Mint azt Ti nagyon is jól tudjátok, talpproblémákkal küszködök. Aki e lehangoló történet elejére is kiváncsi az nézze meg az előző blogbejegyzésemet. Nem tudom, hogy kell.

Szóval az úgy ér véget, hogy megyek Halasi Tamáshoz minősített talpi bőnye túlterhelés okán. Na el is mentem. Egy alagsori pincében rendelt. Másra emlékeztem. Megnézte. Azt mondta, igen ez a bőnye. nem is vitás.  Van valami eleve lehangoló ebben a szóban. Mint a hentesnél. "Kérek valami jó bőnyés húst!". Milyen lehet az? nyilván nagyon gusztustalan. Valami beles, zsíros, mócsigos undormányra gondolok. A kutyának. Talán. De az a kutya, amelyik bőnyén nevelkedik, egyhamar nem megy kutyaszépségversenyre. Vagy mégis. Fene tudja. Csak egy fél mondat a hentesekről. Egyszer két csirkemellett kellett vennem. Pali kiskorában csak a csirkemellett ette meg, és mivel első gyerek volt, még nem adtunk neki sültkolbászt, meg szalonnát helyette, hanem csak, amit a könyvek írtak. (Oszika már mindent megeszik. Uborka magában, meg mustárt, meg nemtommiket. Csak a kakaót nem szereti.) Szóval mondom a hentesnek: "Kérek két csirkemellett" Tesz-vesz, aztán azt mondja: "Három lett. Maradhat?". Na, de Halasi nem hentes, hanem sztárorvos, s így sztárbetegére találva gyógytornát ajánlott. Azóta járok. Már asszem, nyolc alkalom volt. Hajdanában jártam már ugyanide, ugyanehhez a gyógytornász lányhoz, amikor a belső lábszáram fájt mindig. Azt is rendbehozta. Remélem, nem haragszik meg, ha száz kézből majd egyszer visszahallja, hogy ideírtam a nevét. Böröcz Áginak hívják, és azt hiszem, jó kezekbe vagyok nála. Ezt nem csak azért írom ide, hogy, ha visszahallja, akkor örüljön, hanem tényleg. Illetve, lehet, hogy valaki már volt nála, vagy akar menni, és akkor milyen jó lesz, hogy örülhetünk, hogy mindketten ismerjük. Na mindegy. Szóval egy órán keresztül ülök egy széken és kislabdával a bokám között emelgetem a lábfejem. De mivel két éve is ezeket csináltam itt, ezért már tudom, hogy hamarosan szintet lépek és akkor majd egy szőnyegen fogok lábújhegyen előre-hátra araszolni. Szintén kislabdával. Aztán sok idővel később majd bekerülök egy elit klúbba és dyner-en fogok bravúroskodni. Az egy levegővel kissé telt lapos korong, amire rá kell állni, és egyfolytában dolgozik a lábfejed, hogy ne repüljél le róla. Bele a bordásfalba, vagy egy melletted fekvő hiperszexi sporolólányba (időlegesen nem sportol, sérülés miatt). Alapvetően ugyanis három evoluciós irány van a gyógytesin. Térdesek, gerincesek. Először fekszenek, majd felülhetnek, végül felállnak. Akár dynerre. Másik a talpasok, bokások, akhileszesek. Ülésből indítanak, később felállnak, mégkésőbb dyneren egyensúlyoznak. Harmadik meg a karosok. Ezek vagy ülnek életük végéig és kislabdával a hónuk alatt nyomják, vagy fekszenek egy gurulós hordágyon és a kezüket emelgetik. Azt hiszem, mi talpasok vagyunk a legtöbbre hivatva. De én még csak ülök a széken, és emelgetem a sarkam, meg a lábfejem. Legutóbb is legalább két hónap volt, mire felállhattam.

Ma azért elmentem ultrahangra. Nem javul rendesen a sérülés és ki akartam zárni az izomszakadást. Anti azt mondta, felesleges kizárni, mert úgy is az van. Hát... gondoltam. Kösz. De ő könnyen beszél. Ő egy Oroszlán. Azokat nem érdeklik a sérülések. Legalábbis az enyém nem. Edzőbá meg azt mondta, hogy felesleges kizárni, mert biztos, hogy nincs az. Na jólvan. Akkor én mégiscsak kizárnám. Talltam egy helyet, ahol 4000 forintért ultrahangoznak. Ez jól (ultra)hangzik mi? Na akit érdekel, hol van az majd szóljon. Szóval el is mentem. De a doktornő azt mondta, hogy külsőre semmi tünet, és az ultrahang ebben a konkrét esetben nem sokmindenre lenne jó. Mert nem látszódna rendesen semmi. Mert, ha dagadt lenne, vagy legalább én lennék az és ezért nem lehetne megállapítani, hogy van-e folyadék a talpamban, vagy sem, nos akkor jó lenne. De így, max azt látnánk, hogy igen, van egy kis gyulladás. Egy gyugyódás. (Ez egy elképesztően rossz szóvicc volt valakinek a nevével. Aki tudja, szóljon. Az érintettől meg elnézést, habár könnyen lehet, hogy ez az első lépése a hírnév felé. Már, ha a középtávú triatlon ob aranyat meg a többit nem számítjuk) Szóval az lett a vége, hogy, ha az iszomszakadást nem is, magát az ultrahangot végül is kizártuk.

Aztán elmentem egy spining órára. Hétfőn is voltam. Ma pedig szerda van. Persze azonnal szimpatikus lettem az edzőlánynak. Láttam rajta. Persze ez nem meglepő. Három dagi csaj közt ott egy kifejezetten jó testfelépítésű, nyulánk, de mégis rendkívül izmos, sármos fickó, akinek az mozgásából nem lehet kiolvasni sem fáradságot, sem csüggedést, mikor a fogóval beszorított fékű gépen 200 pedál/perces iramban tolja, nyomja és egyben küldi is. Arcát mintha márványból faragták volna. Egyszerre látni benne egy bájos kisfiút, egy szertelen kamaszt és egy, a Norvég fjordok soha nem szűnő jeges förgetegeinek viharában edződött, cserzett bőrű, acélkemény akaratú Jeges-tengeri halászt, aki a kezét bálnazsírral keni. És ez az élő legenda, ott tekeri a spining gépet, tőled karnyújtásnyira. Hmmm...

Szóval spining. Most ez lesz a kiegészítő sportom. Kiegészítem vele a nemmozgást. Pár éve nagyon sokat jártam spiningre. Most is ezt fogom tenni. Lehet, hogy még a talpamnak is jót tesz. Végül is félig benne van a láb a klipszben, azaz a talpi bőnye folyamatosan nyúlik. Meg utána hasazunk is.  Meglátjuk mindez mit ér. Tavaszra kiderül-