Csodálatos egy élmény volt ez a VB, örökre felejthetetlen marad, s az unokáimnak is mesélni fogok róla. Nem megyek bele a pálya nehézségeibe, Laci már részletesen összefoglalta előttem. A legnagyobb tapasztalata ennek a versenynek szá...momra talán az, hogy pusztán a legjobb addigi eredményem és egy jól sikerült felkészülés alapján nem lehetek biztos egy verseny kimenetelében. Több alázatot kell nyújtanom az ismeretlen pálya és egyéb körülmények előtt. S legfőbbképp, sosem bízhatom el magam. Tényleg bármi történhet egy 24 órás versenyen. Ha már ennyire idióta valaki, hogy ez hobbija, akkor mindennel számolnia kell. Hogy egy picit az eseményekbe is belemenjek, a nagy meleggel szerintem szépen megbirkózott a csapat, s itt kell kihangsúlyoznom a kísérő jelentőségét. Csak kinyögtem, hogy jégkrém, s a következő körben teljesült a kívánságom, vagy körönként friss jeget rakhattam a ruhám alá, a hideg sörről már nem is beszélve. Ők is talpon voltak 24 órán keresztül teljes készültségben. Noémi először volt a segítőm ilyen hosszú versenyen, ahogy a hétköznapjainkban is, itt is együtt küzdöttük le a holtpontjainkat. Külön köszönet neki! A 12. óra után közel 120 km-t futottam, ez még csak egy picit maradt el a tervezettől, viszont annyira kikészült a combfeszítőm a szintektől, hogy muszáj voltam elmenni a központi masszőrhöz. Ez közel fél órával rövidítette meg a pályán tölthető időmet. Mire újból képes voltam rendesen futni engem is utolért a hasmenés, ami 1-2 óráig tartott és nagyon legyengített, de igyekeztem a pályán maradni és küzdeni. Két alkalommal is lerogytam egy-egy padra, hogy önsajnálatomban elaludjak, majd leessek onnan, de ez nem történt meg. Egyszer Anita, másodszor pedig Laci ösztönöztek arra, hogy tartsak velük. Ezek a brutális, hosszan tartó holtpontok mindig meglepik az embert, próbálsz rájuk mentálisan felkészülni, de van, hogy tehetetlen vagy, amikor eljön. Sokat számított, hogy olykor összefogtunk páran a csapatból s együtt futottunk pár kört, együtt versenyeztünk egymásért, s nem ellen. Ilyenben sem volt még részem. Pirkadatkor hánytam egy nagyot, s nekiindultam. A reggeli feltámadás az egyik kedvenc részem az ultrafutásban. Mikor meghallottam a verseny végét jelentő jelzést – nem emlékszem, hogy lőttek, vagy kürtöltek – úgy éreztem egy métert sem tudtam volna már futni. Összességében boldog vagyok, hogy e csapat tagjaként kint lehettem egy világversenyen. Elégedett nem vagyok, de csalódott sem. Még egyszer: köszönöm mindenkinek!