Készülök írni egy beszámolót az idei ironman-röl, de még kicsit lusta vagyok. Addig itt van egy másik:-)

Így kezdtem tavalyi ironman beszámolómat: Nekem az év már évek óta az ironman után végződik, és októbertől kezdődik. Gergely átírta a Julianus-naptárt, én meg átírtam a Gergely-naptárt.

Nekem Sándor-naptáram van! Na nem VI. Sándor. :-)) És így fejeztem be: Egy dologban kicsit elbizonytalanodtam: a jövő évi bonyhádi duplát meg kell gondolnom. Majdnem 8 km-t úszni mellben... Nincs semmi esélyem célbaérni, ha a térdem megint megfájdul. Jövő héttől elkezdek tanulni gyorsban úszni, aztán majd április körül már többet tudok.

Kicsit optimista voltam, ami áprilist illeti, már novemberben rájöttem, hogy nem megy ez nekem. El kell fogadnom, hogy mellúszóként fogok meghalni :-), ezért elvetettem a dupla ironman tervét. Novembertől elkezdtem komolyabban futni: tavaszra terveztem egy 24 meg egy 48 órás futást. Aztán januárban írt Sárosi Gyuszi barátom, hogy nevezzek én is. Jó buli lesz együtt versenyezni. Eszemben sincs, válaszoltam. Később írt Hámori Fajankó is. A Gyuszi által elültetett csíra, Fajankó öntözésével elkezdett szárba szökkenni. Igenám, de feleségemmel terveztünk márciusban egy Jordán, és májusban egy Brazil körutat. Mit fog szólni hozzá, ha nem megyünk? Mert ha befizetem a nevezést, akkor többet kell edzenem.

Kedvenc feleségem megértő volt (eltoljuk jövőre), átutaltam a pénzt, és megírtam az edzéstervet. Augusztus óta nem ültem kerékpáron, és november óta hányingerem volt, ha az uszodára gondoltam. Február első hetében már edzettem 16 órát, aztán egy arcüreggyulladással 3 hétig feküdtem. A betervezett 55 óra helyett csak 16 óra edzés. Ez jól kezdődik, gondoltam. És még jobban folytatódott:

Március közepén kiújult a porckorongsérvem, március végén egy futásnál meg fellökött egy autó. Megint csak 46 óra edzés. Április közepén futottam Kisbéren 50 km-t, ahol a derekam még rosszabb lett. Áprilisban edzettem 54 órát, a tervezett 70 helyett. Májusban a derékfájás miatt még kevesebbet, csak 45 órát. Verseny előtt két héttel, mikor egy edzés után a fájdalomtól a lakásban négykézláb mászkáltam, kérdezte Erika: nem lenne jobb, ha lemondanád a versenyt? Nem, mondtam dühösen.

Fajankóval, Sárosi Gyuszival, meg Bontovics Tímeával leveleztem. Bíztattak, bátorítottak. Tímea szerint úgy fogok menni, mint kés a vajban. Igen, mint tompa kés, a fagyott vajban, válaszoltam. :-)

Arra a meggyőződésre jutottam, hogy 36 órának elégnek kell lennie, akármilyen nyomorék vagyok. Legfeljebb, nagyon fog fájni. Ebben az utolsó három ironman-nek köszönhetően már van gyakorlatom. A fenébe... :-)

Eljött a nagy nap, szerdán hajnalban indultunk Bonyhádra. Kíváncsi voltam a délelőtti előadásokra. Nem csalódtam, sok érdekes dolgot hallottam. Előtte még elővettem a perselyemet, amibe az edzéskilométereket gyűjtöttem. Sajnos nagyon könnyű volt, még egy „sima" ironmanhez is, nemhogy egy duplához. Volt benne: 100 km úszás, 2000 km futás, és 2100 km kerékpár. A futás rendben is volna, de kérdeztem magamtól: te barom, ennyi kerékpáredzéssel akarsz tekerni 360 km-t, ráadásul 3000 m szintkülönbséggel? Igen, válaszoltam határozottan az agyamnak. Ennyi edzéssel fogsz célbaérni!!!

Pénteken reggel valahogy nem volt étvágyam. Leerőltettem pár falatot, aztán elröhögtem magam. Bolond, mit erőlködsz? A következő 36 órában el fogsz égetni kb. 20 ezer kalóriát, és megeszel pár ezret. Mi múlik ezen a párszázon?

Reggeli után megyünk a versenyközpontba, várunk a buszra. Az idő borús, szemerkél az eső. Ez nekem nem valami jó. Jobban szeretem a kánikulát.

Télen háromszor futottam a sivatagban, felkészültem a melegre. Nagyon nem szeretnék esőben 360 km-t tekerni.

7-kor elindulunk, irány Gunaras. A busz szétrázza a gyomromat. Megizzadva, szédülve, hányingerrel szállok ki a buszból. Azt hiszem meg kell gondolnom azt a Jordán körutat. :-)

A rajtig van még egy óra. Szokás szerint dumálgatok itt, dumálgatok ott, a végén nagy kapkodás. A rajt előtt jövök rá, hogy marha éhes és szomjas vagyok. Gyorsan megiszom fél liter izót. Enni majd a kerékpáron lesz elég időm. :-)

Elkezdődött az úszás. 3 óra 40-et terveztem. Medencében 1:40-re úszom a 3,8 km-t. Ennek a duplája 3:20, de lassulni fogok, meg enni-inni kell. A vízben evést eddig nem gyakoroltam. Ettem a banánt és ittam a medence vizét. :-) Az úszás elején megint nem kaptam levegőt a neoprénben, ezért levettem. Most volt alatta fürdőgatya, nem úgy, mint tavaly Nagyatádon. :-) Így úsztam 3 km-t, de a 20 fokos vízben kezdtem kihűlni. A térdeim szétfagytak, és elkezdtek fájni. Bejött, amitől féltem: nincs esélyem célbaérni, ha a térdem megfájdul. Gyorsan elhessegettem a negatív gondolatokat. Visszavettem a neoprént, de már késő volt, nagyon fáztam. Erika szerzett forró teát (amiből állítólag három pohárral ittam, de csak egyre emlékszem), én meg transzban úsztam tovább. Aztán hallottam, hogy Gyuszi és Árpi kifagyott a vízből, szaunáznak. Láttam Ármin szenvedését is. Én még hozzájuk képest egész jól voltam. A nettó időm 3:14-lett, a brutto 3:30. Ezek szerint 16 percet voltam a medence szélén melegedni, térdet masszíroztatni.

20 percet depóztam. Nem siettem el, de ha egy ironman-en mindenre van idő, akkor egy duplán meg időmilliomos vagyok. :-)

A 180. km-nél eszembe jutott egy P. Mobil szám: „180 km, néha több, valamiért mégis mindig eljövök". Hát igen, ezen a versenyen kicsit több. Pont kétszer annyi. :-)

Kiszálltam a Polár órámból, és újra kezdtem mérni a következő 180 km-t. Becsaptam az agyamat. Most kezdődik egy ironman. Eddig csak a bemelegítés volt. :-)

Szerencsére a viharos szél alábbhagyott, könnyebb lett tekerni, de azért száguldozni nem tudtam. :-) Éjjel kettőkor elbóbiskoltam és nekimentem az egyik kordonnak. Jól beütöttem a bal vállamat, de szerencsére nagyobb baj nem történt. Féltem ettől az éjszakától. Fiatal koromban jól bírtam az éjszakázást, de már 34 éve házasságban élek, és általában 10-kor megyünk aludni.

A teljesen sötét elkerülő úton jöttek a bogarak a fejlámpámra. Lenyeltem olyan sok bogarat, hogy a végén féltem, kapok egy gyomorrontást ennyi húsevéstől. Elvégre, 22 éve vegetáriánus vagyok. :-)

Szerencsére nem kaptam, de a térdeim egyre jobban fájtak. Féltem, hogy megint elalszom, ezért elkezdtem verseket mondani, aztán visszagondoltam a sivatagi futásokra, az utazásainkra. Két éve ott álltam Párizsban Jim Morrison sírjánál. Elkezdtem hangosan énekelni Hobotól a Jim Morrison bluest: „Az élethez ajándék jár, minden játékban ott a halál. Beteg a város, a folyó ég, de a láz itt van még"... Igen, a versenyláz itt volt még...

Ettől szomorú lettem, mert eszembe jutott az áprilisban a Mount Everesten meghalt Várkonyi Laci. Abban a játékban ott volt a halál.

De most nem szabad szomorkodni, ezért jön a 3:20-as blues, benne egy Tátrai gitárszóló. :-) „messze még a hajnal, 3 óra 20" szerencsére nem volt már messze. Lassan kezd pirkadni, le lehet kapcsolni a fejlámpát, nem kell több bogarat enni. :-)

Az utolsó pár órában már háromkörönként meg kellett állnom a térdfájás miatt, hogy Erika megmasszírozza, és befújja jégspray-vel. Egyre merevebb lettem, nem tudtam, hogy üljek a kerékpáron. Nagyon fájt a popsim. :-) Hatalmas szenvedés volt visszaülni a kerékpárra, és újra, és újra nekiindulni. De ennek is vége lett egyszer. A második180 km-t nettó 7:33-ra tekertem, bruttó 9:20. Hihetetlen, majdnem két órát voltam pályán kívül.

Eljött a pillanat, most jön a kedvencem: mehetek futni. Csak ne kellett volna ilyen sokat úszni és kerékpározni előtte. :-) Meg ne fájna a derekam, és a térdem. Eszembe jutott egy mondás: „Ezer ok van arra, hogy feladd, és mindössze csak egy, hogy befejezd." Nekem csak két okom lenne feladni: térd és derékfájás, messze vagyok az ezertől, tehát gyerünk futni. :-)

Az első 5 kört (1278 m-es körök) 7 perc körül futom, de észhez térek és beállok a 8 perces körökre. A 18. körben elkezd a talaj hullámzani, szédülök, majdnem elájulok. Még eltámolygok a sátorig, ahol Erika megetetett, lefektetett, felemelte a lábaimat. 14 perc szünet után futok tovább. Mai napig nem jöttem rá, hogy mitől jött ez a rosszullét. A tünetek eléhezésre utaltak, de az nem stimmelhet, mert egész idő alatt zabáltam, mint egy disznó. :-) Az egyik mobil WC-t a látogatásom után be kellett zárni. :-) Hajnali fél négykor jött rám, sajnos nem bírtam ki a kerékpár végéig. Erika segített levetkőzni a WC előtt. A pántos nadrág miatt le kellett vennem az egész felső cuccot. Olyan sokáig voltam benn, hogy Erika megkérdezte: Sanyi, alszol? Dehogy, válaszoltam, csak szarban vagyok. :-)

Az első maratont nettó 4:50-re futottam, bruttó 5:09. Megint kiszálltam az órámból.

Kezdődik a második maraton. Az első 20 km-en még elvagyok. Kocogok, gyorsan gyaloglok, szenvedek, sátornál megállok, Erika masszírozza a térdem, derekam stb. Esik az eső, de nem zavar. Gyomrom kezd émelyegni, de Horváth Jenőtől kapok a Maltovit nevű csodaszerből, ami helyrehozza. Aztán a második 20 km-en a derékfájás kisugárzik a csípőmbe. Ettől féltem a legjobban. A sátraknál bíztatnak, dicsérnek, hogy milyen jól tartom magam, fussak, fussak. Néha a látszat csal. Pokoli fájdalmaim vannak, ráadásul a jobb térdem úgy fáj, hogy alig tudok rálépni a jobb lábamra.

A végén már minden második körben kapom rá a jeget. De menni kell, mert Keszi Józsi nagyon jön rám, küzdünk a +50-es kategória 3. helyéért. A végén 7 perc előnnyel 3. vagyok. Lassan csak leszenvedtem 83 km-t, és eljött az utolsó kör. Litavetz Annától kapok egy zászlót. Nem akármilyent. Megjárta az utolsó két paralimpiai játékokat. Illik is hozzám. :-) Nem hiszem el, én, a „mozgássérült" mellúszó dupla ironman vagyok! A 84,4 km-t nettó 10:14-re, bruttó 10:39-re futottam. 31 óra 19 percre finishelek. 35 óra 59 percért jöttem. Több, mint 4 órával gyorsabb voltam a tervezettnél. A nettó időm meg 27 óra 53 lett volna, ha... De a sportban nincs ha, majd legközelebb gyorsabb leszek. :-) A verseny közben, mikor fájtak a térdeim, meg a derekam, azt mondtam: soha többet! Ilyen úszástudással őrültség indulni. De ma már csak a szépre emlékezem, és ha jövőre nem is, de 2 év múlva remélem megint belevághatok.

Szeptemberben lesz 4 éve, hogy rákos lettem. Az orvos szerint a 4. és 5. év között jön a kritikus pont. Ilyenkor derül ki, hogy lett-e áttétem. Ha nem, akkor a statisztika szerint akár még 10-15 évig is nyugton marad a háziállatkám. Én 99 %-ig biztos vagyok, hogy így lesz, de néha az 1 %-is bejöhet, meg 100 %-ra csak a halál biztos. :-)

Hihetetlen élmény volt ez a verseny. Hosszú, szörnyű gyönyörűséges 31 óra. Köszönöm kis feleségemnek a segítségét. Nagy erőt adott a jelenléte, gondoskodása. Köszönöm Zsoltnak, és a bonyhádiaknak ezt a versenyt, azt a fantasztikus hangulatot, amit teremtettek. És köszönöm a sok ismerősnek és ismeretlennek a buzdítást, és azt a szeretetet, amit irányomba küldtek. Mindig átsegített a holtponton. Ilyen kevés edzés mellett, volt egy pár. :-) Külön köszönöm a Gábor nevű srácnak az iskolából, hogy szabadidejében bejött a munkahelyére, és segített a kerékpárcipőmet megjavítani.

Szerintem egy módon érdemes élni: úgy, hogy szerelmes legyek a saját életembe. Az ilyen élmények segítenek, hogy a szerelem ne múljon el 53 év után se.

Ezeket az érzéseket nem lehet pénzért venni, vagy lottón nyerni.

5 hét múlva jön a 10 éve tartó nagy szerelem: Nagyatád, ami hasonló érzéseket vált ki belőlem.

Vasárnap odajött hozzám Obor, és mondta, hogy válasszak egy tigris nevet, mert minden ultraversenyen célbaért versenyzőt ez a megtiszteltetés ér. Először az optimistatigris névre gondoltam, de a végén mégiscsak a bluestigris nevet választottam. Csak gitározni és énekelni ne kelljen. :-)

Fajankó szavaival zárom soraimat: jó ide tartozni a kevesek közé, egy falka testvér közé, akik együtt játszanak, majd hazatérnek, de megint összejönnek másutt, összeölelkeznek, segítik egymást a pályán, megküzdenek egymással, de tisztelik a másikat.

Fajankó, ezt nagyon jól megfogalmaztad! Ezért megbocsátom, hogy szerdán megetted a sütimet :-), és köszönöm, hogy rábeszéltél erre az őrültségre.

Mottó: Ha most meg kellene halnom, nem találnám túlságosan magas árnak a halált mindazért, amit az élettől kaptam.

Jövőre, vagy jövő után találkozunk!