Ezt a versenyt egy teljes év „felkészüléssorozata” előzi meg. Mindenki számára, aki elindul az a cél lebeg: így vagy úgy, de megcsinálni!

Egy széles folyó partján állunk és át akarunk érni a tulsó oldalra úgy, hogy sehol egy híd, egy csónak, amivel átmehetnénk, csak magunk erejére támaszkodva kell küzdenünk és valami üldöz, kerget minket, hogy elinduljunk a másik part felé. Sokszor álmodtam ezt, mielőtt a versenyen elindultam, évekkel ezelőtt. Ami a különleges, hogy még a mai napig visszatér az álom, de már másképp: a folyó túlsó partjáról integetek az üldözőim felé és nyugodt vagyok, lélekben megtisztult, boldog, mosolygok és ezen a parton sokan vártak, akik szeretnek.

Mindenkinek kívánom ezt az érzést, mert „földöntúli”. Olyan, mint a Karácsony, az emberek megállnak „szeretni” egy kis időre. Büszkeség, de nem önteltség vesz rajtam erőt. Meg lehet nézni azokat az IRONMAN-eket: bölcsebb, szerényebb emberek, akik tudják milyen eljutni erre a szintre. Megvan a maguk foglalkozásuk, életük más területei, amiben valószínűleg ugyanolyan rendes emberek (lettek), mint itt a versenyen. Tehát: MEG LEHET TENNI!

Jómagam keveset edzettem, az év folyamán, főleg a kerékpár, mint közlekedési eszköz vált népszerűvé nálam, pedig az úszásra is kellett volna egy kis időt fektetnem. A futás kiegészítőként szinten tartottam. Volt állóképességem, nem gyorsítottam. A verseny előtt pedig figyelmeztetőt kaptam az égiektől, hogy most már ne edzek, mert a verseny előtt elütöttek. Nem történt semmi bajom, csak az edző kerekem lett tropa. Ennek örültem, közben pedig híreket hallottam másokról, akik a verseny előtt eltörték a kezüket, elrontották a gyomrukat, gerincfájdalmai lettek és azt mondták nem indulnak. Elképzeltem magam: egész évben edzek, rászánok jócskán pénzt, időt és hogy ne induljak, az nem lehet. Innentől kezdve már óvatos voltam, kíméltem magam, figyeltem mit eszek, legyúrattam magam, hogy az izmaimat is kényeztessem, habár a gyúró nem egy fiatal szőke nagymellű nő volt, hanem egy 90 kilós, pocakos szőrös fickó. Úgy legyúrt, mintha kenyeret dagasztott volna, alig bírtam felkelni a padról. Viszont ez áldásos volt a verseny napjára. Feltöltődve, lazán álltam a gyékényesi tó partján és vártam az ágyúszót. Eszembe jutott, hogy innen nincs visszaút. Akarom ezt? Igen. Vagy mégsem, mert fájni fog! Mindenkinek erről meséltem otthon. Várják az eredményt, nem mondhatok csődöt, vagy akkor ennyi vagyok és kész? Nem. Megcsinálom! Ezzel kezdetét vette a rajt és belevetettem magam a vízbe. Jól taktikáztam, lassan szoktam meg a víz közegét, figyeltem a ritmusra, az egyenletességre, no meg az előttem haladóra Csak a víz hangja volt a fülemben a partról távolodtak a hangok. Nem fáztam. Éreztem, hogy kezdek fellazulni, a torkom viszont kiszáradt, nem akartam nyelni vizet. Kezdtem érezni, hogy tudnék előzni, de eszembe jutott, hogy tartalékoljak. Bennem volt a versenyszellem, mégis féken tudtam tartani magam. De jól tettem!

A második kör közepén kicsit megborzongtam.Csak a hideg futott át a nyakamon, meg a hátamon.Ez annak a jele, hogy kezd elég lenni a vízből. Sajnos egy kicsit nyeltem is vizet időközben, de  nem számít. A lényeg az, hogy nem görcsölt be a lábam, hogy már hamarosan vége, nem erőlködni, nem kapkodni! 1 óra 23 perc. Kicsit rosszabb idővel jöttem ki, mint vártam, de nem baj. Szervezett öltözködés után már bringán ültem szárazon. Ez is jó döntésnek tűnt, mert még a reggeli hideg levegő vizesen nem lett volna jó! Sok energiát kivett volna belölem. El kezdtem enni rendesen: rántott hús, meg mi egymást. Ez az én számom. Szerettem biciglizni. Már gyerekkoromban is. Három évesen a kemping biciglit állva tekertem. Kisnövésű voltam, így verseny kerékpárom csak 14 évesen lett előszőr, no meg a rendszer miatt is, merthogy nem lehetett akkoriban kapni. Csak favorit(Csehszlovák) volt, meg szputnyik (Russzki) típusú és amikor a Keravill-ba érkezett, azt úgy hallottuk másoktól.

Kezdtem túlságosan is megnyomni a bringát a szintemhez képest 34-es átlagot mutatott az órám. A pulzusom azt nem tudom, mert az úszás során az érzékelőm lecsúszott a hasamhoz, így az nem mért. Na szép. Közben a másik órám, ami a jobb kezemen volt, az pedig beázott, és nem mutatott semmit. 8 éve vettem. Rászolgált, hogy tönkremenjen.Mennyi kört mértem vele! Na nem baj semmi sem tart örökké.Így bíztattam magam, azzal már el is ment a fele a kerékpár távjának. Hú, miért mindig szembe fúj a szél? Gyengébb áttételt kerestem , éreztem, hogy fáradok. Inni eleget! Na legyen már vége! Közben a kis kitérő Beleg faluban egy megkezdett, de számomra rosszul eső energiaitalt ítéltem oda, egy „nyerő játékosnak” , ott még jól jöhet. Lassultam érezhetően, az átlagot néztem folyamatosan az órán. Hogy az időt kihasználjam, megálltam pisilni és közben enni. Borzasztó volt, de már újra a nyeregben voltam és tekertem. Megfájdult a seggem és minden bukkanónál  az alkarom, amire a könyöklőn támaszkodtam.Később ez ki is sebesedett. Végre 6 óra alatt letekertem. Na ezt így terveztem, 30-as átlag.