Szóval, akkor a beígért blog bejegyzés, melyet természetesen Eleknek ajánlok. Mert Ő tudja, miről is beszélek…..
Csütörtökön, (jaj de rég is volt már) lementünk Szolnokra, oda, ahol a kajakos versenypálya van. A lefelé úton bőven volt időm gondolkodni, hogy én még itt soha sem jártam, mert bár 7 évig kajakoztam a KSI-ben, a szolnoki versenypálya akkor még nem létezett. Aztán azt is volt időm kiszámolni, hogy kb. 33 éve nem ültem hajóban. Rögtön gondoltam, hogy ez eléggé érdekes menet lesz. Aztán az is kiderült Szolnok felé félúton, hogy a férjem (Apcika) kollégája, aki szintén velünk utazott (ők dolgozni mentek a kajakosokhoz, én „élvezkedni” készültem), szintén a KSI-ben kenuzott és pont abban az időben, amikor én. Hát igen, kicsi a világ. Évek óta dolgozunk együtt, de ez valahogy még nem került szóba, de nem is ismertük fel egymást, pedig kellett volna. Igaz, akkoriban a KSI kajak-kenu szakosztályának vagy 7-8 csoportja volt 15-20 fővel. Annyian voltunk, mint az oroszok, és a kajakosok inkább a kajakosokat ismerték, mint a kenusokat
Szolnokon egy gyönyörű vízitelep fogadott. A gyomrom összefacsarodott. Egyrészt, mert kezdtem izgulni, milyen béna leszek, másrészt, ahogy körül néztem megrohantak az emlékek. Nekem ez volt az életem. Gyönyörű napsütés. Szerteszét kajakok és kenuk hevertek a gondozott zöldellő fűben a lombos fák árnyékában. A pöffös friss szellő a semmivel sem összetéveszthető víz illatát hozta felénk. „hazaérkeztem” 33 év után….. (és ahogy Brumi írná:”Anyácskám, ez itt nem könnycsepp a levélpapíron, csak egy tintapaca…”)
Nem sok időt hagytak, máris mutatta Viktor, melyik a kajakja, amit kölcsön vehetek, és rögtön elkezdte előkészíteni a vízre szállásomat. 33 év alatt itt is nagyot változott a világ. Az a hajó típus, ami pont akkor jött ki, amikor abbahagytam dicső kajakos pályafutásomat és akkoriban a legprofibb volt, mára elavult ócskaság lett, ahogy a kajaklapátok is nagy fejlődésen mentek át. Ránézésre ezek a hajók sokkal kecsesebbek és ezáltal sokkal borulékonyabbak is. Gyorsan átöltöztem, és már nyomták is a kezembe a hajót, vihetem a stégre. Viktor elrohant a videóért megörökíteni az „eseményt”, a partra is odagyűltek egy páran csendben röhögni. A helyzet eléggé ismerős volt. Anno, kiskajakosokként mi is így gyülekeztünk a stégen, karba tett kézzel, már előre fülig érő szájjal, szétröhögni magunkat a kötelező nyári vizigyakorlatuk letöltésére hozzánk érkező TF-seken (ma Testnevelési Egyetem). A legstabilabb hajókat kapták, mégis egyik oldalon beszálltak, a másikon ki. Sokszor még akkor sem tudtak a portyakajakban megmaradni, amikor elől-hátul tartottuk nekik a hajót. Mi meg, amikor mutatni kellett, hogy mit is kellene csinálniuk, a sokkal borulékonyabb verseny kajakokba állva szálltunk be. Letettük a vízre, majd nem beleültünk, hanem egyik lábunkkal beléptünk az ülés elé, a másik lábunkkal ellöktük magunkat a stégtől, siklottunk egy pár méter, tettünk állva egy két evező csapást, majd szépen leültünk és bemutattuk a kért dolgokat. A 10-12 éves csokira sült izmos kis ördögök nagyon élvezték a helyzetet.
Szóval, az akkor adott kölcsön most járt vissza
Beleülni még simán ment. Az új típusú lapát megfogása már nehezebb feladatnak tűnt, egyszerűen kipörgött a kezemből, nem tudtam letámasztani vele, hogy a stégtől ellökhessem magam. Nem is kellett, mert már borultam is és a vízben voltam.
Hűűű….
Kimászni a vízből, kajakból vizet kiönteni, visszaülni, lapátot elcsípni, megpróbálni egyensúlyt találni a vízfogáshoz és a stégtől ellökni magam… és megint úszunk…
Hűűűű, ez kemény dió lesz…
Kimászni a vízből, vizet kiönteni a hajóból, visszaülni… és Viktor a mesteredző: állj, állj! Próbáld meg csak a stég mellett lapát nélkül paskolgatni a vizet, megérezni a hajót.
OK.
Szépen megint beleülök, a stabil helyzet megkeresem, stéget óvatosan elengedem, a mosoly az arcomra fagy és megint úszom….
A francba, ez nem lehet igaz. A következő félóra ezzel telik, alig bírom egy-két másodperce elengedni a stéget, máris billen alattam a hajó és én a vízben vagyok. Sírhatnékom van, én kajakozni akartam, de egyelőre még a stéget sem tudom elengedni. A stég előtt leér a lábam, így a vízben állva öntöm ki a vizet a kajakból. Ez bizony elég rossz ötletnek bizonyul, mert kimászva a stégre vércsíkot húzok. Ömlik a lábamból a vér. A víz tele van kagylókkal, mivel a srácok nem szoktak beborulni, elfelejtettek szólni, hogy ne álljak le a földre. A bal talpamon több vágás, egy nagyobb, a többi nem vészes. De a jobb lábam nem volt szerencsés. Nagy lábam ujján vagy 3 cm hosszú jó fél cm mély vágás van, ömlik belőle a vér, ahogy a többi 6-7 kisebb-nagyobb vágásból is. Én hősiesen viselem a harci sérüléseket, kicsit csípi a víz, szeretnék visszaülni a kajakba, nem lehet, hogy ennyi volt. Apcikáék tanakodnak, hogy össze kéne varratni a sebemet vagy sem. Szerencsére, ki tudja milyen indíttatásból hoztam tapaszt ezzel bekötözöm és kijelentem, hogy egy kicsit azért még szeretnék próbálkozni, visszaülnék. És kezdem megint elölről, próbálgatom megérezni a kajakot, mint réges-régen. Közben a srácok is elmennek ebédelni, Apcika is, Viktor is intézi a dolgát. Hátrasiklom a stég végére és óvatosan kézzel előre evezgetek sajnos elég sűrűn a stégre támaszkodva. Újra és újra ismétlem, míg egyre hosszabbodnak a „paskolási” fázisok. Hmm, ez a Viktor tudhat valamit. Újabb fél óra telik így, majd úgy döntök, meg kell próbálnom a lapáttal, nem szeretnék egyetlen evező csapás nélkül hazamenni. Ha el tudnék indulni, ha meglenne a kezdő sebesség….. Ellököm magam a stégtől és egy húzás, két húzás és megint vízben vagyok. Kiúszom, rendbe teszem a hajót, beleülök…..koncentrálok, most sikerülnie kell, 7 évig kajakoztam, nem felejthettem el…. ellököm magam a stégtől és óvatosan egy húzás, kettő, három ….. hurrá, haladok … jön a tízedik és megint borulok…. De már örülök, fél órája nem hittem volna, hogy idáig jutok. Visszaúszom a stéghez, megint kezdem elölről, de most sikerült egy kiskört mennem, mielőtt beborulnék. Aztán két kisebb kört, majd egyre nagyobb távokat teszek meg a beborulások között. A pöffös szél most nem a barátom, próbálom a szélárnyékot keresni, de ha belekap a lapát tollába a szél én is repülök. De már élvezem, csak egyre jobban elfáradok. A lábam is egyre jobban fáj, így megelégszem a mai teljesítménnyel és kijelentem, ma ennyi volt.
Büszke vagyok magamra, megszenvedtem ezt a kis élvezetet, de holnap, mit holnap, már délután újra jönnék.
Csütörtök óta csak a kajakozás jár az eszembe. Valahonnan muszáj egy hajót szereznem. Kell keresnem egy egyesületet, ahova lejárhatok evezgetni.
Délután Viktornak lelkendezve mesélem, hogy nem is látta, hogy milyen jól mentem. Erre fapofával közli: Két hét múlva Maters OB. Két hét alatt akár fel is készülhetsz rá. Apcika rám néz, látja a szemem villanását, elneveti magát: ne mondj ilyeneket, mert még képes lesz rá és elindul…
Köszönet Viktornak, hogy szuper hajóját kölcsön adta és ez által nagy örömöt szerzett nekem!
Jajj, de klassz lehetett! Én ugyan még csak strandon kölcsönzött hajócskával ügyetlenkedtem, de egyszer szeretném kipróbálni.
Frusztráló lehet, hogy régen "profi" voltál, most meg az elindulással is meg kellett küzdened! Egészségedre!