Érdekes látvány volt, hogy alattunk helikopter repült. Meredek ereszkedést követően, sokáig hullámoztunk a hegyoldalban, majd Arnuva (26 km 1769 m) következett. A piciny településen igazi örömünnep fogadott. Már a hegyoldalban lefele szurkoltak, zenéltek, egyszerűen fantasztikus fogadtatásban volt részünk. Itt egy nagyobb depózásra volt lehetőség, és a kamerám is lemerült. Na ennyit a csodás felvételekről. A kínálat mondhatni pazar (sonka, szalámi, sajt, kenyér, gyümölcsök, leves, kóla). Amit csak kívánok, persze semmit nem kívántam. Csak levest, azt mindenhol ettem. Itt is. Innen ismét keményen emelkedett 5 km alatt kellett közel 800 métert emelkedni a Grand Col Ferret-re (2537 m). Talán mondanom sem kell, hogy itt nem fut az ember, mászni is alig tud. A tempó olyan 20-22 perc/km, amit futó fejjel felfogni nem könnyű. A nap ugyan szikrázott, de a meleget elfogadhatóvá tette a szél. És persze leégtem. Nem kentem be magam naptejjel. Sapkám ugyan volt, de a fekete szín miatt nem tűnt jó választásnak a fejemre. Új élettani érzést tapasztaltam meg. A tartós másfél két órás menetelésnél éreztem, hogy ez egy nagy energiazabálás, így elfogyasztottam 1 gélt, müzlit, 1 kis csomag sót és feloldottam 2 plussz tablettát is. Azért ez nem sok így utólag. Pláne hogy a további részeken is csak egy kis kenyeret, levest és még egy gélt fogyasztottam a nap és éjszaka folyamán. Egy átlagos napon ennyi naftával a közértig jutok el egy grillcsirkéig, de akkor is már a pénztárnál megbontom a csomagot. Szóval nem egy gasztrotúrán voltam, ennél talán többet kellett volna. Komoly ereszkedés után, La Fouly előtt Attila felfutott elém a hegyre fotózni, vagy csak futni akart és kezében maradt a gép. Kicsit aggódtam érte, mert veszélyes helyeken szökdécselt, és a gép se volt olcsó.  

55 km és 3000 m szint megtétele után 9 óra mozgással értem Champex-Lac-ba. Itt hosszabban depóztam, átöltöztem (nadrágot, zoknit, felsőt cseréltem) felszereltem a fejlámpákat, frissítettem és mintegy 20 perc piszmogás után elindultam ismét. A chipkontroll a sátor után volt, majdnem elvétettem. 9:17-es időmmel indultam tovább. Már sötét volt! 3-4 km-en keresztül sík volt a terep. A két fejlámpa jó megoldásnak tűnt. Két Petzl Myo Xp-t vittem, egyiket a fejemre, másikat a zsákom csatjára erősítettem vető pozícióban. Igazi fényárt adtam ki magamból. Másoknak is tetszett, sokan csapódtak mögém, mellém, élvezték a világosságot. Azt hiszem, valaki ki is kapcsolta a sajátját. Lehet hogy túlzásba vittem a fényerőt? Nem nagyon beszélgettem futás közben senkivel, csak egy franciával a Bovine felé vezető úton. Sokat hallottam erről a hegyről, 1987 m magasra kell felemelkedni. Na jó mászni. Nyilván világosban sokkal rémisztőbb, mert gondolom, jobban látja az ember, hogy milyen meredek, illetve azt is milyen a hátralévő út. Hát én nem láttam, csak az előttem lévő emberek nyomát követtem és tartottam velük a tempót. Technikás emelkedő, tele kövekkel, sziklákkal. Olykor 50-70 cm-es kövekre, gyökerekre kell fellépni sötétben, tempósan, ritmusra, mert mögöttem is jönnek. Ami igazán idegőrlő volt az a Garmin órám kijelzője: már 2 km emelkedő és kb. 40 perce jövök. Uhh. De menni, menni kell felfele nincs mese Hiába agyamba a futótempó kilik ideje rögzült, ami lényegesen gyorsabb, mint itt a köveken való lépcsőzés tempója. Később az volt a taktikám, hogy szándékosan nem néztem a km-ek „nem-múlását.” Amúgy jó állapotban voltam fizikailag, semmim nem fájt, a bokám sem, a gyomrom sem. 60 km azért nyomot hagy az izmokban. Ami komoly koncentrációt igényelt, az az, hogy hová lépek az úton. A sötétben tizedmásodperc alatt kell dönteni, hogy stabil-e az a kő ahova lépek, nem szúr-e hasba az előttem haladó botja, és nem lépek-e félre a 60-80 cm-es ösvényen. Le nem mertem nézni.   Szerencsésen egy patakba is beleléptem, ez volt az egyetlen félrelépésem. Végre egyszer csak felértem. Fent nagy szél és hideg levegő fogadott, rögtön elkezdtem vacogni, ahogy megálltam. Gyors leves, 1 pohár szörp és a 2. gél. Lódultam lefele. Ugyan köves és csúszós volt az út, de sikerült esés nélkül lekocognom a hegyről. Trient (70 km; 1300m). Előtte 2 km-rel már találkoztam kísérőimmel, pár szót váltottunk, ittam 1 kólát, aztán egy meredek ereszkedést követően értem Trientbe. Ennél a rövidke szakasznál éreztem a talpam először. Hirtelen érzékennyé vált. Pedig zoknit is cseréltem Champex-Lax-ban. A cipőm szuper-gondoltam, eddig sokat bizonyított, de nem ilyen távon, nem ilyen terepen. Puha lenne a talpa? Vagy a lábam puhány? Óvatosan ereszkedtem le, páran el is zúgtak mellettem. A pontnál kísérőim javasolták, cseréljek cipő. Makacsul ellenálltam L. Ellenben gondoltam kipróbálom a botot. A tempó úgysem vérmes. Sötét is van, a mezőny is ritkul, csak nem szúrok le senkit. Felvettem még egy polart, amit indulás után 500 méterrel le is vettem. J Kicsit túllihegtem az öltözködést! Fél 1 múlt, az előzetes időtervemen (volt ilyen) kívülre kerültem, igazán már ez nem is számított. 28 km van még hátra. Nagyon sok idő a szintidőig (11 és fél óra). Hát az emelkedő még hagyján, azon dinamikusan feltoltam magam. Talán nem is előztek le, talán be is begyűjtöttem pár embert. Egyre több elcsigázott, leült, félreállt „trailer”-rel találkoztam. Persze volt „Are you OK?” De csak továbbhajtottak. A tetőre (Catogne 2011 m) már vágytam, fel is értem, viszont nem akaródzott lemenni. A talpam nagyon érzékennyé vált és a talaj még mindig kavicsos és murvás volt. Óóhhh, de jó lenne egy angol pázsit. Minden lépést nagyon átgondoltam. Tojáslépések kezdődtek. A lassú lépések és a folyamatos feszítések fárasztották a combomat is rendesen. Ennek a fele sem tréfa, és ami nagyon bosszantott, hogy ezzel a tempóval, akiket felfelé megelőztem, na azok és még vagy százan lefelé visszaelőztek. Ez alaposan elkeserített, 5 km lefelé, aminek jelentős része futható lett volna 1 óra 40 perc lett. Gyakorlatilag a tök sötétben a tájban sem tudtam gyönyörködni, ami elterelné a figyelmem, pedig szerintem, ha van különlegesen szép része a túrának, az a Ferret hegyen túli rész. Nagy nehezen leértem. Attila kicsit elém jött, érezte, hogy a 3 óra 35 perces 10 km nem az igazi. Mondtam neki, hogy szerintem ennek most itt a vége, nincs kedvem még kb. 7 órát és 18 km-t „totyogni”. Eddigi futásaim leghosszabb megtett távolságával, ami 80 km, legnagyobb szintjével, kb. 4500 m, és közel 17 órás futás-gyaloglásával mentem a chipkontrollhoz jelezni kiszállási szándékom. Elég nehezen ment, mert nem nagyon akarták hagyni. Épphogy négyszázvalahanyadik vagyok, akkor meg miért? Persze sok hazai rám-gondoló biztos továbbrúgott volna, hogy én főztem. J  Egyek is.

Nyaralni, élmény-futni jöttem, és 70-75 km-ig az is volt. Fáradtsággal ugyan, de nem határtágító küzdelemmel, és gyakorlatilag holtpont nélkül. Eltökélten kocsiba szálltam, és hazamentünk a szállásra.

Azóta sokszor lefutott bennem ez a döntési helyzet. Akkor főleg nem bántam, most meg racionálisan sem. Hogy ebből mit tudok előnyömre faragni?

17 óra alatt többet tanultam, tapasztaltam magamról, mint eddigi pár éves futásaim során, beleértve több 8-10 órás túrát és az IRONMAN-t is. Nagyobb motivációt, mint bármi ezelőtt, és megtanított arra, ez nem olyan, hogy elmegyünk, lefutjuk, hazajövünk és kész. Sokkal nagyobb tudatosság, ráhangolódás és alázat kell. Fizikailag készen álltam előtte, (elsősorban köszönet érte Attilának), de mentálisan nem. Még nem tapasztaltam ilyet. Ez egy új hatás volt, amihez még alkalmazkodnom kell. Nem vallottam eddig sem magam ultrafutónak, és ez a negatív élmény ezt igazolta. Nehézségek vannak, jönnek, maradnak. Feldolgozom, megoldom, vagy befejezem. Befejeztem.

Mindenestre, életre szóló élmény, betekintés egy kicsit más világba, egy más kultúrába, és a futás egy másik szegmensébe. Tetszik. Ami igazán kuriózum, az a leírhatatlan természeti adottság, egyszerűen gyönyörű, robusztus, és hihetetlen, hogy ott vagyok, mint egy kis elem. A másik dolog, az ottani közönség odaadása, a privát kis házi frissítőpontok, a hegyen a rengeteg buzdító, akinek a kedvenc szava: „courage”.

Amit sajnálok igazán, hogy ezt a látványosságot a kései 11 órás rajt kicsit korlátozza. Jobb lenne egy hajnali indulás, több idő a világosban.

Másnap, természetesen a célba érkezőket figyelemmel kísértük. Őszintén megható és könnyfakasztó volt. Elgondolkodom rajta, hogy milyen meglepő is az emberi természet. Ahogy a fáradt futó beér, örül, pokolba kívánja az egészet, hogy ez ekkora szívatás, és hogy többet soha. 1 hét múlva mégis átértékelve lesi a weboldalt, mikor, hogyan tud nevezni a következőre. Fantasztikus teljesítmények, és hihetetlen akaraterővel rendelkező emberek azok, akik ezt nem csak teljesítik, hanem egyáltalán elindulnak.

Nem mondom, hogy ide kell menni, és ennyit kell futni, annyi futóhely van a természetben itt Magyarországon és külföldön is. Lehet egy ilyen ünnep a torta elfogyasztása, de igazán értékes attól lesz, hogy saját magunk készítjük el.

És egy pár kép: 

 http://video.google.com/videoplay?docid=-8013376006055635192&ei=FTDySIzSIabU2gLOuuD0Dg&q=