Egész héten alaphangon izgatott voltam, vagy inkább aggódó, Gy. szerint nem normális. Ezt az állapotot az váltotta ki nálam, hogy másodszülöttem vasárnap hajnalban elutazott Németo-ba, több diáktársával. Integetés, könnyek nyelése, azonnali hiányérzet, otthon munka-munka, majd hullafáradtan este bedőltem az ágyba.

Aztán egész héten csak ilyen-olyan buszbalesetekről lehetett olvasni-hallani. Hát nem hiányzott (no meg gondolom az érintetteknek sem).

Kedden reggel készülődök, csinosítom magam a munkába és már megint a gyerekem van a fejemben, a szememben pedig valahogy könnyek kerültek. Aztán eszembe jutott, hogy a nagyobbik főiskolára/egyetemre készül (ami sikerül), tehát itthonról el. Hát nem lettem feldobottabb.

Tudom, hogy még egy anya sem halt bele ilyen helyzetekbe, de hát oda vagyok a gyerekeimért. Gy szerint ez már majom szeretet. De higyjétek el, hogy nem az, mert emellett, meg elég következetesen és határozottan várom el tőlük a fontos dolgokat.

Na mindegy. Pénteken sms: anya holnap megyek haza, ha tudsz főzz nekem borsófőzeléket sült virslivel, frankfurti levest és ha lehet akkor rántottát is. Nem kicsit lehet kiéhezve a gyerek. Irány a piac, zöldségek  no meg a kedvenc ribizli bevásárolva, bécsi virsli szintén, kóbi a levesbe szintén. Ma reggel nagy lendülettel álltam neki a főzésnek. Elég korán kész voltam. Hát gonoltam futok egyet. Az nagyon jól esett. Bírtam volna többet, de nem lehet.

Voltam dokinál, elpanaszoltam a vádli fájdalmamat. Megkérdezte óvatosan, hogy hány éves vagyok, majd célzott rá, hogy ilyen korban lássuk be már nem bír el mindent a szervezet. Fussak lassabban - ennél?- és kevesebb távot. Kaptam gyulladáscsökkentő kenőcsöt.

A lényeg, hogy ma este épen egészségesen, 2 kilótól megszabadultan jött haza a gyerek. Nagy volt a boldogság, ölelkezés, ajándékozás, majd egy óvatos kérdés: mi a kaja?