Nem tudom, mi romlott el a vállamban, de elromlott. Miután megvolt a nagy futás, másnap a nyakamban éreztem némi izomfájdalmat, tegnap este óta meg a jobb vállam, de most így estére már olyan szinten, hogy a falat kaparom alaphelyzetben is a fájdalomtól. Persze a másik kezemmel.

Ritkán megyek orvoshoz, de komolyan  már az ügyeleten gondolkodom egy bármilyen fájdalomcsillapító injekcióért. A patikában flektor gélt adtak, és találtam ban gayt itthon, de egyik sem ér semmit. Sőt. 

Délután még kacérkodtam egy esti futással, ha így úgy rögzítem valamivel a kezem, de most már csak röhögök kínomban eme ötleten

Muszáj volt lefutnom. 

Már leterveztem előre, és végigjátszottam agyban az egészet, és amikor hazajöttem tőle a kórházból, muszáj volt elindulnom, hogy feldolgozzam. Ilyenkor az ember össze van zárva a gondolataival, pakolja a lábait, és végiggondolja, értelmezi, feldolgozza, és eredményre jut, legalábbis agyban. Mert azért nem ilyen egyszerű.

És miközben ezt írom, szól a telefon, hogy éjjel wc-re menet elájult, és azóta nemigen tér magához. Mondtam Férfimnak és szüleiknek, hogy szerintem ne várjanak délutánig, ahogy tervezték,hanem most menjenek fel, mert ugyan a párja mellette van folyamatosan, de mégis,na..... Darabokra esek szét, ha mélyebben próbálom átgondolni ezt az egészet

Nem mondom, hogy könnyű volt a 21 tegnap este, de nehezebbre számítottam. Egészében nem fáradtam el, inkább a sok apró nyűgösség, hogy beállt a térdem pár km-en át, hogy két ujjam eleje vízhólyagos, hogy a vádlim összehúzódott,de nyújtottam, lazítottam néha, és inkább úgy mentálisan éreztem az utolsó pár km-en, hogy ennyi, ennél többre nem vagyok még felkészülve. 

Jó érzés volt, hogy sikerült, új érzés pedig, hogy mikor hazaérek, a beállt térdem kattog párat, és hogy a só az arcomon lecsapódik, és pereg le, mikor megsimítom.

Nem tudom, mások hogy futnak, majd megnézek pár edzésnaplót, én úgy tervezem, hogy heti egy hosszabb lesz, 15 körüli, a többi meg 8-10-12 körül. 

Bár még nem gondoltam végig ezt a dolgot, kicsit szanaszét szórodott az agyam.

Valahogy félek ettől a naptól, öklömnyire zsugorodott a gyomrom, és a vegetatív idegrendszerem is kattog rendesen.

Méginkább várom a hétfőt. Azt remélem tőle, kifutom magamból a mai napot, amit a mai napon hírül hozott Férfim a kórházból, hogy sem kemo, sem sugár, sem interferon, sem semmi, orvosember szerint. Badarságnak érzem, mert ugyan napok óta teljesen gyenge, de most öt egység vér után szerintem klassz hangja volt a telefonban, és hallom, hogy sokkal jobban van. Doktororvos ilyen galádságokat mond, hogy küzdenek és tuningolják, hogy még szerdán, és  megkaphassa az első adag immuntuningot. Egész nap kábán tébláboltam, hogy most kellene futni, vagy úszni, vagy mindegy mit, csak kiizzadni meg kiszenvedni magamból ezt az egészet, de egyrészt sok kölök volt nálunk, másrészt ma valahogy blokkolt a tudat, és még ha el is hiszem, hogy vannak csodák, vagy mi a franc, akkoris bele bele botlik az agyamba, hogy megeshet, három anyátlan kiskölök fog rámpislogni pár nap,hét múlva.

Még egy ilyen pofátlan, agresszív, makacs, rohadék, mint a melanoma, nincs, én mondom nektek.

Holnap átmegyek hozzá, ugyanis hazaadták, és megmondom neki, hogy agyongyepálom, ha nem gyógyul meg. 

Hétfőn meg elmegyek és veszek éjszakai futóvilágító cuccokat.

Két hét múlva meg elmegyek Colchesterbe, és veszek egy futócipőt. Persze nem azért megyek, csak hogy lássam hugom és Matthewt, meg a két kölköt. Csak ha már ott vagyok, szétnézek a cipőplaccon, mert bizony 8kili felett ez a 39-es tutyi vízhólyagosra nyomja a 38-as lábaim két leghosszabb ujját

Szeptemberben meg feliratos mezben futok, szép városom szép zászlaját pakolom rá, kölkek tenyérlenyomatát, és az ő nevét, mert azt érte fogom futni.

Ez most kellett.

Az egész nap, a tömeg, a gondolat, hogy meddig bírja még, hogy kibírja e pl karácsonyig, hogy mi lesz a kölkeikkel, hogy kemót kap e, vagy sugarat, hogy még hány egység vért, hogy fáj e neki vagy csak gyenge,

és

hogy kölkekben tomboló 'Nem, anya' és ' nem én voltam' és 'majd később megcsinálom'

és

a folytonos nemleges válasz, hogy nincs ideje rá, hogy nekem kell legyen időm rá, mikor úgy van és általában úgy van, és hogy végül kegyesen mégis rám áldoz, és hogy nekem viszont így már nem kell, 

és úgy cakumpakk az egész. Rettenet sok energia gyűlik az emberben ilyenkor, mikor tombol a mellkasa a sok történéstől, nem is gondolná. 

Ez a 16 most olyan simán ment, olyan könnyen, még egy 3-4 belefért volna, de semmi éjszakai futáshoz való világító, fényvisszaverő, ittvagyokfigyelj-cuccom nincs. 

Hétfőig három kölkem féltucatnyi haverja kempingez nálunk felváltva, utána viszont másfél nap gyerektelen leszek. Beszerzek villogó-csillogó-világító cuccokat, és leszaladom a 21-et. Ha 7.00 felett kilométerét, akkor 7.00 felett. 

Fúúúú ez most nagyon klassz érzés, talán most érzem először, hogy meglehet a szeptemberi futás. 

Nem hittem volna a déli blogom után, hogy ebből ma még lesz valami, ráadásul úgy is indultam, hogy 4-5kilinél ma nem éreztem többet a lábaimba. 

4-nél már éreztem azt a furcsa valamit, hogy nem vagyok fáradt. Nem kevés a levegő. Mintha nemis futottam volna. Úgyhogy elfutottam még a csatornás körömön túl, ahol igaziból még nemigen jártam, talán egyszere kocsival. Felhívtam egy haveromat, akik a környéken laknak, hogy hány km-re laknak a hídtól, csak hogy betájoljam. Most már tudom, hogy az ő utcájukig meg vissza az egy 12kilis kör. Ennyi volt mára betervezve, de mielőtt hazaértem volna, még mindig semmi fáradtság, csak mintha a térdemnél éreztem volna valami valamit. (aztán ez itthon a lépcsőn lefelé menet igen ritmusosan ropogott, nem volt valami kellemes érzés az a pár pillanat). Úgyhogy még mentem egy kisebb kört, meg a házunknál egy kisebb háztömb kört. 

15, el sem hiszem, bódoggá tett :P

Mondjuk a tempó még elég tré, de ez a tempóm nagyjából kisebb távon, és ha csak így futom le a szeptemberit, még talán a záróbusz sem szed össze, és nagyjából ez a cél így pár hónap futás után.

Ja, és még azt állapítottam meg, hogy a 4-5kilit nehezebben veszem, mint a hosszúkat. Tényleg, mi számít vajon egyébként hosszú futásnak?

Ez a migrénes dolog valami roppant tré egy kórság, én mondom nektek. 

Itt ülök futósszerkóban, készen, hogy elinduljak, mára hosszút terveztem, ami nekem a 12kili.

szóval itt ülök, és ez a nyomi migrén magasról letojja, hogy én futni akarok ma egy hosszút. Pedig már minden kész rá, két óra alatt lecammogott a kaja a gyomromból, és én meg itt ülök, mondom, futósszerkóban, hogy indulhassak, várom, hogy múljék ez a satuba szorítós fájás. Reggel óta két Apranax sem lökött rajta semmit, pedig a sötétkék fajtát nyeltem, viszont álmos az már vagyok tőle.

Úgyhogy most igen erősen gondolkodom, hogy akkoris elindulok, max 1-2kili után gyalogcaplatás haza. 

Vagy még az is lehet, hogy elmúlik tőle, fene tudja, fejfájósan még nem szaladtam. Ti már igen?

Igaziból nagyon gondolkodtam a 7.5-ön, de miután verseny előtt majdnem egy hétig kórság gyötört, már nem bántam olyan nagyon, hogy csak a 3.5-re adtam le a nevezést. Családilag mentünk, és amig átöltöztem,ők el is tüntek ebédelni. Besoroltam a rajthoz, fél fülembe zene ment, másikba meg az infók, hogy 28 fok, meg ki honnan rajtoljon. Az alatt a pár perc alatt, amig vártuk a startot, tapsitapsi volt, némi izgalom, és pásztáztam a nézőket, végülis nem tudom miért, kit kerestem, vagy egyáltaln minek.

Több mint fél perc volt, mire elértem  a rajtvonalat, aztán nekiindultam. Nem gyorsan, csak közepesen az első kilin, aztán a következőn belehúztam, az utolsó másfelen meg már elég cammogós lett. Az én órám szerint 19.41 lett, ami azért nekem igen gyors, sosem futok gyorsan. Kacérkodtam utána a gondolattal, hogy a 7.5 is legyen,de egyrészt kölkek már besokaltak a melegtől, másrészt elhagytam a kék sapim, ami igen letört. 

Összességében tetszett a dolog, és rájöttem, hogy igen kevés vagyok még a félmaratonhoz, bele kell húznom rendesen. Gondolkodom, hogy nyár közepére keresek egy 14km-est. Júli 9-én találtam egyet, de az mintha terepes lenne, azt meg nem szeretném. Pedig időben pont jó volna, kölkek aznap még táborban, én meg előző nap már hazaérek külhonból. 

Úgy gondoltam, hét közepén futok egy hosszabbat, mármint nekem hosszút, ami másnak még lehet csak kis táv. 12-13kilivel már elégedett lettem volna. De aztán nem így lett. Már a negyedik kilométernél éreztem, hogy teljes k.o, mintha nagy nehéz ólomdarabokból állnék, se a lábam nem ment, se levegő nem volt, és úgy cakumpakk nulla energia. Jó, mondjuk magyarázhattam volna hogy párnapos hasmenés utáni legyengülés lehet, ami a sima hétköznapi létben már nem érezhető, de futkosásnál azért visszatart. Nagyon nehezen ment, vagy 6-7-szer álltam meg inni, sapit locsolni, és akkor már ráfogtam a melegre is, de végigvonszoltam magam a két körön. 11.22 lett, én meg hulla. Hazaértem, a zuhany már csak egy plusz kín volt, végigdőltem a kanapén, és onnan délután nemis nagyon tudtam felkelni. Ahányszor felálltam,felültem, elkezdett tompán, de nagyon fájni a gyomrom. Négy körül azért bemásztam a kocsiba, mert Bogyóért menni kell a suliba. Hazafelé jégkrémeztünk, és akkor az történt, hogy elmúlt tőle a fájás. Úgyhogy estig csak jégkrém, meg hideg dinnye, és így egész kivitelezhető volt a nap. Töprengtem, hogy vajon a futástól fájdult e meg, vagy már eleve ott volt a kórság, és a hasmenésnek a folytatása e, aztán este már éreztem,hogy bizseregnek az izületeim, hogy túl hideg a takaró, hogy lázam van, hogy tele a tüdőm,  szóval kórság még mindig. Vasárnap meg kólás futás. Pff.