A 25 kilométer, na az, messze van… Az autóval is messze van. Depláne, ha én vezetek. Mondjuk ezt azért sejtettem. Ennek ellenére valami fura izgatottság lett úrrá rajtam, amikor az Üzenőfalon olvastam a Yours Truly Halfról. Végülis február 25-én van a szülinapom, milyen jó is lenne 26-án ennek örömére 25 kilométert futni. (Nóóóómális, Margit?) De én Melinda vagyok… Persze, milyen szép lenne annyit futni, ahány éves vagyok, de hát ahhoz én már túl öreg vagyok… (Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, bár a fiam múltkor parapetnek hívott…)
Szóval, jó lesz ez nekem februárra. Ez kb. másfél hete volt. Akkor még fájt a lábam, de már egyre kevésbé. Aztán a vezérhangya dolgozott tovább. Viszonylag rövid idő alatt eldöntöttem, hogy január 29-én is lefutom/lesétálom a 25 kilit. (Nem, nem vagyok normális.)

Háát, 13 kilométert ugye már futottam. 25 kilométer meg tulajdonképpen kevesebb, mint kétszerese. Egészen pontosan: 1,9230769230769230769230769230769-szerese. Jó ezt tudni. Főleg, ha az ember lánya valahol az agya mélyén mégiscsak matematikus-féle.

Veszítenivalóm nincs, nem megyek messzire, így legfeljebb hamarabb hazajövök, ha mégse bírom, vagy nagyon elkezd fájni a lábam.
5 órahosszát szántam a dologra. Az ugye 12 perc/kilométer. Ennyibe tuti bele kell férnie, ezt a HTMV-ből kiindulva azért sejtettem.
Szombaton délelőtt csokit vettem vasárnap reggelre. (Nem, nem ettem meg hamarabb.)
Délután meg lebuktam, mert Lilla hívott, hogy menjek Vele bicajjal, így kénytelen voltam elmondani, mit tervezek. J

Aztán még volt egy affér szombat délután. Merthogy elestünk biciklivel. Ha egyedül vagyok, nem olyan nagy baj, csak Marci is a hátam mögött volt. Még szerencse, hogy egész jól tompítottam a beérkezést a könyökömmel. Ez fáj némiképp. Viszont nem voltam biztos abban, hogy Marci mennyire ütötte meg magát, persze, rögtön elkezdtem félni az agyrázkódástól. Még öt órányit parázhatok.

Ezért aztán már 4 óra 30-kor felkeltem, hogy mihamarabb hazaérjek. Reggelizés, csak minimálisan, csokik, kávé, víz, újságolvasás, öltözés.

5.45-kor indultam. Amíg sötét volt, addig a falu utcáin futottam fel-alá, kb. 6 kilométert, vagy egy kicsit többet. Aztán már világosodott, így kimerészkedtem a faluból. 17 kilométerig! meg sem álltam. Akkor befigyelt egy pisilés, minimális séta, cipőkötés. Kicsit nehéz volt újraindulni, de nem annyira, mint amire számítottam. Amikor már csak 10 kilométer volt hátra, akkor már azzal biztattam magam, hogy ennyit már sokszor futottam.
Tulajdonképpen még ekkor is meglepően gyorsan teltek a méterek. Gyorsabban, mint amire gondoltam. Mármint érzésre. 16 kilométerig 8 perc/kilométer alatt volt az időm.

18 kilométer körül megint sétáltam, maximum 300 métert. Jobban éreztem magam, illetve könnyebbnek a futást, mint amire számítottam. Aztán 21 kilométer után a rémálmomat láttam bekövetkezni. Mármint agyrázkódás-ügyileg.
Ugyanis jöttek Lackóék szembe autóval. De szerencsére csak azért, mert aggódtak, hogy hol vagyok már. Ugyanis kissé sejtelmes voltam, így végül Lackó azt hitte, hogy tíz kilométert futok, és azt hitte már ülök az út szélén ennyi idő alatt, bedagadt bokával.

Kb. 2 percig tartott a beszélgetés, aztán még tovább futottam. Már csak kevesebb, mint 2.5 kilométer volt hátra, amikor elkezdtem sétálni, és onnan már végig sétáltam. Kicsit fáztam, így jó, hogy szinte hamar hazaértem. Bár a végén már minden tíz métert számoltam, meg örültem.
Így 25 kilométer/ 03:39:32.

Hát így…