Szombaton, mint az várható volt a fürdés után ki is dőltem, enni is csak úgy 6 óra magasságában volt kedvem. A vasárnap aktív pihenéssel telt, ugyanis haverokkal elmentünk horgászni. Itt az egész napi székben való ücsörgést inkább a pokrócon való fetrengésre váltottam. Közben azért nyújtogattam, meg átgyurmáztam a lábam, hogy ne legyen annyira beállva. Hétfő reggel még egy enyhe izomlázzal ébredtem, de sebaj, pattanás a biciklire és irány dolgozni. Egész kellemesen elment a hétfői nap, nem voltak gondjaim. Aztán indulás előtt 5 percel úgy felhúztak, hogy álló helyben 180-as lett a pulzusom. Hazafelé még rátett egy lapáttal az erős szembeszél, így abban a tudatban szálltam fel a Hévre, hogy: csak érjek haza, futok egy olyat, hogy füstölni fog az aszfalt! Szerencsére inkább bekómáltam és kialudtam magamból az ideget, szóval mire hazaértem már inkább csak vacsorázni támadt kedvem. A keddi napom hasonlóan telt, azt leszámítva, hogy már betrveztem egy 9,5 km-es futást. Aztán mire hazaértem elkezdett borulkodni, no meg akkor lett kész fater tárkonyos levese, szóval győzött a henyélés. Ma reggel, mikor felkeltem, észrevettem, hogy eléggé fika az idő, nosza gyorsan fel az időképre. Délelőttre jó időt mond, délutánra eső. Király! Akkor reggel befutok dolgozni, délután meg meglátjuk, ha esik, akkor BKV, ha nem akkor kocogás.

Na és hogy milyen is volt az első futás? Ritkaszar. Kezdve onnan, hogy a hasam folyamatosan szúrt, folytatva, hogy félúton rámtört a természet mindenféle hívó szava, arról nem is beszélve, hogy a bal combom valamiért nagyon le volt tapadva. Szóval a 8,5 km-t majd 5 perccel rosszabb idővel sikerült megfutni, mint ahogy szoktam.  De virul a fejem, mert időközben becsatlakoztam a tatai váltóba, és este, ha hazaértem, akkor benevezek a 16.-i terepfélmaratonra.

Ma több szempontból is elsőbálozó vagyok. Nemcsak blogbejezésből ez az elsőm, hanem ma voltam életem első futóversenyén. Nem apróztam el, egyből a gödöllői Szabadságnapi terepfélmaratonra neveztem be.

Mivel januárban és februárban a bal térdem sokat vacakolt a 10 km felatti futásoknál, így hanyagoltam a hosszabb távokat. Azóta azonban összekapta magát és egész jó eredményeket értem el szigetkör és és 8.5 km szinteken, szóval úgy dötöttem nekivágok.

Bevallom, mostanában kicsit elsumákoltam az edzéseket, de arra figyeltem, hogy ma reggel kipihenten ébredjek majd. Elérkezett az idő, beneveztem, bemelegítettem, majd idegsekedve a rajthoz álltam. Mi van, ha nem fogom bírni erővel, mi van, ha a térdem megint beroncsol? Ebben a hangulatban telt el az első km, amit a futás mellett azzal töltöttem, hogy próbáltam kiválasztani magamnak a megfelelő nyulat. Volt egy srác, akivel kb 5 km keresztül húztuk is egymást, aztán egy emelkedőnél nagyon elhúzott(később a célban mondta, hogy neki az emelkedő az igazi pálya). Innentől eléggé nyögvenyelősen ment olyan 1 óra 5 percig. Ekkor, mintha kinyitották volna az összes szelepet és szinte szárnyaltam. A terep kemény volt, mert betyáros emelkedő, hosszú lejtő, saras erdei út is volt benne. A frissítőkön és a kétes kanyarban levő "útbaigazítóknak" nagy hálám, mert mindig mosolyogva, biztatva fogadtak és mondták, hogy még hány km van hátra. A táv kb 3/4-nél realizálódott bennem, hogy az elsődleges cél inenntől simacsiga, azaz be fogom fejezni. Szóval új célt tűztem ki magamnak, mindjárt kettőt is: az első 20-ban kell lenni és 2 óra alá kell vinnem az időmet. Az utolsó km kicsit nehezen ment már, de cserébe a végén toltam egy nagy sprintet. És az eredmény? 21. lettem a 74 indulóból és 2 óra 6 másodpercet futottam. Szóval a másodlagos célok végül nem teljesültek, de csak egy lehelletnyi választott el tőlük. Összeségében több vagyok mint elégedett.

Végezetül pedig egy kis magyarázat, hogy miért is ez a blogom címe: mindig próbálom a saját időimet megdönteni, és amikor már érzem, hogy a csúcson járatom magam, de még kéne egy kis kraft, akkor ezt szoktam magamban mondani: erős vagy és bátor, kemény és legyőzhetetlen, hiszen saját magammal versenyzek, így nincs aki legyőzzön :D