Az Erdőnjáró
Valójában nem így hívták, csak én hívtam így Joe-t. Megismerkedésünkben nem volt semmi romantikus. Mivel mindketten ugyanabban a hálóban vergődtünk, nevezetesen a világhálóban, annak is egy ismerkedős bugyrában, így nem volt nehéz egymásra akadni. Hosszas és jelentéktelen levelezésben beszéltük meg, hogy találkoznunk kéne. Eljött hát a nap.
Joe, magas, vékonyabb alkatú srác volt, fehér, bő nadrágban. Nyílt, kerek, nagy kék szemek, kedves mosoly. Nem volt zavarban, meglátott és azt mondta:
- - Szia, nagyon ismerős vagy, biztosan láttalak már valahol. - mosolygott kedvesen.
- - Hát... lehet, nem tudom. - igazság szerint nekem is nagyon ismerősnek tűnt. Az idő hűvös, sétálásra alkalmatlan volt.
- - Gyere, menjünk be abba a könyvesboltba, ott le is lehet ülni. Megnézegetjük a könyveket, közben beszélgetünk. Jó?
- - Hát... - néztem csodálkozva, én tudtam volna jobbat is, mondjuk, beülhettünk volna egy kávéra a közeli presszóba. De mivel nem éreztem, hogy vibrálna köztünk a levegő nem álltam elő ezzel a kézenfekvő ötlettel.
- - Oké, menjünk a könyvesboltba, úgysem jártam még ott. - mondtam. A könyvesbolt valóban nagyon klassz volt. Több emeleten tömérdek jobbnál jobb könyv, egyik eldugott szegletében pedig két piciny fotel.
- - Megjöttünk, ide üljünk le. - mutat a fotelokra.
- Leültem a fal mellettibe, a táskámat a kezemben szorongatva feszengtem. Nem ilyen randira készültem, zavarban voltam, mert nem tudtam eldönteni, hogy bejövök-e neki, vagy sem. Kedves volt és látszólag igyekezett beszéltetni, de mindenről beszéltünk, csak a szituról nem. Történetesen arról nem esett egy szó sem, hogy mi most valójában mi célból is találkoztunk. Volt még valami, a kommunikációja olyan csapongó volt, hogy alig tudtam követni. Valószínüleg nagyon az arcomra lehetett írva értetlenségem. Épp egy általa feltett kérdést igyekeztem megválaszolni, amikor közbeszólt.
- - Várj csak, ne feledd szavad, most muszáj felállnom, megnézem ott azokat a könyveket, nem baj, ugye?
- - Hát... nem baj, menj csak. - néztem magam elé felhúzott szemöldökökkel. Közben azon gondolkodtam, hogy haza kéne talán menni, itt ücsörgök egy elvarázsolt fazonnal egy könyvesboltban és elvileg beszélgetünk, ha itt lenne vagy mi? Egy nagy festészetről szóló albummal jött vissza.
- - Ezt a festőt nagyon szeretem. Én is festek, művész vagyok.
- - Aha... - motyogtam. Kezdett melegem és elegem lenni. Levettem a dzsekimet és elnémulva néztem, hogyan lapozgatja az albumot. Fontolgattam, hogy megmondom neki, nekem most okvetlen haza kell mennem, mert míg elvolt az albumért kaptam egy hívást....és.......és....szövögettem a hamis mondatot, amikor felnézett.
- - Hallgatlak, folytasd...
- - Ja, hát, már nem is tudom hol tartottam. Miről is beszélgettünk?
- - A reinkarnációról és a karmáról... az előző életedről meséltél.
- - Ja, ja...igen...hát, és akkor az lett a vége... - folytattam volna sokadjára, amikor megint megszakított.
- - Ha közben váratlanul elnevetném magam míg mesélsz, az nem azért van, csak ilyen hatást váltasz ki, amiket mesélsz, nagyon érdekes és nagyon sok gondolatot ébreszt bennem. Voltál már úgy, hogy valaki mesélt valamit és oda nem illő képek jöttek a fejedbe és kiszakadtál, mintha nem is ott lennél?
A szemeim ismét nagyra kerekedtek és a szó, úgy tűnt hosszú időre elállt bennem, mert már csak ennyire futotta...
- Hát, értem...igen, azt hiszem... (vagyis nem.. nem értem, tettem hozzá magamban).
Néztem magam elé és ismét arra gondoltam, most, úgy ahogy vagyok, felállok és elköszönök, nem magyarázkodom, csak egyszerűen elmegyek. Nem igazodom el az illetőn, fáraszt ez a hiábavaló találkozás. Ő meg csak nézett a nagy szemeivel, fürkészett, méregetett..
- - Tudod mi jut rólad az eszembe? - kérdezte váratlanul.
- - Mi?
- - A gyapjú...a hajad olyan...nem is tudom...tudod, mint a bariknak...
- - Hmm??....
- - Olyan jó lenne beléd markolni, mint egy jó meleg, puha gyapjúba. Add csak a kezed. Nézték már a tenyeredet? - ahogy mondta, már nyúlt is a kezeimért és elkapta. Óvatosan, mint egy törékeny tárgyat figyelmesen forgatta és megnézte minden oldalról.
- - Nem száraz és nem nyirkos, ez jó.... - vigyorgott és folytatta..
- - Tudod azoknak az embereknek akik szorongó és aggodalmas természetűek, azoknak nyirkos. De neked nagyon kellemes, kicsi, puha kezed van, pont jó.
Mire? Gondoltam magam... Ellenben az ő keze, amilyen gyengéden fogta az enyémet és amilyen kellemes tapintása volt...hát, az több volt mint gondolatébresztő, mondanom sem kell. De amint elengedte a kezem visszazárt fura világába és folytatódott a követhetetlen gondolatmenet. Valahol sajnáltam, hogy így alakult ez a találkozás, mert ez a fiú nagyon érzékeny és értelmes volt. Mindazok ellenére, hogy nehezen lehetett követni. Szép keze volt és kimondottan kellemes volt az érintése. A keze sokat elárult finom, művészlelkéről. De szabadulni akartam és végre benyögtem.
- - Ha nem haragszol, nekem lassan mennem kell. Elindulunk?
- - Oké. Nem is kérdeztem merre laksz?
- - A folyóparti lakótelepen.
- - Tényleg? Akkor ezért voltál ilyen ismerős.
- - Miért? Csak nem te is arra laksz?
- - De igen.
- - Ott merre? Melyik utcában?
- - A Georg téren.
- - Neeeemááár!!!...ezt nem hiszem el...én is ott lakom. Ennyi erővel ott is talizhattunk volna, ezért nem kellett volna bejönni a városba. - szaladt ki a számon.
Nem csak, hogy egy téren laktunk, de egy házban is, én az „L" alakú ház egyik szárnyában, ő meg a másikban. Együtt mentünk haza és a ház előtt elbúcsúztunk, nem volt puszi, csak simán intett egy csáó-t... Majd írjál, ha gondolod... biggyesztette a végére érdektelen hangsúllyal.
Eltelt pár hét mire írtam neki, bár nem éreztem iránta többet barátságnál, a titkos közelség mégis izgató volt. Este, lefekvéskor sokszor kémleltem az ablakokat. Arra gondoltam, hogy valamelyik ablak mögött ott van ez a fiú. Lehet, hogy ő is pont lefekvéshez készülődik, a zuhany alatt áll és épp most simítja végig szép, karcsú, izmos testén a tusfürdőt. Az illatos habos víz végig fut kockás hasán és beborítja férfiasságát, hogy onnan sebesen csobogjon alá formás combjaira. Minduntalan felidéződött a szeme. A tiszta, felhő nélküli kék éghez volt hasonló...nocsak, levelem jött....
„Jól írod... valóban izgató ez a közelség. Ha neked is jó, holnap reggel 9-kor várlak a lépcsőházatok előtt. Elmegyünk a közeli erdőbe sétálni, persze, csak ha van kedved." - jött a rövid válasz.
Felvillanyozódtam. Hát persze, hogy volt kedvem. Romantikus képek özönlöttek az agyamba. Arra gondoltam, talán a könyvesboltban nagyon zavarban volt, de majd most, az erdőben, talán megfogja majd a kezem, és úgy sétálunk. Átölel a padon, lassan egymásba borulunk, gyengéd simogatások és puha puszik cuppantak képzeletemben.
Bár már jó pár éve ott laktam, még sose mentem be abba az erdőbe. Nem tudom miért? Másnap izgatottan szaladtam le a lépcsőn, nehogy meglásson valaki és valóban ott várt. Fehér nadrág volt rajta és sportdzseki, fején egy viseltes kötött sapi. Elmentünk az erdőbe.
Ez egy elvarázsolt erdő volt, a házak rengetegjéből hírtelen a nyugalom szigetén találtam magam. A kezdődő ősz csodás halványsárga színe, mint kósza ecsetvonás, csak gyengén színezett bele a nyárutó halványzöld árnyalatába. Mókus pár kergetőzött a fák lombjain, a madarak halkan csiviteltek.
Joe-t, ekkor láttam meg teljes valóságában. Olyan részletek rajzolódtak ki alakját illetően, amit első, zavaros találkozásunkkor nem vettem észre vagy nem akartam észre venni. Ebben a nyugodt környezetben volt időm megfigyelni. Szép kezei aránytalanul hosszú karjain, laza csuklóizületeinek köszönhetően majomszerűen himbálóztak a semmibe. Magas alakja kissé előre görnyedt, mintha mindig is alacsonyabb akart volna lenni. Vagy csak mindig alacsonyabb partnerei voltak, akik halkan beszéltek és figyelmes ember lévén meggörnyedve maradt, mintha még mindig őket hallgatná?... Járása oldal ritmusu, komótos, lassú, ide-oda billegő, a laza izületei miatt, rugózó hatású volt. Ehhez jött az elmaradhatatlan fehér, bő nadrág, a kötött sapival, a bájos, kissé zavart mosoly a nagy, kerek égkék szemekkel. Egészében nézve annyira egyedi és tucat, annyira öreg és fiatal, annyira semleges és izgató hatású volt egyszerre, hogy lénye nem tudott érintetlenül hagyni.
A világ nagy kérdéseiről beszélgettünk, szellemünk egy hullámhosszon siklott bele az erdőbe, a fákba, az ösvényekbe. Az öreg tölgy megadóan bólogatott, hogy igen biza, úgy van az... A vörös fenyő kétkedően meresztette tüskéit, mintha azt mondaná: Biztos vagy benne? Gondold át még egyszer. A vékonyka, ifjú nyírfák átengedték a szót, egyik fülükön be, a másikon ki, mintha azt sugallnák: ...ne filozofálj... inkább érintsd meg... fogd meg a kezét.
A vékonyka ösvényen szorosan mögöttem jött Joe, a beszélgetésünk egyre akadozóbb lett és egyre többett hallgattunk. Takrómon éreztem finom kezét, amint gondolatban megsimítja, közben átfonja karját a vállamon. Kezével félresimítja hajam és gyengéd puszikkal kényezteti a nyakamat. Én hozzá dőlök, egy láthatatlan izzó fénycsík indul felfelé túlfűtve testemet, egyszerre felgyorsítja és elmélyíti a lélegzetemet... Ekkorra már teljesen elnémultunk, így mentünk az egészen vékonyka ösvényen, lassan, elgondolkodva. Nem mertem hátranézni, próbáltam minél tovább megőrizni ezt a gyengéd képet. Reméltem, hogy az ösvény nem ér véget egyhamar, esélyt adva vágyaim valóra válására. De az út egyre csak fogyott, és az esély is. Hiába vártam azt az érintést, nem ért el, pedig oly közel volt, testben és lélekben egyaránt. Az ösvény végül egy széles, kitaposott erdei útba torkollott. Egy közepes testű, tarka kutya szaladt el előttünk, nem sokkal mögötte komótosan sétált a gazdája. Amikor közel ért hozzánk, tekintetünk összetalálkozott. Az iménti reményeimet láttam a férfi szemében. Mint aki azt gondolja, de szép is a szerelem. Pedig nem, ettől nagyon távol voltunk. Az érintéshez, ahhoz közel voltunk, de csak voltunk. A széles úton még egy ideig tartott az érzés, aztán foszladozni kezdett elragadott képzeletem ködfelhője. Az órámra néztem, mennem kellett, ezúttal tényleg. Szaporábbra vettük a lépéseinket.
- - Elkísérlek a megállóig. - mondta.
- - Oké. - hamar odaértünk.
- - Sokára jön a busz. - mondtam.
- - Ha nem gond, nem várom meg veled. Felugrom egy haveromhoz, abban a házban lakik. - mutatott a távolba.
- - Oké. Köszi a sétát, jó volt, és a dumcsi is nagyon jó volt.
- - Aham... - mondta szomorkásan - Ha van kedved, máskor is mehetünk majd.
- - Jó, az jó lenne. Majd írok és megbeszéljük.
- - Jó, most megyek... akkor, szia... - fogta rövidre.
- - Szia...
Most sem adott puszit. Ez nekem valamiért rosszúl esett. Ott az erdőben, határozottan éreztem, hogy lélekben is közelebb kerültünk. Mégis, ahogy kiértünk az erdőből, visszazárt, semlegessé vált, már szinte a közönyösségig. Nem értettem ezt a fiút. Hiszen annyi mindenben egyeztünk. A gondolkodásunk, a lelki rezdüléseink. Értettem a képekben felvillanó gondolatait, mert nekem is így jár az agyam. Élvezetes volt hallgatni a sztorijait. Már rég nem nevettetett így meg senki. Egyszerűen és természetesen jól éreztem magam vele. Minden olyan magától értetődő volt. Az erdő elrejtett a külvilág kutakodó szemei elől. Ezért mi cserébe együtt lélegeztünk vele, és ő megmutatta féltve őrzött kincseit.
A fura törzsű fát, amiben egy szomorú arc bújt meg. Talán egy itt ragadt lélek próbált így kétségbeesetten üzenni az itt maradtaknak. Belebújva a fa törzsébe, arcát visszanyerte ugyan, de nem tudta, hogy a fa nem ereszti többé...így lett belőle egy ég felé tekintő néma ikon....
Vagy a vörös fenyők közé nőtt tölgyet, aki ifjoncként a tűéles levelek fogságában elveszítve lombját, a rá kúszó borostyánban talált szövetségest. Az évek haladtával megőrizte méltóságát és azóta borostyán palástjában, az erdő bírájaként áll rendíthetetlenül, a vörös fenyők pedig immáron meghajolnak előtte.
De ott volt még a tündérmező. Vidám, gondtalan bicikliző gyerekek körösvényt vájtak, elszeparált zöld szigetet képezve egy gyenge fácska köré. Ebben a szigetecskében csak úgy burjánzott az apró, kerek levelű, alacsony aljnövényzet, puha, nagy, zöld, bolyhos szőnyeget borítva a talajra. Ha közel hajoltál és belehalgattál ebbe a zöld csodába, hallottad a tündéreket és az erdei manókat, hogyan teszik szorgos dolgukat.
Joe sokat mesélt az erdőről. Ő jól ismerte. Sokszor járt ott, leült egy csöndes padra egy ceruzával és egy papírral a kezében és rajzolgatott. Már kívülről ismerte a fákat, tán nevet is adott nekik. Grafitba öntötte lényüket. De volt, hogy egy nagy zsákkal keringett az erdőben és felszedte a szemeteket, amit mások könnyedén, lélektelenül elhajigáltak. Ezért nagyon felnéztem rá. Mindig is csodáltam az ilyen embereket.
Találkoztunk még párszor az erdőben és nagyon érdekes beszélgetéseket folytattunk a láthatatlan világról. Sokszor úgy éreztem, hogy egy másik bolygóról jött. Fura ellentmondásos érzésem nem szűnt meg, nem erősödött és nem is akart halványulni vele kapcsolatban. A találkozásaink végén sosem adott puszit, hidegen, közönyösen búcsúzott. Az erdő volt az egyetlen hely, ahol megnyílt és életre kelt sajátos érzékeny lénye.
A legutóbbi találkozásunk után nem éreztem, hogy írnom kéne neki. Kiüresedettnek éreztem már a találkáinkat. Hogy miért? Magam sem tudom. Sokat gondolkodtam rajta. Talán azért, mert a lelkem mélyén vonzódtam hozzá, mégsem tudtam áthatolni azon a falon, amit maga köré emelt. Pedig elejtett szavaiból kivehető volt, hogy tetszem neki.
A szellemi szárnyalásaink pedig túl jók voltak, nem éreztük közben az idő múlását és azt sem érzékeltük, hogy milyen távolságot tettünk meg. Beszélgetéseinkkor megszűnt az idő és a tér. A lelkünk siímogatólag hatott egymásra. A találkozásaink végén a puszi elmaradása ellenére, lelkileg és szellemileg is feltöltődve éreztük magunkat.
Két hónap is eltelhetett mire írtam neki. Néha az eszembe jutott, de annak ellenére, hogy egy házban laktunk, nem éreztem fizikailag közel őt. A levélben kérdeztem, mi van vele amióta, nem találkoztunk? Hamarost jött is a válasz.
„Már nem lakom ott. Elköltöztem, most a szüleimnél lakom."
Nem írta sem ő, sem én, hogy találkozzunk. Megelégedtünk ennyivel. ...Hogy én mit adtam neki, azt nem tudom. De ő „örökül" hagyta nekem az erdőt. Hogy miért nem mertem korábban bemenni ebbe az erdőbe? Most már tudom. Mert féltem a magánytól. Hogy majd magányos leszek egyedül járva kis útjain. Hogy is hihettem ezt? Hiszen az erdő adta csöndben az elveszettnek hitt szeretteink és angyalszárnyú segítőink közelebb vannak hozzánk, mint bárhol máshol. Hogyan feledhettem ezt?..... A távolban egy korhadozó fából készült pad, egy vékony, fehérnadrágos alak ül rajta. Kezében egy papírköteg, égszínkék szeme egy távoli fára mered, kezében apró, sűrű vonalkákat rajzol egy grafitdarab. A pad ahol először ültünk, csak egy kép, a képzeletem rajzolta elém...
Szaporábban veszem a levegőt...a lában alatt puha, dús szövésű szönyegként mélyed be a talaj...néha roppan egy-egy lehullot faág, pici toboz...emelkedő jön, a nagy domb, konstatálom magamban, miközben elhagyom az üres padot....Már nem kell sokat futni, megtettem a nagy eredei kört...
...és holnap is, és azután is....és még ki tudja hányszor...adja Isten...