Amikor tavaly októberben úgy döntöttem, hogy nem indulok a Budapest maratonon, megígértem magamnak, hogy tavasszal lefutom a Maratonfüredet. Aztán a pulzuskontrollos edzések miatt olyan szinten lelassultam, hogy már egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy menni fog a dolog. Viszont továbbra is izgatta a fantáziámat, rengeteget vacilláltam, hogy be merjek-e nevezni. Végül a Margita 40 után határoztam el végleg magam. Tzh-t rábeszéltem, hogy jöjjön velem, és mivel ez neki nem célverseny, fussunk együtt az én tempómban. Az edzés egyre jobban ment, kezdett érződni a hatása a pulzuskontrollos futásoknak. De hogy ne legyen minden olyan egyszerű, 2 héttel a verseny előtt sikerült lebetegednem, úgyhogy alig tudtam valamit futni előtte. Azzal vígasztaltam magam, hogy jobb ez így, mintha pont a versenyre lettem volna beteg... de azért nagyon paráztam, hogy mi lesz.
Nagyon régen nem izgultam így verseny előtt, mint most. Ha csak rágondoltam, egyből elkezdett kalimpálni a szivem Osztottam szoroztam, úgy gondoltam, az 5 ó 54 p-es szintidő csak meglesz valahogy. Az itiner szerint az első váltópontig (ami nekünk kb 12km-nél volt) 7:50-es tempót kellett tartani, ezután lehetett fokozatosan lassulni. Úgy terveztem, hogy 7:30-ban kezdek, és aztán ezt megpróbálom tartani amíg csak tudom. Kicsit aggódtam azért, hogy menni fog-e. Lélekben fel voltam készülve rá, hogy a szintidő vége előtt pár perccel fogok majd beérni...
Ehhez képest magam is meglepődtem azon, hogy milyen jól ment a futás. 7:15 körüli tempóval kezdtünk, és ezt elég sokáig tudtuk is tartani. Ennél jobban nem mertem erőltetni, mert a pulzusom így is elég hamar beállt 170 fölé a dimbes-dombos útvonal miatt, és tisztában voltam vele, hogy a 42 km még nagyon hosszú lesz. Nagyon klassz volt, amikor a 4 napos verseny futói felértek ránk, és elkezdtek előzgetni, szinte mindenki „hajrá!”-zott, Tzh-val hülyéskedtünk, szurkolókkal pacsiztunk, stb... Én még versenyen ennyit nem vigyorogtam, mint itt, kezdtem is aggódni, hogy később ennek a nagy vidámságnak még megisszuk a levét Tzh gyomra 20 km körül elkezdett vacakolni, kellett is tartania egy 10 percet technikai szünetet, de aztán még kb a 32. km-ig együtt futottunk. A 30-as váltópontnál elénk kocogott Sneci-ke és Kálmán, nagyon megörültem nekik, olyan jó volt találkozni velük és hallani a bíztatásukat!
32 km után elváltunk Tzh-val, neki egyre rosszabb volt a gyomra, úgyhogy utamra engedett... én kocogtam tovább, már amennyire bírtam, itt már rohadtul fájtak a combizmaim. De tudtam, hogy innen már végig fogom csinálni, ráadásul úgy nézett ki, a vártál sokkal jobb időeredménnyel. Az utolsó 5 km volt a legnehezebb, itt már többször belegyalogoltam, de az utolsó km-t végigfutottam, és szinte 100 m-eneként számoltam vissza. Furcsa mód a célba érkezéskor nem éreztem katarzist, viszont azóta is pörgök. Folyton mindenféle képek villannak be a versenyről, rengeteg pozitív élményt szereztem. Rengeteg ismerőssel találkoztam, pl Csandy-val rögtön reggel a transzfer buszon, Sneci-kéékkel, Rodriguezzel, TÉZÉ-vel, gödöllői ismerősökkel, stb, stb... Valahogy mindig akkor kaptam pár jó szót, szurkolást valakitől, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Vadidegen futók kérdezték meg, hogy jól vagyok-e, amikor gyalogolni láttak, az egyik egyéni futó bringás kisérője 2x is megkínált vízzel, és még sorolhatnám sokáig. Mostmár nagyon örülök, hogy pont ezt a versenyt választottam első maratonomnak, mert hihetetlen nagy buli volt.
A legnagyobb segítséget azonban az jelentette, hogy Tzh ott volt velem a verseny nagy részén, az elején hülyéskedett, szórakoztatott, aztán már szimplán csak ott volt és futott velem együtt – ez lelkileg óriási segítség volt, hogy nem egyedül kellett szenvednem, amikor már fájt minden futólépés. Ezúton is köszönöm!