Kedvesem a reptéren. Munka miatt utazik, két hét egyedül.
Tegnap nagy elhatározásra jutottam. "Holnap nekikezdek". Soksor volt már "holnap" az életemben. Legtöbbször mindig mindent "holnap" kezdtem el. Viszont éreztem, hogy ez a "holnap" más lesz. Ha ezt a "holnapot" elbaltázom, talán az egész életemet elbaltázom.
Reggel 4:00-kor keltünk. 6:00-kor felvettem a melegítőm, a teniszcipőm (mert egyelőre nincs semmilyen futócipőm), a kapucnis pulóverem, és lementem. Esett az eső, hideg volt, húzott vissza az ágy, a paplan, a párna. Csábítottak, de ellent tudtam állni nekik, és lementem.
Nem volt tervem, csak célom volt: Két sarok, először. Amikor elértem a második sarkot, gondoltam, hogy megy ez még. Rátettem még egy lapáttal. Megvolt a harmadik. Na még egy kicsit... És a negyedik. De ott annyi, alig kaptam levegőt, nem láttam az esőtől, fájt mindenem az utolsó porcikámig. Cél az utca vége. Lassú kocogás. Megvan az oszlop az utca végén. Vissza. Séta. Futás. Séta. És a végére egy mindent bele sprint.
Boldog voltam. Feljöttem a lakásba és boldognak éreztem magam, bár mindenem fájt.
Tudom hol rontottam el: nem melegítettem be, nem az edzességi szintemnek megfelelően futottam, nem nyújtottam, nincs cipőm, a nadrágom hosszú, mindig rátaposok.
Viszont megtaláltam az edzésprogramot, amit végig fogok csinálni.
Tettem életemben számos ígértet. Sajnos nagyon sokat nem tartottam meg. Ennek vége! Itt van mellettem egy húsvétról maradt csokitojás. Nem bírok ránézni.
184 centi magas vagyok, a mérleg 88.1 kg-ot mutat. Nem vagyok elégedett magammal. Sem a testemmel, sem a lelkemmel.
Nagyon bízom benne, hogy a futás segítségével megtalálom magamat, azt aki régen voltam, és újra az tudok lenni, aki régen voltam.