Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 55 760 143 km-t sportoltatok
Ugye megmondtam?

Maratoni mese

A második maratoni futásom története

Berika | 2009-09-09 23:15:11 | 15 hozzászólás

 

 

Hódmezővásárhely holland testvérvárosa Haammerlemmeer. Ez a város rendezett egy nagy futóversenyt 2009.09.06-án, különböző távokon, köztük félmaratont és maratont is.

Amikor a tavasszal elkezdtem egy kicsit jobban edzeni, rájöttem hogy cél nélkül nincs futás. Vagyis nem is magamtól jöttem erre rá, hanem rávezettek azzal, amikor Csaba azt mondta, hogy fussunk a Balaton Maratonon egy 100 percen belüli félmaratont. Azt hiszem egy napig gondolkodtam csak...

Aztán futogattunk és az egyik edzésen Vári Bea megkérdezte, hogy lenne-e kedvem Hollandiába kimenni félmaratont, vagy maratont futni. Megint egy napig gondolkodtam és gyorsan rávágtam, hogy akkor ha dönteni kell, akkor inkább maratont futnék. Ez volt június elején.

Aztán következett a tervezés, ami Fajfrik Zoli érdeme, akit időközben kineveztünk edzőnek. Kérdezett pár dolgot, én röviden válaszoltam és kitűztük a szent célt: 3:30. Bár én nem is sokat gondolkodtam a felkészülési idő alatt ezen. Csak rendesen elvégeztem az edzéseket.

 

Zoli az edzőtáborban megkérdezte, hogy izgulok már? Hát nem izgultam még. De az edzőtábor nagyon jól sikerült és a hosszú futások jól mentek, ebben pedig Csaba segített sokat, aki eltűrte a hangulatváltozásaimat és folyamatosan tartotta bennem a lelket.

Az augusztus végi mezőtúri félmaratoni időm alapján már kezdtem kicsit elhinni azt, hogy megvan az edzések eredménye, de a maratoni időmet 3:35-re lőttem be, ami kicsit azért még ekkor is nagyképűnek tűnt, de miért ne???

 

Eljött az utazás napja és Hollandiában, amikor leszállt a gép iszonyatos erejű szél fogadott bennünket és borongós idő. Szétnéztem, aztán nagyon megsajnáltam magam. Ebben az időjárásban örülök, ha négy órán belül célba érek, a sok edzés mind kárba veszett...

Aztán napról napra javult az idő, bár az utolsó edzés előtt még szakadt az eső, de végül kisütött a nap és oltalmukba vettek az égiek.

A verseny előtti napon, biztos ami biztos, azért gyalogoltunk 7 km-t a tengerparton, élveztük a veszett szél erejét és gyönyörködtünk a tengerben. Lehet, hogy ez kellett még a mentális feltöltődéshez? Vagy az esti holland zöldséges húsleves adott erőt? Vagy a bizonyítási vágy? Erre nem lesz válasz...

 

A verseny előtti percekben sem vettem még komolyan, hogy én maratont fogok futni. Álltam a rajtban és nem izgultam. Vártam a versenyt. Eljött az én napom...

Elindult a mezőny, együtt a félmaratoni mezőnnyel, ami azért volt jó, mert felvettem a félmaratoni tempót. Vagy mégsem így kellett volna kezdeni? Észre sem vettem a kilométerek múlását, nem éreztem a szelet, csak mentem és élveztem a futást. Kétméteres, hosszúlábú holland pasik között egy apróléptű csaj. Ugyan mit gondolhattak? Honnan kerültem ide?

Az első 20 km 1:33:36 lett, jó szokásom szerint bekezdtem az elején. De mivel teljesen rutintalan maratonista vagyok, így mindent feltettem egy lapra. Azt hiszem, jó taktika volt.

 

Amikor szétvált a mezőny, nagyon egyedül maradtam, szerencsére a vendéglátó családfő őszinte szeretettel ajánlotta fel, hogy végigkísér bringával a pályán, megbeszéltük, hogy inkább a második felében lesz rá nagyobb szükségem, így nem kellett azon agyalnom, hogy vigyek övtáskát vagy sem, mit egyek vagy igyak a frissítő pontokon. Valószínűleg ez egy nagy biztonsági hátteret adott, nem tudtam eléggé megköszönni ezt a segítséget, nagyon sokat jelentett végig André jelenléte.

 

Legnagyobb gondom a fejszámolással volt, amikor lassan beszorozgattam a 35 km-t 5 perccel és kiszámoltam, hogy az hány óra hány perc és megnyugodtam minden egyes kilométernél, hogy még mindig tartom a kitűzött 5 perces átlagot. Ezzel jól elteltek a kilométerek.

 

Az utolsó 6-7 km már fájt. Begörcsölt a vádlim, ami csak akkor volt érezhető, amikor ritmust szerettem volna váltani, vagy változtatni kellett a lépéshosszon (pl. kisebb emelkedők). Kétszer megálltam nyújtani, próbáltam nem szenvedő arcot vágni, amikor berántotta a görcs a vádlimat, de ilyet még soha nem éreztem. A bal térdem is nyöszörgött az utolsó kilométereken, de nem adtuk fel, elfogadtam azt a tempót, ami még kezelhető volt és nagy bánatomra nem tudtam hajrázni az utolsó kilométereken és a befutón, ahol már vártak a csapattársak.

Menetközben nagyon sokan szurkoltak, a verseny útvonalán végig lelkesek voltak a rendezők és a lakosok is, nem volt dudálás és morgolódás az útlezárások, forgalom elterelés, várakozás miatt az autósok részéről. Nagyon szép helyeken futottunk, szinte elröpült ez a három és fél óra...

A cél előtt már tudtam, hogy 3. lettem, ez külön öröm volt számomra. És Zoli bekiabált a befutón, hogy „Ugye megmondtam?". 3:31:06 ez lesz az érmemre vésve.

 

Még egyszer köszönet a csapattársaknak, külön Csabának és Zolinak, mert nélkülük ez nem jött volna össze és köszönet Andrénak, a kísérőmnek és Haninak a tolmácsolásért és a beszélgetésekért.

Csak egy baj van. De ez egy következő maratoni mese lesz már...