A reggeli város csendes koranyári szendergéséből rettegésre ébredt. DÖM-DÖM-DÖM. Megremegtek a falak, meglódultak a csillárok, könyvek és csecsebecsék potyogtak a polcokról. Az emberek félelmükben az ágyak, asztalok alá bújtak, csak a legbátrabb és legkiváncsibb mesehősök merészkedtek ki az utcára. És a dübörgés egyre csak közeledett. Aztán megjelent egy hatalmas árny is.
Madárvédő Golyókapkodó és Festéktüsszentő Hapci Benő épp éjszakai járőrözésből tértek vissza, kicsit álmosak voltak az eseménytelen éjszaka után, de kíváncsiságuk és rettenthetetlen bátorságuk okán úgy gondolták, megnézik maguknak a lábonjáró rettenet tárgyát.
DÖM-DÖM-DÖM. A dübörgés egyre hangosabbá vált, aztán feltűnt a dübörgés gazdája is.
-Te! Ez Gombóc Artúr! - kiáltott fel Festéktüsszentő. De valahogy olyan furcsának tűnt.
-Mi lehet olyam furcsa rajta- töprengett Madárvédő. Ahaaa! Leesett neki a tantusz. Ez a Gombóc sokkal, de sokkal dagattabb, mint régen volt. Akkoriban nem tudott elrepülni saját szárnyán délre a tél elől, a repülőre nem vették fel a túlsúly okán, a hajó meg az orra előtt ment el, így maradt itthon télre. A sok csokitól pedig szép kerekre gömbölyödött. De most minden túltett. Olyan kövér volt, hogy Ő volt Pom-Pom két legjobb barátja.
A két rég nemlátott ismerőst meglátva megtorpant és rájuk köszönt: -Szevasztok!
A két hős először csak száját tátva bámult, majd nagy nehezen kinyögték : Szevasz. Majd Madárvédő félénken hozzátette: Te Gombóc, te egy kicsit meghíztál. Vagy nem is kicsit. Festéktüsszentő bokán rúgta, mintegy felhívva a figyelmét, hogy udvarias mesehősök ilyet nem vágnak a barátjuk képébe, de Gombócot látszólag nem érintett mélyen a dolog.
-Tudom. De -tudjátok-, a hosszú, sötét tél és a mozgás hiány miatt jelentkező elvonási tüneteim gyógyítására még több csokoládét írtam elő magamnak. Ha már nem termelődik a futás után az endorfin, akkor azt a csokiból lehet a legjobban pótolni. De most, hogy már nem fáj a csüdöm, újra elkezdek futni. Itt a jó idő -talán túl jó is-, úgyhogy irány a város. Megnézem az Orczy parkot, a Népligetet, a Kopaszi-gátat és a többi kedvenc helyemet. És talán összefutok egy-két rég ismerőssel is. Majd felveszem a régi citromsárga pólómat, hogy már messziről észrevegyenek. Bár lehet, hogy még így sem ismernek majd rám. Legfeljebb bosszankodnak, hogy egy negyedórás kitérőt kell tenniük, mire kikerülnek.
Aztán egy hirtelen mozdulattal megrázta a két régi cimbora kezét és búcsuzóul még odaszólt nekik: -Most rohanok haza, mert Picúr eltörte a lábát és nem akarom sokáig egyedül hagyni. Sziasztok - köszönt, aztán sarkon fordult és fölös kilóinak rengő súlya alatt görnyedve elviharzott, mint egy terhes csiga. Pár perc múlva már nem lehetett látni, csak léptei dübörögtek a távolból DÖM-DÖM-DÖM............
Imádom a Gombóc Artúrt és Picurnak mielőbbi jobbulást kívánok!