Ami nemis volt olyan kicsi, még kevésbé játék. Elég üres maradt az edzésnaplóm e héten. Kedden lett volna az első futásom a héten, és miután hazaértem Pestről, még úgy is gondoltam, hogy elindulok szokásos esti útvonalamon majd. Bogyót elvittem szolfézsvizsgára, aztán hazajöttünk, ő kinn maradt hintázni, én terítettem a vacsorához, amikor egyszercsak sikítva sírva jött Leány, hogy anyaaaa, gyereeee. Mögötte Bogyó, arcán sápadtság, jobb csuklóján dupla S kanyar. Baleseti, röntgen, doki csak annyit mondott, oké, most este nyolc, hatkor evett utoljára, éjfélkor műtjük. Láttam a röntgenképen, orsó is, sing is eltörött, egyiknek a vége egészen a kéztőcsontok közé ékelődött. Hajnali kettő körül hozták ki a műtőből, fél négyig aludtunk. Ami túlzás, mert mióta elaltatták, rémálmai vannak, egyszarvútól kezdve mindenféle szörnyekkel sikítozik éjszakánként azóta is. A ma éj már jobb volt, talán egyszer ébredt csak. A kórházban eltöltött három nap alatt talán 2-3 alvós órát sikerült begyűjtenem, úgyhogy a vége felé már képes voltam elaludni állva, ülve, vagy bármi más hihetetlen pozícióban. Tegnap még éreztem, hogy egy éj itthon nem elég, hogy pótoljam az ébren-éjeket, de mára már klappolt minden, csak a vihar jött, de épp akkor állt el két órára, amikor Bogyó átment a haverjához. Neki egyébként már a műtét óta kutya baja, amikor éppen nem alszik, alig valamiben akadályozza a vállig érő gipsze. 

Szóval futni akartam, már nagyon, és agyban eldöntöttem, hogy a legutóbbi 7.2kilit emelem legalább 10-re, és végül 10.5 lett, ami klassz, legalábbis nekem. Nem siettem, és szerintem még kb 1-1.5 ment is volna, de ideje volt mennem Bogyóért. 

Most jutottam el oda, hogy nagyon akarok futni, és hogy jó futni, már nem csak kínlódok minden egyes lépésnél. Az eső sem zavar, a szél sem, a 30 fokkal már barátkozom, egyedül a villámlás-dörgés, ami otthon tart

És már várom a vasárnapot 8-)