Nemrég belefutottam egy cikkbe, amiben a New York Egyetem RunSmart klinikájának szakértői arról számolnak be, hogy a futók nagy részének általános problémája farizmaik gyengesége.

Köztudott, hogy a futás komplex mozgásforma - szinte a test összes munkaizma részt vesz benne, azonban a lényeges terhelést a láb kapja. Ugyanakkor a testtartás megtartásában a törzsizmok is kiveszik a részüket, illetve a karok munkája sem elenyésző. Ha egy izom elfárad vagy túlerőltetik, akkor működése beszűkül, vagy esetleg más izomcsoportok töltik be a szerepét. Értelemszerűen, a helyettesítés többletmunka és nagyobb megterhelés, ami a sérülés veszélyét hordozhatja magában.

És, mi van akkor ha egy izom nem is működik - mármint, nem tölti be a funkcióját? A gluteus maximus és a gluteus medianus általános gyengeségét onnan eredeztetik, a RunSmart szakértői, hogy rajta ülünk. A gyenge izom, szinte olyan mint egy bénult izom - meg kell neki újra tanítani a mozgást.

Hiába az anatómiai tudás, és hiába szenteltem futás közben testem minden mozdulatára a figyelmemet nem tudtam eldönteni, hogy az én farizmaimmal mi a helyzet. Bizonyíték nélkül nem jelenthetem ki, hogy a "popó probléma" engem nem érint. Tettem egy próbát: száz méteren keresztül csináltam kitöréseket, a lehető legszabályosabban és másnapra tökéletes izomlázzal számolhatttam. De ez volt a célom. Aztán elindultam futni a megszokott tempóban, a megszokott útvonalon. Ismét figyeltem a testemre, és vártam a fájdalomingereket. A "kis tesztem" eredménye az lett, hogyha kicsit gyorsabban futottam akkor éreztem az izomlázat, viszont sem a dombon felfelé, se pedig a megszokott tempómban nem éreztem. Arra jutottam, hogy én is kímélem a farizmaimat, így esélyes lehetek esetleges sérülésekre. (Tény, hogy a mostani tempóm nem épp a legjobb, ezen igyekszem javítani.)

A keresztedzéseimben eddig a hasizmokra koncentráltam, ezentúl beleveszem a farizom erősítő gyakorlatokat is - mint pl. a kitörést. Ami a futást illeti, úgy tűnik ha gyorsabb a tempó beszáll a popó is a munkába - ezt fogom megragadni.

Két és fél évvel ezelőtt a családommal városból faluba költöztünk. Én városban nőttem fel, sose vágytam családi házba, főleg nem egy kisközségben. Gyerekként én is tölöttem nyaranta pár hetet a Mamánál, akik "kertes házban" laknak. De nem volt akkora élmény, hogy osszam a lelkesedést a költözés iránt.

Városban elfogadott dolog, hogy reggel és este elindulnak a futók és a kocogók edzeni. A városi legenda úgy tartja, hogy a futáshoz csak egy jó cipő kell. Őszintén? Mint, minden embert a futót is az öltözékéről lehet a leginkább megismerni - ami, ugye nem csak egy cipőből áll. (Természetesen maga a mozgás is adhat gyanakvásra okot.) Egyedül, vagy párosan - Budapesten egész rajban. Mindenkinek megvan a kedvenc útvonala, és nagyon érdekes, de békén vannak hagyva. Mármint, nem akarja őket megállítani senki, nem beszél hozzájuk senki, nem kérdezi meg senki hogy merre megy az illető. Egyszerűen tudja a futó környezete, hogy ez a személy így sportol. Egy kajakost kirángatunk a csónakból, hogy megkérdezzük most azért edz, mert jól esik neki, vagy azért mert célja van vele? Ugye nem...

Azonban a falu egy teljesen más világ. Itt aki sétál, az buszhoz igyekszik. Aki biciklizik, az vagy boltba megy, vagy kocsmába, vagy a komájához. Itt nem létezik céltalan utazás, sőt futás sem. Minek? Hiszen ott a bicikli, ha hamarabb akarsz a célodhoz érni, mint gyalog.

Ezek után nem mondok újdonságot azzal, hogy rendkívül érdekes, ugyanakkor bosszantó is futni faluban. Kikerülhetetlen, hiszen el kell indulnom és haza kell érnem. Az érdekes rész addig tart, ameddig csak néznek és nem igazán tudják eldönteni, hogy mit is csinálok. Nem értik, én viszont csak mosolygok. A bosszantó az, amikor idős nénik látva engem lepattannak a bicikliről és elkezdenek hozzám beszélni. Köszönök, és mutatom hogy "nem hallom", mert zenét hallgatok futás közben. Nem értem őket. Tudom, hogy semmiféle rossz szándék nincs bennük, de csak nem gondolják, hogy le fogok állni velük beszélgetni futás közben. Vagy igen?

A jó időben a kocsma teraszán ücsörgő férfiakról nem is beszélek. Ők jóval hangosabbak - sajnos, meg szoktam hallani amit mondanak, és nem épp biztató szavak ezek. Volt egy-kettő, akinek bemutattam - nem vagyok büszke rá, de az én türelmemnek is van határa. Ugyanez a helyzet azokkal, akik a hátam mögött kinevetnek és beszólnak. Meguntam azt is, hogy a "jófejkedés" beszólásokba megy át. Kezdve a szájjal generált pukitól, egészen a gyorsasági mérlegelésig.

Szerencsére vannak olyanok is, akik már átléptek ezeken a "falusi korlátokon". Az ő edzésükből is elkerülhetetlenek a falu utcái. A minap egy kerékpárossal menet közben összepacsiztunk, és két kocogóval is találkoztam, akik nagy mosollyal kiálltották, hogy "hajrá!". Ilyenkor kicsit megenyhülök, elszáll a haragom, és abban reménykedem, hogy ők nem kapnak ennyi tüskét, mint én.

A testedzéshez szorosan hozzátartozik a táplálkozás, amelynek során az anyagcsere ellátja a szerveztetet a megfelelő tápanyagokkal, és energiát szolgáltató vegyületekkel. A ki-mit-egyen kérdéskörrel sokan, sokféle szemszögből foglalkoztak már, de az alvásról, mint a mentálkondi karbantartójáról valahogy nem ilyen divatos beszélni.

A futás a legjobb állóképesség növelő tevékenység. Állóképességről viszont nem csak az izommunka során beszélünk - munkában és iskolában is fontos tényező, hogy mennyire bírunk el a  kihívásokkal. Testünk szakaszos működéséhez igazodott az idegrendszerünk is. Az alvás kihat a nappali tevékenységünkre, és testi kondíciónkra. Az álmatlanság, vagy a túlalvás betegségek előjele, tünete lehet.

Azt tapasztaltam, hogy az éjszakákba nyúló tanulás, a rendszertelen ébredés sem tesz jót az általános testi-lelki állapotnak. Saját magamon figyeltem meg, hogy vannak periódusok, amikor kevesebbet alszom, de az alvás minősége jobb, mint amikor többet, de azt felületesebben.

Egy-egy nehezebb időszak után akár 16-18 órát is át tudtam aludni. A fejemnek nagyon jót tett, ismét friss voltam - de a testem... Mindenem fájt, pedig a hagyományos értelemben nem "aludtam el" semmimet. Fájt a hátam, rosszul esett ha ültem, a vádlijaim sajogtak. Az emberi testet mozgásra tervezték, nem fetrengésre.

Egyébként 6-8 óra alvástól már frissen ébredek, és az hogy újra futócipő van a lábamon segít elkerülni ezeket az "alvásos túlkapásokat". Egy jó pár kilométerrel a hátam mögött könnyebb is elaludni, és sokkalta jobb másnap reggel felkelni.

Én az esti órákban szeretek testmozgással foglalatoskodni, főleg ha napközben nagyon meleg van, ráadásul a nap végére már közel sincs annyi feladatom. Lehetséges, hogy megpróbálkozom a reggeli edzéssel, kíváncsi vagyok miennyiben más, mint az esti edzés.

Isten tudja mióta készültem, hogy ismét futócipőt húzok és nekindulok a terepnek. Utoljára a tavaly áprilisi Vivicittán futottam, előtte és utána is beettem magam a kondicionáló termbe. De aztán már az se ment. Sokszor nem a lustaság hanem a fáradtság volt az oka a nagy lazaságnak.

Az első dolog, ami ismét a fülembe ültette a bogarat, hogy a mobiltelefonomat okostelefonra cseréltem és az alkamazások között ráakadtam a Runtastic programra. Nagyon szerettem volna kipróbálni, de ez még bőven a télen volt és nem vonzott a gondolat, hogy délután az öt órai sötétedés közepette induljak el futni.

A következő dolog, ami ismét felrázott hogy megjelent a Men's Health magazin Runner's world különszáma. Nem bírtam ki, hogy ne vegyek egyet. Szó szerint belelkesültem, hogy "igen, visszatérek a futás ösvényére". Sokat olvasgatom, számomra nagyon hasznos cikkek vannak benne. De aztán megint elmaradt a nagy elindulás.

A harmadik dolog, ami viszont meghozta az "étvágyamat" egy 30 napos hasizom kihívás, amit nemes egyszerűséggel ismerőseim jóvoltából a Facebookon találtam. Június elsejétől indult a dolog egy esemény keretében. A kihívás kitalálója azzal a mottóval indított útnak: "For ones, who needs motivation like me!"

És, ma futottam. Jól esett. Bevallom, a zaklatott lelkiállapotom is hozzájárult ahhoz, hogy futócipőt húztam. És, ha egyszer lendületbe jöttem, akkor szeretném ezt meg is tartani. Kitűztem magam elé egy célt. Ha sikerül partnereket találnom, szeretnék benevezni az augusztusi tatai minimaraton váltójára. Nyár van, jó idő van - nincs több kifogás.

Ja, és még mindig adva a feladat: megtalálni a számomra legmegfelelőbb "pályát" itthon. Azt a kört, ami olyan, hogy akkor is elindulok futni, ha a hátam közepére sem hiányzik.

Mindig is szerettem blogot írni. Voltak régebben próbálkozásaim, de valahogy mindig megszakadtak az irogatások. Vissza-visszatérnem, mindig más témát érintve, új arculattal. A blogjaim velem változtak.

Jó pár éve vezetek hagyományos naplót is - kikapcsol, segít újragondolni az ügyes-bajos dolgaimat. Tanulmányaimból - konkrétabban pszichológiából - ismerem a tényt, hogyha ki tudom fejezni szavakkal azt,  ami a fejemben van, az védi az egészségemet. Most azonban nem ez a célom, inkább a "dokumentáció".

A napló/blog lényeges eleme az őszinteség, annélkül sajnos nem megy. És, a fenti gondolathoz itt is egy kapcsolódási pont.

A középiskolai testnevelés tanáromnak köszönhetően keveredtem a városi atlétika csapatba. Ez úgy működött, hogy voltak az atléták és én. Hihetetlen de annyi figyelmet kaptam, amennyit a profi versenyzők, pedig én a közelükbe se értem. Világi életemben utáltam futni. Valahogy ez a tanár rá tudott venni és képes volt motiválni. Egyszerűen együtt nevettünk, amikor az első 2 kilométeremet le tudtam futni. (Hozzáteszem a legelső tavaszi atlétika edzésen 400 méter se ment.) Átformált ez az ember - a futással.

Sajnos az atlétika edzéseknek végeszakadt, de a futás megmaradt. Otthon találtam egy kis beton "pályát", ami egy kb. 450-500 méteres kör volt. Ott kezdtem el ismét edzegetni a saját szakállamra - edző nélkül. Sokszor akadt edzőpartnerem, hol a barátnőim, hol egy-egy fellekesült szomszéd.
Innentől fogva kezdtem el vezetni az edzésonline-on az edzésnaplómat, komolyabb futócipőt vettem, pulzusmérő órát kaptam a családomtól. Felfejlődtem odáig, hogy életem első futóversenyén sikerült lefutni 7 kilométert.

Aztán megint szünet következett. 25 kilométerrel odébb lévő faluba költöztünk, ahol megszóltak azért, amiért futni indultam. Elkezdődött az egyetem. Kaotikus volt az első évem, se Budapesten, se pedig itthon nem futottam. De volt mellette egy másik gondom is. Nem volt itthon "pályám". Nem találtam az útvonalam. Az első körben nem esett jól a sok domb, aztán rájöttem, hogy a halas tavat nem lehet megkerülni, ha pedig a faluban futottam, nos ott  "túl sok volt az ember". Sokszor azt se tudtam mennyit futok.

Végül feladtam? Lehet. Mindenesetre lecsillapodtak a futás utáni vágyaim, egészen mostanáig.