Ma szabadságon vagyok, no meg a hét többi napján is. A nagyobbik lányom szombaton ballag a gimiből, tehát készülni kell. Délelőtt még be kellett lépnem a munkahelyemre - milyen szabadság ez? - aztán piac, mert muszály volt egy-két egynyári virágot vennem, hogy csinosítgassam a ház ablakait. Utána egy kis turizás, ahol persze megint volt tuti ruha, el kellett hoznom. A kissebbik lányom nagyon örült. Elindultam haza. Kb. félúton eszembe jutott, hogy a virágot nem rendeltem meg, hátra arc - akinek nincs a fejébe, legyen a lábába - vissza a virágoshoz. Na ez is megvolt. Irány haza főzni. Menü: karfiol leves, káposztás tészta. Most nézem tiszta K. A tésztából egy jó tányér lecsúszott. Rögtön lelkiismeret furdalásom lett. Főként azért, mert reggel mérlegeltem és HURRRRÁÁÁÁ 5 kilóval könnyebb vagyok és ezt nem akarom elengedni, sőt tovább ezen az uton haladni, ezt szeretném.

Egyáltalán nem terveztem a mai futást. Megérkezett a párom és fájlalta valamilyik porcikáját, erre én: te bicózol én futok. Meglepetésemre nem kellett kétszer mondani neki, már nyergeltünk is. Nagy örömöre sok futóval találkoztunk, de Mo-ka és lánya is jött velünk szembe. Bicó és futás. Ugyanaz a felállás mint nálunk, csak ők már visszafelé tartottak.

A biciklis út végéig 4 km futás, laza tempóban. Ott várt párom a vízzel. Ittam, mosdó és irány vissza. Egy ismerős bíztatott, hogy hajrá, meg lesz a 8 kili, de nem hittem és nem is akartam. Arra gondoltam, nekem ez még korai nem fog menni.

Elindultam visszafelé. És csak fogytak a méterek. Eljutottam egy olyan állapotba 6 km után, hogy igazán nem emlékszem 1500 m megtételére. Csak arra, hogy jól éreztem magam, néztem a Dunát, hallgattam a madarakat, semmi másra nem figyeltem, még az órámat sem néztem. Hogy mi zökkentett ki ebből a nem tudom minek nevezzem állapotból azt nem tudom, de meglepődve néztem rá az órámra. 500 m van hátra a 8 kilihez és én szuper jól érzem magam.

Nem lihegtem, nem volt magas a pulzusom és a sípcsontom melletti fájdalmat leszámítva szuperül éreztem magam.

Annyira fel vagyok dobva ettől, hogy elmondani nem tudom, ja és a párom borzasztó büszke rám:)))))

Tanakodtam rajta, menjek vagy ne menjek! Ha megyek, nagyon béna leszek én a zöldfülű, ha nem megyek nagyon fájni fog a szívem, hogy nem vagyok ott. Hát mentem.

Próbáltam nagyon jól felkészülni legalább fejben a versenyre: 2 Km-es táv, 160m szintkülönbséggel, esztergomi csúcsfutásra.

Korán keltem, elkészítettem a reggelit és nyolckor nekiálltam egy keveset reggelizni és kávézni. Aztán még egy kávé. Folyadék bevitel szinte semmi.

A verseny fél 10-kor kezdődött. Elkísért keresztfiam, és ott volt Mo-ka és Faxau is. Bíztattak nagyon. A rajtot követő 500 m után a pulzusom olyan nagyon felszökött, hogy sétálnom kellett. Futás, séta, séta, futás. Ílyen ritmusban ment. Sorban előztek ki, már úgy éreztem én vagyok az utolsó. Mo-ka visszajött értem bíztatás képpen és az utolsó 150 m-t együtt tettük meg. Óriási érzés volt ez a 150 m, feledtette velem a táv alatt érzett összes nehézséget. Az emberek tapsoltak, szurkoltak, kiabáltak, bíztattak. A lányaim pedig fotóztak. Ezektől az érzésektől, inpulzusoktól a sírás határára kerültem. Kissebbik lányom vállán rendeztem az arcvonásaimat és az érzéseimet, és nagyon fáradt és boldog voltam, bár azt hittem, hogy én vagyok az utolsó. A gyerekeim pedig nagyon büszkék voltak rám. Még most is kaptam egy ilyen puszit.

Keresztfiam is velem tartott, ez engem is lelkesített. Ő 13 éves, most futott először. Nem jól osztotta be az erejét, a végére nagyon elfáradt és rosszul is lett. Kellett egy kis regenerálódási idő.

Tettem fel képeket az albumomba az eseményről.

Még nem tudom mi a bejegyzésem címe, valami frappáns kéne, de nem jut eszembe semmi, így hát inkább csak írok.

Tudjátok pocsék hétvégém volt és nem tudtam túltenni magam a történteken, ezért ma is zaklatottan indult a munkám. Ha valaki két kedves szót szolt hozzám én már a sírás határára kerültem és remegtem, mint a miskolci kocsonya. Ja amúgy ma van a névnapom, viszonylag sokan kedvelnek, gondolnak(tak) rám így hát elég nagy mobil forgalmat bonyolítottam. Már fél kilenckor tudtam, hogy ezt így nem fogom bírni, ezért egy tőlem távol álló dologhoz, a nyugtatóhoz fordultam. Én egy homeopátiás szert használok néha-néha, aminek semmilyen mellékhatása nincs. Na de a kolléganőm felajánlott az ő saját készletéből származó valamilyen más szert. Amikor bevettem, akkor mondta, hogy az orvos írta fel és ez a leggyengébb. Na engem ez úgy kiütött, mintha berúgtam volna, nagyon szédültem, totál kába voltam és majd elaludtam. Borzasztó volt. Soha többet ilyet!!!!!!

Elkezdtem enni és rengeteg vizet inni, hogy mihamarabb tisztuljon belőlem ez a szenny. Nagyon haragudtam magamra. Délután 5-re lettem viszonylag jól. Hazasétáltam. Kora délután még azt gondoltam, tuti nem tudok így futni ma, maximum aludni. Mire hazaértem, mégis már alig vártam, hogy induljak futni, ugyanis ma van/volt az 5 km-es edzéstervem utolsó napja: az 5km-es futás. Nagyon kíváncsi voltam saját magamra, mit bírok.

Amikor elindultam, nagyon figyeltem a levegővétel ritmusára és, hogy ne nagyon szaporázzam. Úgy gondoltam a 2 km-t lefutom, addig biztos bírom, aztán séta 1 percen át. Igen ám, de nem akaródzott megállni 2km után, mert nagyon jól éreztem magam. Még 3 km-nél is jól éreztem magam. Mosolyogtam. Az járt a fejemben, hogy több mint a felét megcsináltam. Szuper. A holtpont 4 km körül érkezett. Akkor arra gondoltam, hogy már csak 1000 méter és teljesítve az a táv, amit magamról soha, de soha nem feltételeztem, hogy le bírom futni egy huzamban. Bekapcsoltam az erőközpontomat, egy kicsit lassítottam, és 4,2 km-nél már tudtam, hogy sikerülni fog. Nagyon BOLDOG vagyok és büszke is magamra. Tudom, hogy a tempó nem olyan fantasztikus, van mit javítani rajta, de legalább megvan a következő apró cél. 30 perc alá nyomni az 5km-es távot. Csak azt tudnám, hogy ezt mennyi idő alatt lehet abszolválni.

Az örömöm másik okozója, hogy a lábfájásom elmúlóban. Arra gondolok, talán megerősödött ott a virgácsok táján valami, ezért nincs zsibbadás, görcsölés stb.

Minden szuper, csak a szívem ne fájna, de azt mondták tegyem a problémát egy felhőre és fujjam el magamtól jó messzire. Megpróbálom és tovább mosolygok.

Hát az ember 40 éves korára elveszíti eszét és elkezd futni. Na ez nem elég, mindezt kitartóan rendszeresen csinálja és még ráadásul örömét leli benne. Várja az edzésnapokat, mert mindent úgy csinál, ahogyan az 5km-es edzéstervben le van írva. Lassan vége a 6 hetes edzéssorozatnak, de már van futócipője és már van Polar órája (persze csak használtan vette, egy spori társától).A z óra használatát részben kitanulta már a használati kézkönyvből. Akart venni magának már pólót is, de még nem találta meg az igazit. Amik késik nem múlik.

Szörfözgetett a neten és rátalált egy futóversenyre: Dunaparti Futópartik Csúcsfutás. Két táv választható. Napokig ez jár a fejében, aztán elmondja a családjának, hogy van ilyen a városban. Nincs komoly reakció. Pár napig csend, de a gondolat marad. A vasárnapi ebéd közben ismét szóba hozza, de már azt közli, hogy benevez a versenyre. Mit szól a család? Ott lesznek és fotóznak, hogy legyen végre egy futós képe és nagyon-nagyon drukkolnak anyának.

Kérem szépen, beneveztem életem első futóversenyére, és nagyon boldog vagyok tőle már most. Mi lesz még a verseny előtt, alatt és után? Ígérem megírom!!!!

Nem tudom járt-e már úgy valaki, ahogy én a mai edzés közben?

Nagyon vártam a mai edzésemet (is, és mindegyiket). Szokásomhoz híven hazaértem a munkából és még mielőtt bármi házimunkának nekiállnék nyúlcipő és irány futni.

A mai etaptól féltem (3szor 10p futás, 2p séta), ezért lassan kezdtem az elején, hogy a végére tuti maradjon bennem szusz. Meglepődtem milyen hamar eltelt az első 10p, aztán a második is minden nehézség nélkül. Még nagyobb csodálkozás.

Mindeközben rengeteg futó sporival találkoztam, akik hajrá-hajrá köszönéssel, mosollyal bíztattak. Észre sem vettem és elkezdtem a harmadik etapot. Amikor az órámra néztem és azt láttam, hogy itt a vége, hát kérem sírva fakadtam, zokogtam nem túlzás. Még jó, hogy volt nálam zsepi. Olyan hatalmas boldogság szakadt fel belőlem, hogy elmondani itt nem tudom. És hiába teljesítettem a mai penzumot még futottam tovább és tovább.

Fantasztikus volt!!!!