottam az egyik legnagyobb maratoni versenyt, a London Maratont, 2,56,47-es idővel. Nem izgatott már az egyéni, meglepődtem, hogy ezt el tudtam érni és kicsit büszke is voltam, hogy így megküzdöttem érte. A cél után sétálva néhány perc múlva valaki megveregette a vállam és kezet nyújtott. Felé fordultam és láttam, hogy Frankie van a mellkasára írva. Biztosan tudtam neki segíteni, jó érzés volt, ...az is, hogy megköszönte.

Az persze más lapra tartozik és érdemes rajta gondolkodni, hogy mi okozta ezt a nehézséget 25 után. Öt hete Rómában jól mentem 38-40-ig, ott csak az utolsó kettő fogott meg, de arra számítottam is, tudtam, hogy nem fogom bírni a végét. Most úgy éreztem előrébb tartok annál. Ebből is látszik, hogy minden verseny más és bármikor adódhatnak új dolgok, olyanok, amiket verseny közben kell kezelni és átértékelni a helyzetet. Most, néhány nap elteltével úgy érzem mindent megtettem a verseny alatt és nincs okom szégyenkezni. Szerettem volna egyéni csúcsot futni és bebizonyatani magamnak, hogy megérdemlem ezt a versenyt. A csúcstól durván egy perccel elmaradtam, de a bizonyítás úgy érzem ennek ellenére sikerült.

London1

kreki | 2012-04-24 20:02:49 | 3 hozzászólás

Nem volt zökkenőmentes ez a londoni utazás. Pénteken az esti géppel mentünk, késett több, mint 2 órát. Végül 1 után kerültem ágyba, ami itthoni idő szerint 2 óra. Nem igazán ideális egy maraton előtt. A szombat viszont jól indult, egy kellemes napsütéses reggelen átmozgatás Londonban. Természetesen parkot választottam helyszínéül, ezek a Hyde Park és a Kensington Garden lettek, nem mindennapi élmény volt itt kocogni. Csodálatos zöld minden, gyönyörű virágok, rózsakert és természetesen rengeteg futó, csak úgy és a másnapi verseny miatt is.

Délelőtt aztán a rajtszám átvétel következett az expon, ahol iszonyatos tömeg volt, kicsit be is sokalltam ott, délután pedig egy buszos városnézés volt a programban, hogy ne kelljen sokat gyalogolni. Este a szokásos pasta, és készülődés. 

Vasárnap reggel 5-kor ébresztő, 5,30-tól volt reggeli a futóknak, 6,15-kor indult a busz a rajthelyre. A parkban még nem sokan voltak mikor kiértünk, velünk nyitották meg a területet. 3 részre osztották a futókat, kék, zöld és piros zónára, én a kékben kaptam helyet. A kezdeti lézengésből kb. 8-ra lett irdatlan tömeg, ebben az iszonyatosan nagy parkban. Látszólag minden zökkenőmentesen haladt idebent, pihenőre vettem a dolgot és ittam egy teát( kávé, tea és víz volt az ellátmány a futóknak. Csak az én zónámban 300 darab WC-t számoltam meg, ezen kívül még volt külön pisilős szakasz is, ott elég gyorsan ment a sor. Kilenckor elindult a női elit rajt, ezt a kivetítőn láttam, ekkor már átöltöztem és kezdtem melegíteni. Nem volt nagyon hideg, a NY-i tapasztalatok alapján sokkal hűvösebbre számítottam. Jól éreztem magam, a nyújtásra jól reagáltak az izmaim, úgy tünt friss leszek. Leadtam a csomagot és csak kb. 5 perccel a rajt előtt álltam be a kék egyes zónába az elit futók és az angol bajnokságon résztvevők mögé. Miután bemutatták a futókat 9,45-kor elindultunk...felemelő volt, hogy most nem az eurosport közvetítése előtt fogok ülni, hanem a saját bőrömön tapasztalhatom meg az egyik legnagyobb és - bár nincs messze - számunkra legkevésbé elérhető maratoni verseny hangulatát....

Irány London

kreki | 2012-04-18 23:20:21 | 7 hozzászólás

Ma megvolt az utolsó itthoni futásom. Legközelebb már csak kint szeretnék kocogni egyet szombaton reggel, valamelyik parkban. Őszintén megvallva nem annyira estek jól a futások az utóbbi napokban, már amennyit futottam. Tudom persze, hogy vasárnap kell jól mennie nem ma, mégis ennél jobbra számítottam. Ennél kevesebbet már nem is lehet futni. Nem könnyű a pihenés sem. A masszázs viszont nagyon jót tett, sokkal jobban érzem magam utána, igazi lazító kúra volt.

várom

kreki | 2012-04-16 22:22:43 | 4 hozzászólás

Szóval, mint egy kisfiú, úgy várom most az április 22-ét. Három évvel ezelőtt lottóztam először a London Maratonra és azóta is, persze sikertelenül. Télen azonban egy másik úton sikerült szert tennem egy nevezésre. Ez egy olyan verseny (része a Major Marathons-nak), ahol persze szeretne az ember jó időt futni önmagához képest, nekem is ez szerepel az elképzeléseimben.

Bár nem vagyok egy blog író típus, most mégis erre vetemedtem, mert egy edzésleírásban hosszú lett volna feltenni a kérdéseimet, elsősorban magamnak. Tervem szerint szerettem volna egyéni csúcsot futni ezen a versenyen. Néhány évvel ezelőtt a 3 órán belüli maraton volt a célom, aztán, amikor ez - a legváratlanabb pillanatban Firenzében, 2010-ben egy erősen esős napon, 6 fokban futott versenyen - megesett, azóta ismerőseim közül sokan kérdezik, hogy mi a következő cél, mi motivál még az álmom teljesülése után? A válasz egyszerű, nincs több ilyen cél, csak futni. Futni minél több helyen, jó érzésekkel, élvezettel. Most azonban Londonra készülve óhatatlanul felvetődött bennem, hogy egy ilyen gyors pályán, esetleg még javítani is lehetne. Sajnos nem volt zavartalan az idei telem a felkészülést tekintve, de még sosem volt a felkészülésem hiba nélküli, miért pont most lett volna az.

Igyekszem felsorakoztatni pro és kontra az érveket a PB ellen és mellett, mindent számba véve és  próbálva egyiket sem túl-, sem alulbecsülni. Lássuk csak először a negatívumokat, ami úgy érzem ellene szól és sok kérdést vet fel bennem:

  • a tervtől elmaradó kilométerszám 2012-ben,
  • februári bokasérülés, majd rásérülés,
  • az előzőből következő februári, elég "vicces" havi kilométerszám(165 km) akkor, amikor a legtöbbet kellett volna dolgozni, ez nemcsak fizikai hiányosságot eredményez, de fejben sem tesz felkészültté, erőssé a versenyre,
  • bár az utóbbi két versenyemen nem bántott, de mindig a fejem felett lebegő combhajlító görcs, ami megkeserítette 1-2 versenyemet,
  • az utóbbi időben elárasztó sok munka, ami miatt nagyon keveset pihentem és sokat éjszakáztam,

Amiben bízhatok:

  • az utóbbi években megszerzett viszonylag masszív edzettség, állóképesség,
  • egy november végi és egy márciusi 3 órán belüli maraton,
  • a Róma óta (végre) jól sikerült időszak(2 erős hét),
  • óriási motiváció, hogy ezen a versenyen futhatok,
  • elég nagy maratoni versenytapasztalat,
  • gyors pálya, gyorsabb, mint a néhány héttel ezelőtti római maratoni vonalvezetés,
  • tudom, lesznek, akik gondolnak rám itthon és a helyszínen is(bár ez nem tartozik szorosan az edzettséghez, de sokat jelent, motiválttá és szilárddá tehet)

Ami még befolyásoló tényező minden maratoni versenyen:

  1. aznapi forma, állapot,
  2. időjárás,
  3. váratlan, kiszámíthatatlan esemény és az erre való reagálás, a versenyen adódó helyzetek kezelése

Az utolsó 3 tényező csak 22-én válik kézzelfoghatóvá, csak a futás után fogom tudni, hogyan befolyásolták a versenyemet, ezért nem is teszek eléjük semmilyen jelet. Az időjárásról szólva el kell fogadni, ami van, abban kell futni és a legtöbbet kihozni belőle. Ezt legjobban Firenzében tanultam meg azon a hideg napon.

Talán több a pozitívum, mint a negatívum, de ezt számokkal nem lehet mérni. Még ennek az utolsó hétnek nyugisra kell sikerülnie - amennyire nyugisra szoktak sikerülni az amatőr maratonfutók hetei- és aztán vasárnap meglátjuk, hogy a 2:55,43-on belül leszek-e, vagy sem. A visszaszámlálás elindult...