Valahol jó is, meg rossz is, ha az ember egy versenyen már nem először indul. Kicsit alábbhagy az ismeretlentől való félelem izgalma, helyette azt sorolom magamban, mire kellene jobban figyelni, hatékonyabban megoldani, mint tavaly.
Na de vissza az elejére. Most is előző este érkeztünk Sirokra, nagyon jót aludtam. Reggel a nyitott ablakon át hűvös levegő áramlik be, térdnadrág mellett döntök. Ezt aztán a rajtszámfelvételnél sorban állva hamar felülbírálom és rövidre cserélem, már érződik, hogy ma bizony nem fogunk fázni. A derékmelegítőt is fel akartam venni, hogy a hátizsák ne dörzsölje fel a hátam, de inkább veszni hagyom a bőrömet is. Közben Marcsit kifaggatom a Cortina Trail-ről, és már el is rajtolunk. Érzésre nagyjából hasonló tempóban haladok a Kékes felé, mint előző évben – mert órát nem hordok, minek, akkor sem tudok gyorsabban futni, ha van rajtam J. A két héttel ezelőtti dagonya most csontkeményre száradva folyamatos koncentrációt igényel, hogy ne menjen ki a lábam, ne essek hasra. A szám is folyton kiszárad, Kékesig elfogy a 2 liter folyadékom a zsákból. Fenn Géza közli, hogy az időm percre annyi, mit tavaly. Eddig jó J. Zsák újratöltése, fél marék zselés cukor és húzok tovább. Innentől gyakorlatilag végig egyedül megyek, teljesen szétszakadt a mezőny. Tavaly volt egy kis társaság, akikkel vagy együtt haladtunk, vagy folyamatosan kerülgettük egymást, de most senki. Igazából nem zavar, jól elvagyok magam is. Galyára felfelé beértem két fiút, innen Mátrakeresztesig nagyon jó erőben mentem, még jópár embert előztem. Most Ágasvár sem nagyon fogott meg, felfelé és lefelé sem. Tavaly innentől lefelé voltak gondjaim, annyira szúrt az oldalam, meg a gyomrom magasságában a hasam, hogy nem tudtam levegőt venni. Ez volt az, amire idén nagyon oda kellett figyelnem. Konkrétan arra, hogy felfelé gyalogolva ne kezdjek el zihálni, lefelé meg ne felejtsek el levegőt venni. Probléma megoldva, semmi gond. Lefelé kicsit érzem a térdeim, de jó erőben vagyok. Mátrakeresztesen meg is jegyezte a Géza, hogy de jól robogok. Persze, de eztán a Múzsla azért mégiscsak megfogott. Alapvetően még mindig jól haladtam, mert engem nem ért utol senki, hanem még jócskán előzgettem, de már nagyon kezdtem fáradni. Azért Zoncsi üdítő pont volt a Múzsla tetején J. A lefeléken egyre jobban nyekeregtek a térdeim, az utolsó 3 kilométernek valahogy sosem akart vége lenni. Időnként még hátrapillantottam, hogy jön-e mögöttem valaki. A célegyenes előtt feltűnt egy srác, de nagyon rendes volt, már nem akart lehajrázni, pedig valószínűleg nem lett volna nehéz dolga J. Ez a második befutóm volt Szurdokpüspökiben, de a célbaérés katarzisa sem maradt el az elsőtől. Az időm szinte másodpercre ugyanannyi, mint tavaly (8:34:34 vs 8:34:38), de azt gondolom, a meleg most sokkal többet kivett belőlem. Nem tudtam annyit inni, amit ki ne izzadtam volna – verseny közben megittam kb. 6 liter folyadékot, de még a vasárnap is a folyadékpótlásról szólt.
Többnyire nem szeretem túllihegni a dolgokat, de most mégis el kell mondanom, hogy mennyire hálás vagyok azoknak, akik segítettek abban, hogy megint teljesíteni tudtam ezt a versenyt. Először is Gézának, a férjemnek, hogy legalább loholhatok utána J. Másodszor pedig a mecseki terepfutó fiúknak, hogy befogadtak, gyámolítottak és bíznak bennem.
„Mert Nélküled az én erőm oly kevés …” Soli Deo Gloria!
Cilike azta milyen szuper időt mentél :O olyan vagy mint egy óramű, persze óra nélkül :)
nem semmi eredmény .Jó formában vagy Hajrá a további versenyeken is :)