Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 44 513 614 km-t sportoltatok

IM 2.0

Daniloo | 2012-08-02 23:38:18 | 14 hozzászólás



Tavaly Nagyatádon, amikor 12:10-nél átszakítottam a célszalagot, nem is gondoltam bele, hogy mekkora szerencsém volt.

Ott, akkor összejött minden, sikerült és hetykén megfogalmazódott a cél:

 
„a következőt 11 órán belül!”

 
Nem gondoltam bele, hogy a környezetemtől minden támogatást megkaptam, és a felkészülés alatt hagyták, hagy sanyargassam magam. Hagyták, hogy szombaton a hosszú bringa miatt szinte egésznap kimaradjak, hogy másnap a futás miatt a vasárnapi ebédről lógjak, ami előtte nem volt megengedhető senkinek.
Hogy a felkészülés alatt elkerült a betegség, a sérülés, és ez által a teljesen autodidakta módon összeállított tervet végig tudtam csinálni.

Szerencsém volt a verseny napján az időjárással is.
Az úszás alatt engedélyezett volt a neoprén használata, a bringán eső nem esett, defekt vagy más technikai probléma nem nehezítette teljesítést.
A futás alatt durva meleg nem volt, görcsök nem kerülgettek sem belül, sem kívül.
Folyamatosan több segítőm is volt, akik buzdítottak, figyeltek rám, lesték minden kívánságom.
Hoztak, vittek, etettek. Nekik köszönhettem, hogy nem kellett foglalkoznom semmivel, amivel nem akartam.
És mekkora szerencsém volt, hogy a célban volt kivel ünnepelnem, hogy a családom és a barátaim velem együtt örültek a sikeremnek!

De akkor, ott a versenyen minden magától érthetőnek tűnt. Természetesnek és egyértelműnek.
Dehogy jutott eszembe, hogy a hosszútávon minden előfordulhat, és hiába a szakmailag jól komponált, és sikeresen megvalósított edzésterv, sok mindenen bukhat a dolog.

… és most itt vagyok a futópályán, a harmadik körön és már nagyon szenvedek.
Szenvedek, de most nem annyira a fájdalomtól, inkább a futóedzés hiányától.
Szükség lett volna még arra a két és fél hónap futásra. Kellett volna ahhoz, hogy felkészült legyek, hogy jó legyek, hogy meg tudjam csinálni azt és úgy, ahogy elterveztem.
Nem így terveztem. Szerettem volna lazábban, mosolygósabban, szurkolva és a többiekkel együtt pacsizva, mint tavaly.
Pár régi cimborára kíváncsi voltam, és megnéztem volna, hogy sikerült a felkészülése, mikor előz meg és mennyit fejlődött tavaly óta. Kíváncsi voltam pár új arcra is, akikkel keveset vagy csak a hipertérben találkoztunk, szurkolni nekik az elsőhöz, együtt örülni velük, és így egy kicsit a részesévé válni a teljesítésüknek, az örömüknek.
Ehelyett most itt vagyok egyedül, befordulva önmagamba, erősen koncentrálva a célomra, és próbálok kizárni mindent, hogy semmi se tudjon kizökkenteni eltökéltségemből, s közben rettegek a gondolattól, hogy elfogy a lelkierő és kiállok, és hogy feladom.
Néha megmagyarázhatatlan érzések futnak át rajtam, egyik pillanatban eufória, a másik pillanatban a pánik, egyszer tisztán látom a célt, másszor teljesen zagyva minden.
Furcsa szerkezet az emberi agy!

Kell ez a szenvedés, ahhoz hogy ne felejtsem el ki és mi a fontos.
Ráébreszt, hogy mekkora szerencsém volt, hogy elsőre sikerült egy igazán jó időt produkálnom minden professzionális háttér nélkül, ami azután mindvégig a felkészülés alatt motivált és hajtott.
Kell ez a szenvedés, hogy rájöjjek, ha könnyebben szeretném ezt megcsinálni, akkor többet kell edzeni. Edzeni kell keményen, de hogyan?
Ez a mostani sérülés komolyabb, mint amit csak úgy félvállról vehetnék. Lehet, hogy ez a sérülés a szervezetem jelzése, hogy ez így már sok volt. Vagy a mennyiség, vagy az iram. Vagy lehet, hogy lassabban kellene mindkettőt növelni, és csak reménykedhetek abban, hogy nem azt jelzi, hogy ennél többet már nem bír.
Pedig biztos vagyok abban, hogy a következő IM-re többet kell edzenem, vagy végig kell csinálnom legalább azt az edzésprogramot, amit erre az évre is meg kellett volna csinálni.

De lesz-e rá elég időm?! És mit szól ehhez a családom és a közvetlen környezetem?!
Már így is elmaradtak a vasárnapi nagy, családi ebédek, a szülői látogatások. De eltűntek a baráti pecák is a régi cimborákkal - még az engedélyt sem váltottam ki -.Arról nem is beszélve, hogy az állandó fáradtság és az ebből adódó gyakori ingerlékenység miatt a gyerekeim, a feleségem is kezdte már unni ezt az elvakult sportolást.
És ez itt a nagy kérdés: meddig tolerálható ez az AGYBAJ?!
Mert tudom, ha beindulnak a komolyabb és hosszabb edzések a napok megint rövidülni fognak, megint nem lesz időm semmire és senkire és megint nem számíthat rám senki.
Van-e így értelme az egésznek?! Van-e határa az edzés mennyiségnek? Hol van az a határ, amikor már nincs arányban az elvégzett munka, az általa remélt fejlődés, vagy a lemondások hosszú sora?
Ér-e annyit ez az egész cirkusz? Vagy edzek, ha van időm és annyit, amennyi időm van, és minden elvárás nélkül, és teljesítsem, ahogy sikerül, mert az út maga a cél??

… és most itt vagyok a futópályán, az utolsó körön, küzdök tovább, és már rég nem az idő a cél! De tudom, ez már megvan, még ha nem is, úgy ahogy én szeretném.
És Ági, aki végig a pálya mellett szurkolt és frissített, és otthon, a számítógép előtt ülő gyermekeim, szüleim és testvérem kedvéért még erősítek egy kicsit, mert tudom, hogy nagyon szorítanak a 12 órán belüli időért ....11:58:34!
Beérek, kivagyok, de a kérdés még mindig itt motoszkál a fejemben: kapok-e még időt és lehetőséget arra, hogy az álmaim valóra váltsam?!

Mert ha belevágok nincs visszaút, és akkor a cél:

 a következőt 11 órán belül.