2007. elején eldöntöttem, hogy valamicske célt tűzök ki magamnak erre az évre. Egy hosszú távú túrát, vagy valamiféle versenytáv teljesítését dobtam fel magamnak, amit a munkatársaim lényegében eldöntöttek, így lett ez az első maratonom a Bükkben. (Ezúton is köszönet Gergőnek, Gyurinak, Ádámnak a bátorításért)

A szombati napot főleg lelki felkészüléssel töltöttem, ami néhány korábbi - számomra kihívást jelentő - táv előtt nagyon sokat segített, majd este indultunk le Gergővel egy harmadik társunkhoz a Bükkbe. Ahogy közeledtük, annál baljósabb előjelek jelentek meg az égen, majd az utolsó félórában a szélvédőn is. Erre szerencsére rácáfolt a vasárnap, mert kellemesebb idő már nem is lehetett volna.

A verseny előtt bemelegítésnek tekeregtünk közel 8 km-t, megettünk, megittunk mindent, ami jól esett, és ellenőriztük a vasat. A rajtnál középtájon helyezkedtünk el, és ezt a pozíciót igyekeztem is tartani, amíg tudtam. Megfogadtam a többiek tanácsát, csak annyira tekertem, amennyire jól esett, nem akartam senkit csupán dacból leelőzni, utolérni. Az első 12 kilcsi a 400 m emelkedésével, majd a következő bucka az első itató pontig meglepően simán ment (leszámítva, hogy 180-190 közt vert végig a szívem). Ezután zúzás lefelé, talán a nap egyik fénypontja, amennyire csak lehetet elengedtem a bringát és ahol lehetett előzgettem is. Szinte teli kulaccsal értem a második itató pontig, ahol csak némi banánt és szőlőcukrot vettem magamhoz. Táplálkozás közben beszélgettünk az előttünk álló részről, talán ez nem kellet volna. Teljesen abban a tudatban voltam, hogy nagyon durva szakasz nincs előttem, kivéve az a következő 2 km-est. Itt tört el bennem valami. Egy retteneteset káromkodtam magamban, amikor megnéztem a szintrajzot (otthon minden bizonnyal csuklottak), végig is kínlódtam a szakasz emelkedő részeit. Az utolsó négy kilométeren felváltva kezdett el görcsölni az izom, a combom ülep alatti részén. Az utolsó nagy emelkedő látványát már egyenesen a hátam közepére kívántam, ezen sokat segített, ami azon túl volt, egy két furfangos "halálfejes" rész. Egyedül a patakhídon szaladtam át, nagyon gáz lett volna, ha a fényképészek közé csapódok be mint egy ostromkő. A vasúti töltés előtti lejtőn elengedtem a bringát, amire észleltem, hogy a megtaláltam az egyetlen gödröt, máris egy új nézőpontból, a kerékpár alól kémleltem a tájat. Hamar leporoltam magam, majd nyugtáztam, hogy csalánba nem üt a ménkű, nyeregbe pattantam és elvesztett lelkesedésem egy részét visszanyerve betekertem a célba. Furcsa érzés volt, mintha az egésznek így kellett volna történnie, semmi katartikus érzés, csak teljes nyugalom.

Ez az amit újra kell játszani, ezért - ha még itthon leszek - jövőre duplázok (jó lenne egy középtávon is kipróbálni magam) A Bükk marcin mindenképpen ott akarok lenni, az mostantól olyan mint az első... Szívesen emlékszik rá az ember.