Szombat este fél 10. Tempósan gyalogolok fel a Csúcshegyi nyeregre. Ez az utolsó emelkedő, innen már szinte csak gurulni kell. Fejlámpámmal a jelzést keresem, egy óvatlan pillanatban egy kisebb sziklában megbotlom. Hasaraesésemet igyekszem kezemmel hárítani. Kis horzsolás a könyökömön, semmi komoly. Felpattanok, leporlom magam, nyomom tovább. A Solymári-kőnél előveszem kulacsom, megiszom maradék vizemet. Ki tudja mennyi folyadékot ittam meg ma. Tíz-tizenkét litert? Ki tudja. Emlékszem 5 hónapja ezen a részen csak vánszorogtam, most is fáradt vagyok de 100 km-rel és mintegy 4000 m szinttel a hátam mögött ez csak természetes.

 Lassú kocogással mozgatom ki a lábam. 1-2 perc múlva egyre jobban érzem a ritmust, még emelkedik kicsit az út, de észre sem veszem. A Virágos-nyereg előtt montisok előznek meg. Nagyjából együtt indulhattunk még reggel 8 előtt. Ők emelkedőn lassabban, síkon lejtőn gyorsabban haladtak. 100 km után összeértek a szálak. Elismerő szavak. "Szintén BEAC csak futva?  Kemény vagy!" "Ti is, a célban találkozunk? HAJRÁ!  A Virágos-nyeregi pontnál még találkozunk, majd előre engedem őket. Farvizükön begyorsulok. Zoli, az alkalmi futótársam, akivel szinte az egész úton kerülgettük egymást eltűnik mögöttem.

A mezőn tábortűz, csoportok ütik el piknikelve az estét. Hangulatos kora őszi este van. Az ég tiszta, felettem csak a csillagok és a város fénye ragyog. A régi megszokott futóútvonalamon futok. Hazai pálya mondhatnám. Ismerek minden kanyart, követ, olykor azt képzelem az ismerős fák is visszaköszönnek. Akaratlanul is gyorsulok, ez most belülről jön. Érzésre 5 perces vagy akörüli lehet a tempóm, mindegy is. Elsuhanok a hangár mögött, majd a Határ-nyeregnél egy balos, kényelmes gurulós lejtő. Egy-két kanyar majd, feltűnik a Kondor utca. Egy kicsit bizonytalankodtam, hogyan tovább, de két montis srác útba igazít. 

Két héttel ezelőtt, 2300 sporttárssal álltam éjjel fél 12 kor, zuhogó esőben küzdelemre készen. A fantasztikus hangulat, a leírhatatlan érzés, mind-mind olyan útnak a kezdetét jelentette, aminek a célja nem maga a cél, hanem maga az út. Ennek a nyitánya csengett a fülemben miután jobbra lekanyarodtam a Kondor utcából és a patak partján futottam a klinker téglás kis híd lábáig. Innen már csak egy pár száz méteres emelkedő. Aztán megindultam. Talán a két héttel ezelőtti csalódottság, talán a bennem felgyülemlett tartalék energia, már magam sem tudom, mi de flow állapotban mindegy mi repít. Sprintnek beillő rohanással 1-2 perc alatt a célba értem. Arcomon mosoly, testemet elégedettségérzése járta át. Ez most összejött. Nagyon is. Egyszer sikerül, egyszer nem...