Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 55 759 270 km-t sportoltatok
Hosszú az út a Félmaratonig...

Hosszú volt az út a Félmaratonig...

Monique1 | 2013-10-21 08:51:45 | 3 hozzászólás

Azzal fejeztem be az első bejegyzésem, hogy "debütálni fogok. Tudom, hogy most már csak egy feladat van, sérülésmentes állapotban maradni.  Ezt adja meg nekem az Isten, a többit csak bízza rám.:-)"

Itt folytatom, amíg friss az élmény. 

Mint az korábban írtam, én egy nagyon megfontolt, biztosra menő ember vagyok. Ebből adódott az is, hogy elmentem egy főpróbára a helyszínre. Lefutottam a teljes távot három héttel a verseny előtt, így tudtam csak rajthoz állni. Ellentétben sok emberrel, ez a biztonság nekem nagyon kell. Az akkori időeredmény annyira meghatott, hogy könnyes szemmel értem célba akkor.  

No de eljött a nap, és a körülmények mind ellenem voltak. A férjem távol védi a hazát, így útközben lelki támasz, és itatás nem lesz, csak a kijelölt pontokon tudok inni. A háztáji állatokat (tyúkok, nyulak) senkire nem tudtam rábízni, a szomszédnéni is gyengélkedett. Így a kora reggeli busszal a 6 éves lányommal együtt kellett a helyszínre utazni egy átszállással.

Mindamellett, hogy félős vagyok, még izgulós is, de úgy rendesen. Ez gyomorgörcsöt és a vele járó kellemetlenséget jelenti, a gond csak az volt, hogy már egy nappal korábban elkezdődött. Előző este már el sem tudtam képzelni, hogy én 2 métert tudok futni. A toalett volt a kedvenc tartozkodási helyem a verseny előtti napon, illetve a verseny reggelén. 

Ehhez még hozzájött, hogy nő vagyok, így a havi egyszeri problémák engem sem kerülnek el. Ez volt a csúcspont!

Amikor reggel még koromsötétben kinéztem az udvarra nagyon megcsapott a szél, ami nélkül is nehéznek ígérkezett, hát még vele. Így állt össze a reggel.

A rajt pillanatára sikerült azért engem is összeállítani, karszalag a kezemen az időkkel a különböző km-reken. Valószínűleg addigra már annyira túlpörgettem magam az izgulással, gyomorideggel, hogy nem bírtam tovább, és már csak nyugalmat éreztem. 

Elindulásnál csak arra figyeltem, hogy ne fussak el a többiekkel. Az időket nagyon szépen tartottam. A szembeszél miatt éreztem, hogy több energiát kell belevinnem, de még nem volt gond. Megpróbáltam beállni valaki mögé, hogy szélárnyék talán segít, de nem találtam olyan futót aki az én ritmusomban fut. Volt aki kb. úgy, de nagyon ingázott, hol gyorsabb volt, hol lassabb. Ez idegesített, és inkább vállaltam a szelet.

Minden úgy ment ahogy kellett, mindenhol ittam, ahol kellett. Jól éreztem magam, mosolyogtam, integettem, örömfutás volt egészen 17 km-ig, amikor hirtelen megszomjaztam. 16 km-nél volt utoljára itató. Az utolsó öt km-t melegben ital nélkül futni, már ez rosszul hangzott. Az utolsó két km-re terveztem gyorsabb tempót. Mire 19-hez értem már annyira éreztem, hogy innom kell, hogy az út szélén álló ember kezéből legszívesebben elvettem volna az italt, de nem volt bátorságom. 

Elkövettem mindent, hogy hajrázzak, de nem igazán ment. Beértem, de az eufólia elmaradt, egyre tudtam gondolni: hol lehet inni? A beérkezés után 2.5 liter folyadékot nyomtam magamba. Más bajom nem volt, de a fejem zsongott a folyadékhiánytól.

A főpróbán 1:57:32 volt a vége, itt a versenyen 1:59:44. Az aznap reggeli terv 2 órán belül volt és úgy a 6. helyre kalkuláltam. Végül 4. lettem és 2 órán belül voltam:-) Naná hogy a világ leboldogabb emberének érzem magam azóta.

Debütáltam és ez a verseny pozítiv megerősítés volt, hogy érdemes edzeni és készülgetni a következőre:-)

Gazdagabb lettem egy tanulsággal is: Félmaraton előtt sose mosd ki a futócipőd, inkább maradt volna koszos. Legalább egy, de lehet, hogy három lábujjkörmömtől is meg kell vállnom. Csak a futócipőt tudom felhúzni, minden más pici, de abból is ki kell vennem a betétet.

Köszönöm mindenkinek a drukkot.

 

 

 

 

 

 

 

Hosszú az út a Fémaratonig...

Monique1 | 2013-10-03 19:25:33 | 12 hozzászólás

Egyszer hirtelen felindulásból, szülés és 3 év szoptatás után úgy gondoltam, hogy valamit mozogni kell. Kézenfekvő volt, fogtam egy cipőt és lementem a pályára futni. Sose állt tőlem távol a futás. Két kör és szünet, nem volt könnyű feladat, gyenge voltam.  Na de nem adtam fel, futottam még hármat utána.  Azt hiszem itt kezdődött, de még nem volt szerelem. Néha lejártam a pályára és eljutottam 10 körig.

Futástól teljesen függetlenül egy isiásszal el voltam 3-4 hónapig, futni nem tudtam tovább. Következő próbálkozásom 2011. októberben történt, sikerült, újra enyém volt a pálya.  A telet elszaladgáltam, mert jólesett. Ekkor már 20-22 kör lett a napi adag. Kijött a tavasz, kicsi lett a pálya, és megtörtént az elhatározás, hogy felkészülök egy félmaratonra. Nem vagyok olyan ember, aki túl merész, és csak akkor próbálkozok, ha szinte biztos a teljesítés. Így a nyár eleji versenyen csak csapatban mertem indulni.

Nagy tervem volt 2012 szeptemberére. Mindent beleadtam és elkezdtem edzeni úgy rendesen. Azt hiszem belemásztam a kezdők hibáiba. Túledzettem magam. 10 km-reket futottam le már lazán, és azt gondoltam, hogy ezt megtehetem egymás után 3 napon is. Nem jött össze. A harmadik nap már közel az indulás után valami nagy fájdalmat éreztem, de bután úgy gondoltam múló fájdalom, sportember nem nyafog. Futottam vele még 2-3 km-t, de a végén már nagyon nem ment. Onnan még haza is kellett bandukolni. Volt aki felajánlotta , hogy hazahoz, de nő nem ül be ismeretlen autóba… sajnos. Hazaérve gyors zuhany és pihi. Nem hittem, hogy nagy a baj.  Gondoltam egy-két óra és kifekszem, aztán mehet tovább a nap. Nem így alakult. Nem ment többé a lábraállás, menni sem tudtam. Járókerettel közlekedtem. Eleinte gyorsan gyógyult, gondoltam néhány hét, és újra futhatok. Megint csak tévedtem, ez a kis „baleset” 7 hónapig gyógyult. Folyamatosan próbáltam a futást, de nem ment. Pár száz méter után újra kezdtem mindent. Így esélyem sem volt megint az őszi Félmaratonra.

Volt jónéhány sírós napom, kétségbeesett hónapok, reménytelen küzdelmek. Gyógytorna, mindenféle vizsgálat, és rengeteg türelemre intés. Folyamatosan próbálkoztam, de nem ment. Nagyon hamar elfáradt a lábam, és egy 400 méteres futás után két nap volt mire újra fájdalommentes lett. Teljes tudatlanságban fogalmam nem volt, hogy valaha fogok-e még futni. Ingáztam két gondolat között. Úgy látszott soha többé nem fogok tudni futni, de egyszerűen nem akartam elhinni. Nem abból a fából faragtak, aki feladja, így újra és újra próbálkoztam… egyszercsak jó lett, és mindig egyre jobb.  Lépésenként eleinte 800 métert tudtam lefutni fájdalom nélkül. Ahogy bármi fájdalmat éreztem, nem futottam. Vártam, míg elmúlik és mindig elmúlt, és egyre többet bírtam futni. 2013. március elején már futhattam mértékkel.

Eljött az újabb Félmaraton időpontja 2013. április, de nem voltam felkészülve rá. Akkor már tudtam 12 km-t, egy ilyen edzés után újra fájdogált. Így csak egy csapatban tudtam megint résztvenni, 7 km-t futva, közben ici-picit még mindig éreztem, gondolom a sebesség miatt.

Futkároztam nyáron, egyre jobban ment és egyre kevésbé éreztem, hogy valaha volt sérülésem. Jobban figyelek a testemre, és a jelzésekre. Bármikor bárhol ici-pici fájdalmat érzek, megpróbálok lassítani, egy kicsit lazítani. Tanultam a hibámból.

Eljött az augusztus és végre elmondhattam képes vagyok 21 km-t futni fájdalom nélkül. Most már egyértelmű nyoma sincs a régi sérülésnek.

Október 20-án lesz az időpont, amit már elég hosszú ideje várok.  Debütálni fogok. Tudom, hogy most már csak egy feladat van, sérülésmentes állapotban maradni.  Ezt adja meg nekem az Isten, a többit csak bízza rám.:-)