Mátrabérc 2012 (58.2 km, 2800 m D+)

Azt hiszem, az egészet onnan kell kezdenem, hogy kb. olyan másfél éve a rövid aszfaltos futókarrieremet derékba törve, szinte teljesen a terepfutás felé fordultam. Félig komolyan, félig viccesen azt szoktam mondani, hogy második gyerekkoromat élem, visszaidézve, amikor szinte egész napokat végigcsavarogtunk a környező erdőben. Számomra a természet változatossága és szépsége a futás szabadságával párosulva talán az egyik legkellemesebb élmény.

Néhány kisebb-nagyobb terepverseny és jópár lefutott TT után mintegy fél éve ötlött fel bennem az elképzelés, hogy teljesíteni kéne a Mátrabérc Trailt. Sokáig ízlelgettem magamban, korábbi teljesítéseket böngésztem a neten, ismerősök közt volt, aki óvva intett tőle, mondván, hogy Mo-on ez a legnehezebb terepfutás, még a T100 is könnyebben teljesíthető, más meg azon a véleményen volt, hogy ha ott mocorog bennem, próbáljam meg. Úgy november elejére eldöntöttem, hogy lesz, ami lesz, belevágok. Az edzéseket is próbáltam úgy összehozni, hogy azért minden hónapban legyen legalább 1-2 35-50 km feletti futásom és lehetőleg minél több 15-20 km-es, minél több szinttel. Még egy úgynevezett teszt-kört is kreáltam magamnak, amiben kétszer kell megfutni a Tubest.

Végül is elég jól tartottam magam a kigondolt tervhez, mentem egész télen, hóban, jégen.

Akkor kezdtem tényleg elhinni, hogy sikerülhet a teljesítés, amikor a LeFaGySz extrém nehéz pályáján fizikailag és fejben is teljesen egyben maradtam a 8 órás küzdelem után is.

Már hetekkel előtte minden ideg- és izomszálammal a versenyre hangolódtam, nagyon vártam, ez volt az idei célversenyem.

Szombaton kora délután indultunk, Géza volt a sofőr, és még a Tímár András és a Sura utazott velünk. Sirokon volt a szállásunk, közvetlenül a rajthely mellett. Este kicsit nehezen aludtam el, de aztán már nyugodtan telt az éjszaka. A reggeli készülődés után időben lementünk a rajtba, talán túlságosan is korán, mert éppen csak elkezdtek szállingózni a rendezők és 1-2 versenyző, még egy darabig a rajtszámokat sem tudtuk átvenni. Viszont jót beszélgettem néhány kedves ismerőssel. Németh Marcsi jött oda hozzánk, mondta, hogy ő most váltót fut, mert az öccse letiltotta az egyéniről, mondván, még nem elég öreg hozzá . Mondtam, hogy akkor velem semmi baj, én két évvel idősebb vagyok. Aztán megjött Olivér is a rajtszámokkal, és onnan már szerelvény igazítással telt az idő. Az ivótartályos hátizsákomat vittem, meg benne még egy kulacsot a magnéziumnak, egy banánt, meg néhány csokit. Vékony hosszúujjú meg térdnadrág mellett döntöttem, ami a reggeli ácsorgásban kicsit kevésnek, aztán a kaptatón, a tűző napon nagyon melegnek, majd a Kékesen a hűvös szélben éppen jónak bizonyult.

Számomra nagyon megható volt a rajt pillanata és hangulata, hiszen ezt vártam már fél éve. Kicsit a torkom is elszorult, de ez nem tarthatott sokáig, futás közben előbb-utóbb levegőt kell venni. Az első szakaszon Németh Csaba volt a felvezető, szó szerint tökön-paszulyon majd egy ócska fahídon keresztül, aztán kiértünk az útra, és a vasúti átjáró után elindultunk az erdőben felfelé. Itt egy kicsit csúszkáltunk és dagonyáztunk az előző napi eső után, de annyira nem volt vészes. Az első 5-6 km még jól futható volt, aztán jött az első meredek fal, amit még jó néhány követett a Kékesig. Mivel számomra teljesen ismeretlen volt a terep, nem mindig tudtam pontosan, hogy hol is járunk. Csak azt érzékeltem, hogy egy csomót mászunk felfelé, egy kicsit kocogunk, aztán megint mászás, megint egy kis kocogás. Sajnos szembesülnöm kellett vele, hogy a meredek emelkedőn nem vagyok igazán jó, akikkel addig együtt haladtam, ott rendre elhagytak. Aztán a vízszintes, vagy lejtős szakaszokon újra beértem őket, úgyhogy nagyjából ugyanazokkal az emberekkel szépen kerülgettük egymást. A Kékesre (20.1 km, 1450 m szint) 3:15 alatt értem fel. Nagyon jól esett, hogy a Géza a ponton várt. Egy buzdító puszi után hamar tovább is mentem, csak ittam egyet, felmarkoltam egy kis kaját és indulás. Az a helyzet, hogy innen Galyatetőig sok részlet nem maradt meg bennem, csak egy brutál meredek lejtő, ahol fától-fáig tudtam nagy nehezen leevickélni, aztán egy viszonylag hosszabb, jól futható szakasz jött. Igazából itt kezdtem belejönni, jól éreztem magam, jól ment a futás. Galyatetőre abszolút jó állapotban értem, itt meg kellett tölteni a hátizsákomat, mert elfogyott az innivalóm, ezzel kicsit elvacakoltam, mert közben megtört a cső és sehogy sem akart jönni a víz. Aztán Ágasvárig megint nagyon jól haladtam, jópár sporttársat utolértem és elhagytam. Ágasvár felfelé sem volt egyszerű, de ha lehet, lefelé még keményebb volt. Egypár helyen toporogtam egy darabig, hogy most hova is lépjek vagy ugorjak, mert ha elbotlok egy kőben vagy gyökérben a hegy aljáig meg sem állok. Aztán az Ágasvári túristaháznál egy kis kifolyónál ittam, meg mosakodtam egy kicsit és szaladtam tovább. A patakvölgy előtt, a Mátrakeresztesi frissítőponttól olyan 2-3 km-rel annyira elkezdett szúrni a lépem, hogy nem kaptam levegőt. Egy kicsit sétáltam, akkor javult, futáskor kezdődött elölről. Nagy nehezen bevánszorogtam a pontra, egy kicsit ettem, meg megint megtöltöttem a zsákomat és indultam a Múzslára. Előtte Marcsi felvilágosított, hogy háromszor is azt hiszem, hogy végre felértem, és még mindig nem leszek ott. Felfelé nem szúrt az oldalam, kénytelen voltam mély levegőket venni, úgyhogy kivételesen most felfelé is előztem, nem engem hagytak ott. Egy helyen kicsit megtévesztett egy nyíl, ami befelé a sűrű felé mutatott, ott egy kicsit kóvályogtam, mire a mögöttem jövők mondták, hogy csak egyenesen előre. A Múzsláról visszanézve, a távolban látszott a Kékestető meg a Galya is. Nagyon jó volt arra gondolni, hogy csak néhány órája jártam ott, és közben már ekkora utat megtettem.

Lefelé aztán megint beütött a krach. Most a gyomrom görcsölt, úgyhogy lefelé, ami végre nekem feküdt volna, megint sétálnom kellett. Aztán legyömöszöltem egy fél Sportszeletet és egész jó lett, teljesen nem múlt el, de legalább már tudtam futni. Jó volt végre megpillantani a falut és hamarosan egy dózerúton beértem a pincék közé, majd aszfalton kellett még a faluban kanyarogni, mire végre a célegyenesbe értem. Az első, akit megláttam, a Géza volt, már nagyon türelmetlenül toporgott, aztán a Marcsival együtt elém jöttek egy kicsit, nagyon jólesett a többiek hangos bíztatása is. Végül 8:34:34-el értem célba. Fenomenális élmény volt !

Összességében izomzatilag valószínű egy kicsit többet is elbírtam volna, nem volt igazán holtpontom. Viszont, mivel nem ismertem a terepet, inkább biztonságit mentem, nem akartam megkockáztatni, hogy a felénél behalok. Izomlázam szinte egyáltalán nincs, ha sokat ülök, az első 1-2 lépés kicsit merev, aztán minden OK.

Úgy gondolom, inni eleget ittam, de az evést még tanulni kell. Nem feltétlenül többet, mert energetikával nem volt gond, csak valahogy a gyomrom mondta fel a szolgálatot. Gyakrabban, kevesebb is elég? Egyenlőre fogalmam sincs.

Az út maga fantasztikusan szép volt. Muszáj volt néhány helyen megállni, gyönyörködni a kitáruló tájban.

A rendezés semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. Az útvonal tökéletesen követhetően jelölve volt, a frissítőpontokon gyorsan, flottul ment minden. Na és persze az sem utolsó, hogy a célban Németh Csaba sk. szolgálja ki az ember gyerekét és Lőrincz Olivér akasztja a nyakába a befutóérmet .

Talán tudok egyszer ennél jobbat is menni, de az első teljesítés akkor is a legszebb, és örök élmény marad.

Soli Deo Gloria!