Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 53 857 103 km-t sportoltatok
Mit keresek én itt?

Életem első 100km-es versenye, és amiről még álmodni sem mertem

plekoklári | 2015-10-18 12:13:18 | 17 hozzászólás

Minden áprilisban kezdődött…

A sárvári jól sikerült hatórás után az edzőm, edzőtársam, férjem, aki 3az1-ben, kitalálta, hogy mi lenne, ha az év versenye az októberi OptiVita 100km-re lenne. A békesség kedvéért rögtön rávágtam, hogy persze, gondoltam hol van, az még majd valahogy kibújok alóla, merthogy én százast nem tudok futni az tuti!! Májusban a szintén OptiVitás velencei 50km olyannyira jól sikerült, hogy még a mai napig sem tudom, hogy futottam le 4óra20perc alatt. Augusztusban, Baja-Zomborra egy kemény betegség után álltam oda, így az nem úgy sikerült, ahogy terveztem, végig szenvedtem a távot, innentől kezdve abszolút nem bíztam benne, hogy le tudom futni a 100km-t.

Az egész nyarat szigorúan végig edzettük, még a nyaralás alatt sem lustultunk el, mert tudtuk, hogy mi a cél. Egyre többet futottunk hetente, edzéseken, amiket igen jól viseltem. A hosszú edzéseken próbálgattuk a frissítéseket, szendvicseztünk ebből is jól vizsgáztam bírta a gyomrom.

Ahogy közeledett a verseny, a célok állandóan változtak a buksimban:

-          pályán maradni, lefutni/sétálni a 100km-t, időeredmény nincs kitűzve

-          lefutni/belesétálva a 100km-t 10óra30percen belül.

-          ameddig tudom tartani a 6 percen belüli km-eket, a végére úgyis lassulok

-          ameddig tudom tartani a 6 percen belüli km-eket, de minél közelebb kerülni a 10 órához

A verseny előtt 2 nap szabit kivettem, és milyen jól tettem, ez alatt a 2 nap alatt készültem mentálisan erre a versenyre. A verseny hetében jöttek a szokásos dolgok, fájt a derekam, térdem, fogam, a szokásos, ez mindig így szokott lenni, így tudtam, ez jó ómen! J Verseny előtti nap olyan gyomor idegem volt, hogy egész nap liftezett a gyomrom. Még mindig az járt a fejemben, hogy a francba fogom ezt lefutni? Nagyon sokan bíztak bennem, ez erősített.

Szombat reggel elindultunk négyen Sanyim, Szilvi sógornőm, aki a frissítésünket vállalta, és Nándi barátunk, aki szintén 100-on indult. Hamar megérkeztünk Velencére, sok jó ember közé. Az idő ekkor még cudar volt, megfagytam, nem tudtam, hogy mibe fussak. Maradtam a hosszú felsőnél.

10 órakor elstartoltunk. Kb. 20km –ig együtt futottunk Sanyival, majd Ő levált rólam, így egyedül mentem tovább. Azt terveztem, hogy 50km-ig úgy veszem, mintha csak edzenék, megyek a 6 percen belüli tempómban. Minden körben láttam, hogy kb.2-3 perc előnyöket szerzek, gondoltam ez tök jó, majd lesz, miből csemegézzek, amikor lassulok. Megfogadtam, Sanyim szigorú utasítását, hogy minden körben egyek valamit, tényleg jó volt, egyszer sem éheztem el. Láttam, hogy Sanyinak nem megy a futás, és azt mondta kiszáll, 50km-nél sajnos ki is szállt, sajnáltam, mert tudtam, hogy a munka benne volt. Ha jól emlékszem 55km-környékén láttam Bálint Évit magam előtt (3. helyen futott a nők között) nem értettem, gondolkodtam, megelőzzem, ne előzzem, de végig sem tudtam gondolni már mellette voltam. Mint kiderült a derekával voltak problémái. Sajnálom Évi, jobbulást!

Újraterveztem, megpróbálom 6óráig tartani ezt a tempót és gyűjteni a perceket. Sikerült, 6 óránál 65km-nél tartottam. Egyre jobban dolgozott bennem az adrenalin. Mivel még 65km-nél többet soha nem futottam nem tudtam, hogy mi jöhet ez után. Pecsenye erre azt mondta, hogy innen lesz kemény. Következő tervem az volt, hogy 80km-ig megyek, ahogy tudok, aztán majd lesz valami. Vártam a falat, de nem jött, szeretem áttörni! Közben Sanyim, és Szilvi folyamatosan adták, amit kell, és aggódtak, hogy meddig fogom ezt bírni. Maráz Zsuzsi minden körben lelkesen bíztatott egy mosollyal, egy kézlegyintéssel, ez nagyon sokat jelentett a számomra. Köszi, Zsuzsi!

Elkezdtem számolgatni visszafelé a köröket már csak 3 kör, ekkor megkaptam a fejlámpámat azzal futottam tovább, hangulatos volt. Már csak két kör, a fenébe, most már kezd fájni mindenem. Az órán láttam, hogyha hozom az utolsó két körön a tempót, akkor akár 9óra 30 percen belül meglehet, ekkor már azt is kezdtem elhinni, hogy életem első 100km-es versenyén dobogón fogok állni. Még 2 kör, nagyon fájt a jobb bokám, de mentem daráltam a km-eket.  Mikor a speaker Kozma András bemondta, hogy Klári az utolsó körére indul ki, na, ott akkor már elhittem, hogy megcsinálom/megcsináltam. Az utolsó körben annyi minden kavargott a fejemben, hogy azt vettem észre, visszaértem, sikítottam, András kiabált, Szilvim visított, Sanyim üvöltött, és befutottam!! Igen megcsináltam, úgy ahogy álmaimban sem gondoltam! 9óra 27perc 26 másodperc az enyém, csakis az enyém!

Nagyon megható volt, hogy sorra gratuláltak a nagyobbnál nagyobb emberek (az én szememben), spártai hősök, versenytársak, rendezők, ismerősök, ismeretlenek.

Igen, most már bátran kijelenthetem, hogy ultrafutó vagyok, eddig csak a kapujában poroszkáltam, de ezzel a versennyel átléptem a kapun.

Annyi mindenkinek tartozom köszönettel, mert nélkülük ez nem valósulhatott volna meg:

-          Zsani lányomnak, hogy sokszor eltűnök futni

-          Férjemnek, aki 3az1-ben, és az is marad, aki jobban bízik bennem, mint én saját magamban

-          Sógornőmnek, aki nagyon lelkes rajongóm, és támogatóm

-          családom, és rokonaim azon részének, akik velem együtt örülnek

-          ismerősöknek, akik sokszor még az utcán is megállítanak

-          és az ellen drukkereknek is, mert igazából Ők adják az igazi löketet.

A sok munkának beérett a gyümölcse. Köszönöm!