Akartam a héten pacalt főzni, de aztán végül annyi lett belőle, hogy ma pacallá áztam a Népligetben, de csak úgy simán, még krumpli sem volt mellém. A bele való vörös bort majd később megiszom. Viszont egész fellelkesültem, s picit végigondoltam, mit is akarok és hol tartok. No nem az alapozást meg a futóiskolát, hanem a versenyeket. Az alapozás amúgy is hidegben volt, s biztos forrásból tudom, hogy hidegben alapozni nehéz. De akkor kell, tehát nincs mese, Andersen meghalt. Egy ismerősöm mesélt valamit, aki hallotta valakitől, akinek a kozmetikus mesélte, akit a krematóriumba szoktak hívni, hogy hamvasztás előtt, mikor a hozzátartozóknak megmutatják még egyszer a megboldogultat, már ha van mit, mert például a Grand Kanyont fentről megközelíteni „zuhanást megakadályozó vagy azt biztonságosan lefékező eszköz” nélkül, magyarul belepottyanni, mint döglégy a tablettásborba, nos ez igen csúnya elváltozást okoz az arcon, amit ezek után a legnagyobb jóindulattal is nehéz arcnak nevezni. No, szóval ettől a kozmetikustól származik az infó, hogy bizony négy fokos arcot piszok nehéz kisminkelni, sokkal nehezebb, mint egy 37 fokosat. Ez is mutatja, hogy az alapozás hidegben sokkal macerásabb.
Nade… mit is akartam írni? Hát komolyan mondom, elfelejtettem. De tényleg! Annyira emlékszem, hogy még csak fontos sem volt… Mindegy, majd megtudjátok, ha eszembe jut. Addig elégedjetek meg annyival, hogy Olipapa ma a szívbajt hozta rám, vagyis tegnap. Történik ugyanis, hogy Bajára végül nem megyek, viszont kitaláltuk Noémivel, hogy a jövő héten Ózdon egy kimért 600 méteres körön 6 órát fogok „versenyezni” a muslicákkal és a szellemekkel. (Ahogy Álmos mondja: hejjem.) Erre Olivér elküldte az edzéstervet tegnap, amiben erre a hétre is ott van 6 óra futás olyan tempóval, amit én eddig maximum 30 kilométeren bírtam. Először hanyatlottam egy homlokegyenest, de szerencsére fondorlatos módon kiderítettem, hogy ezt a jövő hétre szánta. A fondorlat a következő volt: írtam neki egy levelet, s a megszólítás után, mikor nem számított rá, hirtelen megkérdeztem, hogy ez komoly-e, mert van ám a halálnak sokkal humánusabb módja is, például rajzszöget etetni az emberrel gyrosba rejtve, vagy elhitetni egy forgó láncfűrészről, hogy hegedű, vegyük csak a nyakunkhoz – a zümmögéssel ne foglalkozzunk, az csak a sok muzsika a hegedűben, mind azt várja, hogy kijöjjön. De nem, mondom, az a jövő heti feladat. Olyan puplzussal futok majd, komolyan, még kölcsön is kell kérnem, hogy elég legyen! Szép halál lesz, azt hiszem. Noémi meg a barátnője meg ott piknikelnek majd a fűben, csak néha a frissítésben segítenek (legalábbis remélem, hogy lesz olyan szép idő), én meg, mint a sánta nagypapa, akinek a falábát odaszögelték a padlóhoz, pörgök egynegyed napig. A tempó6t a mai edzésen a szakadó esőben teszteltem… Valahogy így érezhetett a Mount Everest első megmászója is, mikor először felnézett a hegyre, s elindult. Közben, mint én is, nomeg a Mester, Besenyő Pista bácsi, csak azt mondogatta: nóóóórmális?
Őszinte leszek.
Bárhogy is nézem, mindenképp szükségesnek tartom, hogy ne hagyjam annyiban a tegnapi blogbejegyzésemet. Mert sok kérdést nyitottan hagytam. Ebből most csak egyet emelnék ki: a verseny, a meleg, a táv, az idő és a versenytársak irán érzet alázatot, ami elengedhetetlen egy ilyen versenyen, ami egy hete tökéletesen hiányzott belőlem. El voltam telve avval, amit magamról gondoltam, nem túlzok: bár leplezni próbáltam, nagyképű voltam. Olyannyira, hogy már gondolkodni sem nagyon akarttam a verseny előtt, ezt mutatja, hogy a tépőzáras chipet egyszerűen a csupasz bokámra tettem, s nem a fűzőmre. S ahelyet, hogy gondolkodtam volna, hogy hogyan NEM fogja szétdarálni a bokámat, inkább anyáztam hosszú perceket, hogy hogy lehet ilyen szarul megcsinálni valamit. Mikor a verseny uttán körben az egész bokám dagadt, sebes és gennyes volt, s mindenki rajtam röhögött, csak akkor eset le a tantusz, hogy ha használom az eszemet, akkor mindez nem történik meg. A bokám most is körben sebes, a futócipő futáskor minden lépésnél szaggatja az achillesemen levő sebet. Erről tehát ennyit.
Karinthy megírta a Jó tanuló felel és a Rossz tanuló felel című novelláit. Szívesen olvasnám Szilvitől, hogyan felel a jó tanuló. Nem a stréber, hanem a jó tanuló. Aki megtanulja, s vizsgán előadja csillagos ötösre. Én itt a rossz tanuló voltam, s bár néha tényleg Szilvi csodás futása inspirált csak (Meg Anita rámdörrenése, aki Noémivel egyetemben látta, hogy csak hisztizek), azért volt bennem egy kis rossz szájíz. Neki miért megy? Pedig egyszerű: ő volt a jó tanuló. Ő profi lett az elmúlt években, Anita is profi, profi csapatot alkotnak. Megérdemelte, amit futott, hosszú időre a legnagyobbként fogják emlegetni. És nem azért, mert ő ezt akarta, ő csak tette a dolgát, s szerintem még nagyon nincs a lehetőségei végén. Én viszont... NEm vettem komolyan semmit; előtérbe helyeztem, hogy ENGEM, a BÉLÁT emlegessenek a legnagyobbak közt, erre tettem fel mindent, s elvesztettem. Kár volt. De tanultam belőle.
Nos, volt egy tervem. Nagy terv. Olivér azt mondta, ne foglalkozzak semmivel, csak csináljam, amit megbeszéltünk, ne csináljak tervet, úgyis borul minden terv ilyen távon. Egy darabig tartottam magam hozzá, de mikor eljött a rajt, beugrott mégis, hogy én 12 óránál 144-nél akarok lenni, 24-nél meg... nagyon messze. Sokkal messzebb, mint a tavalyi 245 kilométer. És bár az első pár körön kizártam mindezt a gondolataimból, csak elő-előjött, s én átadtam magam az elképzelt dicsőséges győzelem érzésének. Hogy 140 volt a pulzushatár? Ó, egy kicsit fölötte vagyok, semmi gond. Tempó? Nem gond. TÚl gyors, de vagyok annyira jó, hogy bírjam. Olivér hónapok óta tehát hiába tépte a száját. Versenytársak? Ákost legyőzöm. Simán, ez járt a fejemben. Mert én mindenkit legyőzök! És az ősbűn: Szilvi gyorsabb nálam? Hát az meg milyen már? Nyomjuk neki!
Olivér azt mondta, ne foglalkozzak a versenytársakkal, csak a pulzusra figyeljek, a hűtésre és a kajára. Ez a gondolat percenként villant át rajtam, s percenként hessegettem el, hogy én rajt-cél győzelmet akarok, lássa mindenki, mekkora király vagyok, s nem utolsó sorban már az első órában számolgatam, hogy milyen tempó kell a tervezett kilométerhez. Figyelmen kívül hagytam a meleget is, azt is, hogy a versenytársak tempója sem tartható örökké, azt is, hogy amit most elszúrok, azt kamatostól nyögöm a végén majd. Minden egyes körben csilingelt a vészcsengő, s minden egyes körben meggyőztem magam arról, hogy nem baj, rengeteget edzettem, erős vagyok, menni fog. Hogy mégsem ment, azt egyszerűen nem hittem el. ELborult az agyam és azonnal, az első hat órában meg akartam nyerni a versenyt, mutogatni akartam magam, mint a bazári majmot, amiből a végén beszari majom lett, mikor a szervezetem végletesen kimerült és én csak járókeretes mamikaként voltam képes már menni. Senkiben és semmiben nem bíztam, csak magamban, csak én lehettem az, aki a tutit megmondja, s mindent, de mindent a körülményekre fogtam, s pár óra elteltével nem akartam érteni, mi történik velem. Úgy éreztem, hogy én vagyok a legeslegjobb, hiszen heteken keresztül ezt szuggeráltam magamba, egyet felejtettem csak ki: ahhoz, hogy én legyek a legjobb, bizony úgy kell tennem, ahogy azok mondják meg, akik tudják, hogy mi kell ahhoz, hogy én legyek a legjobb.
És aki a verseny végén láttak engem, nem azt láták, akit én akartam, hogy lássanak. Inkább egy meggyötört, végletekig kimerült, megtört hullát. Egy autót üres benzintankkal, melynek a vezetője azt gondolta, hogy végig megy a Dakaron kettes fokozatban, mert úgy jól pörög a motor, csak épp elfogyott a benzinje. A saját pillanatnyi jólétemet előbbre helyeztem a végső célnél, nem hűtöttem magam, mert jajj, vizes leszek, nem lassítottam, mert jajj, hogy néz az ki, nem osztottam be az erőmet, mert én, a szuperember minden erővel rendelkezem, ami csak létezik. Türelmetlen voltam, makacs és konok.
És, igen, csúnyán elbíztam magam. Azt gondoltam, nekem jár az, hogy oda nem figyelve is sok tíz kilométerrel többet futok a következőnél, s meg voltam sértődve a világra, hogy nem sikerül. Minden és mindenki más hibás volt. Ákos miért bírja jobban a meleget? Le akarom előzni! Szilvi miért tartja be Olivér minden utasítását, miért megy olyan szépen? Őt is le akarom előzni! A nap miért süt? Rohadt életbe, rám tört a hiszti. Noémi miért akarja rám erőszakolni a vizes ruhát? Biztos valami betegségem van, azért nem megy le a pulzusom, biztos valami gond van, azért nem tudok gyorsabban futni. PEDIG ÉN JÓ VAGYOK, miért nem tudom bebizonyítani? Hiszen futottam már szépeket, jókat, most miért nem megy?
Eszembe nem jutott az a néhány alap dolog, amit az ország legjobb edzője parancsba adott. Hogy talán azokat kellene, vagy inkább kellett volna megtartanom és akkor nem volna gond. Csak a magamba vetett vak hit hajtott, meg az, hogy bármi áron elérem azt a célt, amire mindenki azt mondta, hogy elérhető, de felesleges előre rámozdulni.
Hiányzott az alázat. Minden percben meg akartam mutatni, milyen faszagyerek vagyok, s hisztiztem, mikor nem ment. És amikor eljött az éjjel, akkor már elvesztettem minden motivációmat. A tervezett cél elérhetetlenné vált, az imázsom nagyot zuhant a saját szememben is, a testem tropára ment a nappali küszködéstől, s már csak az volt a dolgom, hogy minden maradék erőmet összeszedve helyrehozzam a hibát. Éppencsak, hogy sikerült. Mert nem vagyok a világ legjobb ultrafutója, 34 évesen még csak kóstolgatom ezt a dolgot, Hobóval szólva, s őt kiegészítve: "Még mindig van mit adnom
Még mindig lopnak tőlem" - és még mindig van mit kérnem, s még mindig van mit lopnom az élettől. Élethosszig tartó tanulás, ez érvényes az ultrafutásban. Soha többet nem mondhatom magamról, hogy rutinos versenyző vagyok, maximum csak annyit, hogy tapasztaltabb, mint korábban. De sosem elég tapasztalt.
Akik bíztak bennem, őelőttük most nem állok meg. Akik tudják, mi is ez a 24 órás őrület. Noémi, Olivér, a barátaim. Nem viselem olyan büszkén az idei bajnoki címemet, mert tudom, hogy amit tettem, azt emlékezetből ment, semmit nem tettem hozzá abból a sok biztatásból, tanácsból, amit Olivértől, Noémitől és a barátaimtól kaptam, semmit az elmúl öt hónap kemény edzéseiből, amiket mind mind állhatatosan csináltam végig. Semmit. Olyan volt ez, mintha a 100-as döntőn Bolt végigmajomkodta volna a versenyt és 12 másodperccel úgy nyert volna, hogy szerencsére a többiek épp picit lassabbak voltak. Néha úgy éreztem a verseny után, rajtam röhög a sok ember, de joggal.
Mert rájöttem: nem ELVÁRÁS volt mindenki részéről, hogy mutassam meg, milyen sokat tudok futni, hanem mérhetetlen barátság és bizalom aziránt, hogy én képes vagyok rá. Egyedül én hittem, hogy elvárás. Nem tiszteltem Olivér tapasztalatát, nem tiszteltem Noémi hatalmas hitét, nem tiszteltem a többiek biztatását, kivagyiskodni akartam, sztárolni magam a végére, s lám, ez lett belőle.
Köszönöm tehát mindenkinek, aki bízott. És bocsánatot kérek, hogy utólag nem szolgáltam rá erre a bizalomra, de ígérem, eltettem a szívembe mindent, s eltettem a tapasztalatokat is. Bocsánatot kérek Olivértől, aki hisz bennem és neki is dicsőség, ha a tanítványa jól teljesít, bocsánatot kérek Noémitől, aki 5 hónapig tűrte, hogy alig vagyok otthon, csarébe pedig csak egy ígéretet kapott, hogy majd Sárváron meglátja, volt értelme. A Balatonon - nem azért, mert muszáj, hanem mert Ti elhiszitek, hogy képes vagyok rá - megmutatom, hogyan is kellett volna most futni, ha alázatos vagyok, s meghajolok mások bölcsessége előtt.
No akkor kezdem. Mostanra nagyjából úgy összeszedtem a gondolataimat, mint egyszeri turista az egzotikus nemi betegségeket, s nagyjából úgy is érzem magamat, mint fent említett alulírott: emitt viszket, amott sajog, itt-ott meg ki-kifakad egy-egy hólyag, amint visszagondolok a hévégére. Bááár… ha jobban belegondolok, már a versenyen is egyfajta szexuális problémám adódott a futammal, hiszen konkrétan a tököm tele volt délutánra a futással! :)
Hogy miért Apollo-13? Egyszerű. Ők is bizonyos szükséges, de nem elégséges tapasztalatok alapján nekiindultak egy nemes küldetésnek, egy darabig ment is minden, mint a karikacsapás, aztán beütött a ménkű, s onnantól a küldetés végéig mindenki már csak azon izgult, hogy ha bele is döglenek, de valahogyan el kell juttatni a legénységet a célba élve. Közben senki nem fogadott volna arra egy fél gilisztában sem, hogy Lowell, Swingert és Haise valaha még idelenn szívja a nagyvárosi szmogot, aztán később mégis vígan szipókázták be mindannyian a pollent, muslicát, miegyebet. Ahogy nálam is ez volt a helyzet: egy garast nem adtam volna azért, hogy én ezt a versenyt valaha befejezem. Ők Holdra szállást terveztek, aztán örültek, hogy egyáltalán túlélték. Én is Holdat akartam érni, nagy dolgokat véghezvinni, s ha nem robban fel az én oxigéntartályom, vagyis nem szökik ki a világűrbe az én maradék józan eszem a melegtől, lehet, hogy sikerül is. De az eszem elment, s hogy tudományos maradjak, igazából az, hogy a versenyt végig csináltam, csak azon múlott, hogy Noémi egy-egy jól irányzott gravitációs lasszóval úgy kipenderített a pályára, hogy én ott azonnal rástartoltam egy geostacionárius pályára, csak az irányt vétettem el, mert 24 óra alatt amúgy csak egy nagy kört kellett volna tennem, így meg sok kicsit tettem. No ennyit a hülyeségről.
Pénteken érkeztünk meg Sárvárra, telve voltam önbizalommal, hiszen tavaly 245 km-t futottam, idén pedig sokkal komolyabban vettem az edzést, erősebbnek is éreztem magamat. Többet terveztem tehát a tavalyi pályacsúcsomnál futni, s nem utolsó sorban címet védeni jöttem. No nem lakcímet, csak amolyan bajnokit. Noémivel összeraktuk a frissítőt, a tavaly már bevált tápot, meg az idei ászjelöltet, a maltodextrint. Persze még egy gyors telefont megeresztettünk Olivér felé, hogy mi van, ha túl sokat fogyasztok belőle, de ő megnyugtatott, hogy ne fossak, mert fosni fogok. Osztottunk-szoroztunk, méricskéltünk, s nagyjából belőttük a mennyiséget. Hamar ágyba is kerültem, el is aludtam, s bár az alvás minőségét nagyban befolyásolta, hogy tárva nyitva felejtettem az ablakot a szálláson, amitől egy középkategóriás vibrátor frekvenciájával remegtem éjjeltől hajnalig, azért reggel pihenten ébredtem.
Reggel már lehetett sejteni, hogy meleg lesz, mert a vár körül megjelentek az első egyiptomi vízhordó asszonyok, akik a Nílustól tartottak a külvárosi hobbikertek felé, hogy megöntözzék a rizst, s mindemellett kinyitott a parkolóban az első gyrosos is, aki a Farkas meg én általam egy rúdra felakasztott két plüss bárányból adott el igen jó áron döner kebabot hagymával, csípőssel. De félre a tréfát – mert igazából nagyjából ennyi volt a vicces. Pláne, hogy ezt is most találtam ki kínomban, mert sehogyan sem akarózik nekikezdeni a történések leírásának. De akkor is elkezdem!
Szóval három dolgot beszéltünk meg nagyon, nagyon komolyan és konkrétam Olivérrel:
-figyelni, hogy egy maximum tempót és pulzust ne lépjek túl,
-enni-inni rendesen, s pótolni az ásványi anyagokat, valamint
-a meleg miatt ezerrel hűteni magam, a kezem, lábam, nyakam jéggel, vizes ruhákkal, amivel lehet.
Nos, lehet találgatni, hányat tartottam be. És itt igazából abba is hagyhatnám a sárvári krónikát, mert innentől már csak szívás volt a dolog. Oké, abban is megegyeztünk, hogy ha Noémi a kísérőm, akkor ő szabad kezet kell, hogy kapjon mindenben, s ő gondolkodik helyettem, én meg csak csinálom, nincs vita. Ez azért így is volt. Ha ő nincs, nem egyszer kipurcantam volna, s néhányszor erővel lökdösött vissza a pályára, mikor nagyon nem akartam menni. Volt, hogy elindultam, kocogtam, kocogtam, majd az első kanyar után nagyot szusszanva megálltam, hogy nem bírok futni. Mire mögülem rám dörrent, hogy menjek, ne szerencsétlenkedjek, meg különben sem csak őelőtte kell futni. Lebuktam tehát, mert jött mögöttem.
Szóval rajt. A megbeszélt max. pulzust madártávlatból láttam csak, 10-15-tel felette voltam, a tempó felső határánál is gyorsabban kezdtem. Bizony, nagyképű voltam, hogy én ezt most jobban tudom, meg amúgy is, nyugi, jó lesz ez majd. De csak nem lett jó, mire aztán pánikolni kezdtem, s lassítottam, de a pulzusom nem hogy lejjebb ment volna, elindult felfelé. Ittam. Óránként meghatározott mennyiségű víz, maltodextrin, táp, az elején banán… Mondták, hűtsem magam, de mivel utálom, ha vizes vagyok, úgy tessék-lássék bevizeztem a sapkámat, óvatosan végigtöröltem magam, s mentem tovább. 10 órakor már a 160-at verdeste a pulzusom, a tempóm meg már csak 5,5 perc/km volt, s lassultam. Izzadtam, mint az állat, noha alapvetően nem vagyok egy izzadós. Szilvitől kaptam egy kört, Ákostól is. Húha! Mit csináljak, mit csináljak… voltam olyan barom, hogy nem drasztikusan lassítottam, s aztán hűteni kezdtem volna magam, hanem PICIT lassítottam, s jobban bevizeztem a sapkámat. Rühelltem, ahogy végigcsorog a gerincemen a víz. Azt is, hogy lángol az arcom, azt is, hogy nem megy, nem megy. Aztán kaptam megint egy-egy kört… Ákos ment, mint aki fel van húzva, Szilvi is dinamikusan lépett el mellettem, én meg… én meg kezdtem úgy érezni magam, mint az ökör a nyárson. Többen figyelmeztettek, hogy úgy izzadok, hogy a fekete gatyám fehér a sótól. Ez is volt legalább olyan rossz ómen, mint amikor Luke Skywalker a nagy küzdelemkor vette csak észre, hogy lézerkardja zümmög ugyan, de csak azért, mert tévedésből a botmixerét csatolta otthon magára.
Nagyképűségem netovábbja az volt, hogy bár a 140-es pulzus egyfajta szentírásként lett meghatározva, mikor Olivérrel beszéltem, én ezt körönként felülbíráltam: amint 155-ről 148-ra esett, mér mosolyogtam, hogy sínen vagyok, s nyomni kezdtem, s bár körönként böködött a védőangyalom, hogy nem kéne, nem kéne, én körönként tettem magasról a megbeszéltekre. És nem tudom megmondani, miért. Talán azért, mert azt gondoltam: nehogy már valaki vagy valami bármit meghatározzon nekem. Se meleg, se ember, se semmi sem. Az meg, hogy permanens rosszullét kerülgetett, nem hatott meg, mert azt én majd jobban tudom, oké? Az első hányásnál is nagyjából azt gondoltam a szánakozó tekintetekre, mint a kismalac, mikor taknyol egyet a bringával: kussoljál, én így szoktam leszállni.
Szilvinek alighanem elfelejtettek szólni, hogy meleg van, legalábbis úgy csinált, mint aki az egészből nem vesz észre semmit. De igazából tényleg valami ilyesmi lehetett, hiszen ő – jó tanítványként – mindent betartott, amit Olivér mondott neki, plusz még Anitáék professzionális szintű kiszolgálásban részesítették, jég, hideg vizes ruha, víz a nyakba-hátra, ahogy kell. Én meg még mindig azt hittem, hogy bírom a meleget. Nem tudom, kit akartam átverni. Noémit nem tudtam, ő már lassan üvöltözni kezdett velem, hogy nyomjam, s hűtsem magam! Én még egy picit jobban bevizeztem a sapkámat…
Aztán jött a crach. Úgy beborultam, mint a jóravaló Hummerek a Balatonba, segélykérően mondtam Noéminek, hogy gáz van, a pulzusom felfele, a tempóm lefele kúszik, már szédülök is, baj van, hívja Olivért, mit tegyek. A diagnózist megbeszélték, lassítanom kell, akár sétálni is, tartsam már be azt a rohadt pulzust, amit kitaláltunk! Persze mondanom sem kell, nem tartottam be, mert sétálva is majdnem elértem a felső határt. S Noémi a következő körben csuromvizes pólóval várt, hogy ezt AZONNAL vegyem fel, s kezembe nyomott egy vizes pelenkát is (dinoszauruszosat), hogy azt azonnal terítsem magamra. Nem idézem, hogy sírtam-ríttam, hogy én azt nem akarom, azt sem, hogy Noémi hogy rám parancsolt, hogy márpedig de. Összevonta a szemöldökét, mint kormányunk a minisztériumokat. Onnantól így mentem, körönként vizeztem magam (majdhogy nem össze is vizeltem), a seggemen is folyt a lé, néha pólócsere, de igazából már túl késő volt. Szédelegtem, mint az őszi légy, hat óránál a tervezett 74 kilométer helyett talán ha 66 megvolt. Kezdtem leszarni az egészet, szédültem, a szemüvegem sem volt már rajtam, ami miatt még inkább szédültem, csak néha-néha engedtem meg magamnak, hogy a pelenkát Zorroként magamra terítve ökörködjek Vincáéknak, de a mosoly csak annyira volt őszinte, mint a macskáé a mosógépben.
Azt hittem lejjebb már nincsen, de aztán lett: az egyik tápszer egyszer csak egy bukófordulóval megiramodott felfelé és meg sem állt a bokor aljáig, de a nagy utazásra hozott mindenkit, akit a gyomromban talált. Hajoló helyzetemből a szédüléstől még alig tudtam felállni, de Noémi már lökött is tovább, hogy menjek. Mentem. És estig ilyen és ehhez hasonló kalandjaim voltak, a tempóm fokozatosan lassult, a pulzusom meg maradt fenn, ahol volt. Este hétig agonizáltam így, mire teljesen kezdtem összeomlani, hogy nem megy. Ekkorra már sokadszorra gondoltam, hogy ki kéne szállni, semmi értelme az egésznek, nem éreztem az erőt magamban, amit ennyi futás után még szoktam. Este hétig a pulzusom stabilan a nemkívánatos szinten ragadt, sok sok kört is kaptam már, nagyon elegem volt az egészből. Újabb telefon ment Olivérnek: tempó lassú, pulzus magas, szédülés, hányás, ökörhugyozás. Stop. Mit csináljak? Stop.
Miután telefonált, Noémi jött velem egy kört, s elmondta, mi a helyzet: túlhevültem, nem kicsit, innentől ezt a helyzetet túl kell élni, lassítsak, ha tudok, zuhanyozzak, ha nem, akkor ezerrel vizes rongy. Mivel most már megijedtem, de nagyon, így végre – 9 óra dac és lázadás után – elkezdtem megcsinálni, amit kértek. Csak az újabb és újabb vizes rongyok miatt törtem ki majdnem bőgésben, mondtam, hogy nemnemnem, mint a hülyegyerek, akinek napi egyszer be kell nyelni a csukamájolajat. De a hatás nem maradt el, bő egy óra múlva végre magamnál voltam, s a pulzusom is normalizálódott. A rajt óta először… ideje volt. Viszont kezdhettem az egészet így elölről, megpróbálni menteni, ami menthető. A lábam beállt, a bombom-vádlim szinte görcsölt, s annyi dinamizmusra számíthattam csak magamtól, mint öregségi nyugdíjra számíthatott Petőfi. Úgy tűnik, gyakorlatilag minden ásványi anyagot sikerült valamilyen formában kiadnom magamból.
Éééééés ha most azt gondoljuk, hogy innentől minden jó volt, akkor bizony hatalmasat tévedünk, mert ekkor jött, kedves gyerekek, a Kakamanó.
A tápszer, amit eszem önmagában nagyon jó. Egy baj van vele: ilyen mennyiségben (napi 2-3 helyett ilyenkor 20-30) megállíthatatlanul fingok tőle, de nagyon sokat. Ez így még nem baj. Viszont alighanem nagyon elszámoltam a maltodextrin mennyiségét, amit felváltva ittam a táppal, ami így meg meghajtott. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy amikor egy jót akartam durrantani, akkor más jött volna. Így én este 8-9 órától, amikorra végre sikerült magamat lehűteni és a pulzusomat leszorítani, elkezdtem puffadni, mert nem mertem fingani. Aztán, mivel a nagy melegben a hányás és egyebek miatt összevissza kezdtem enni, a belemben elkezdett zuborogni 1-2 liter valami, ami aztán hajnal kettőig ott lötyögött, mintha egy nagy zacskó víz volna. Borzalmas volt. Minden lépésnél löttyent-kottyant egyet, mások is felfigyeltek rá. Így aztán egy-két körönként ki kellett állnom, mert elértem oda, hogy ugyan csak kicsi hasmenésem támadt, de a táp miatti felfúvódás miatt nem lehetett a pályán elintéznem a dolgot egy hangos ratatával, mert... na képzelje el, aki akarja. Egyszer próbáltam, nem lett jó a vége. Este 9 és hajnal 2 közt rengetegszer kiálltam vécére sajnos, amikor is úgy döntöttünk, nem iszom több maltodextrint, mivel eddig két versenyen voltam, kettőn jött ez a felpuffadós-fosós canossajárás, a tápszertől önmagában még ilyen sosem volt. Így aztán maradt a táp és a frissítőasztalon talált szőlős Márka. Sajnáltam ezt az 5 órát, mert amikor nem kellett kiállni, végre megint futónak éreztem magam, viszont újra mélységesen elkeserített, hogy megint nem haladok. Hajnalra fő szponzorommá léptek elő a chilei szénbányászok, annyi széntablettát meg Lopediumot kaptam be, hogy jó legyen – jó is lett, csak innentől ami bennem volt, már ki sem jött, csak lötyögött.
Aztán hajnal kettőtől tudtam futni, addigra azonban egyre jobban beállt a combom, talán a nappali magas pulzusos szenvedés miatt, a sok ásványianyag-veszteség miatt, a szenvedős gyors-lassú futás miatt, nem tudom. Néha egy-egy órára feldobtam magamat, zenét hallgattam, fütyörésztem, aztán lemerült a lejátszóm is, mire meg feltöltődött, elromlott a fülhallgató, így hát átkapcsoltam zombi módra és vártam a végét, ami még nagyon messze volt. Mentem, mentem, s gyakorlatilag már csakis azt akartam, hogy én nyerjek, a többi nem érdekelt. Hogy mennyit futok, az sem. Már nem nagyon éreztem futásnak egyébként, amit művelek, nagyon fáradt volt a lábam. A pulzusom 125-140 közt volt attól függően, hogy épp mennyire mentem. A sok széntabletta és két Lopedium után a hasmenésem is elmúlt lassan, néha még ki kellett mennem, de nem volt gáz. 40 percenként egy táp, néha gyümülcslé, sok víz. Sok kedvem nem volt futni, de Noémi kemény volt, nem hagyott megállni, meg az sem, hogy közben Ákos kiállni kényszerült, s bár valamikor még valaki volt előttem, most én vezettem megint. Legalább ez… De nem éreztem, hogy rajtam múlott a dolog. Inkább Noémin és a többi futón.
Hajnalra – hogy, hogy nem – már elég kimerült voltam egy irtózatosan nagy hányáshoz, hát meg is tettem. Nem jelezte előre a jöttét, csak jött. Én lepődtem meg a legjobban, s gondolom, megint minden értékes tápanyag távozott belőlem. No ekkor már kezdtem rohadt ideges lenni, hogy ez nagyon nem az én versenyem. Kedvetlenül és egyre fájósabb testtel futottam tovább hajnalig
Reggel Noémi a nagy meleg közeledtével rám erőszakolt megint egy rakat vizes cuccot, én meg se futni nem akartam, se vizes cuccokat viselni, de muszáj volt. Aztán megint rám tört a hányás, szinte ismerősként üdvözöltem. A pokolba kívántam az egész futást. Vézsé közeledett, őrá még figyelni kellett, párszor meg is ijesztett, pláne, mikor Noémi és Lőw Andris rám kiabáltak, hogy szűk három kör van köztünk, s két perccel jobb a körideje. De én olyan fáradt voltam, hogy ha nem állnak neki üvöltözni velem még öt percig, lehet, tálcán adtam volna át neki az első helyet. De ők üvöltöztek, Noémi hajtott, hogy nem állhatok meg, így aztán összeszedtem az összes maradék erőmet (nem volt sok), s menni kezdtem. Az utolsó egy órát befordulva köröztem végig, minden körben azt hittem, az lesz az utolsó, mert meghalok, de mikor körbeértem, megint tovább rugdostak. Noémi a sapkámat, pólómat vizezte minden körben, én meg mentem összeszorított foggal, sokszor becsukott szemmel. Hiszen akárhogy is: megígértem Noéminek, hogy megnyerem, s ha már ő 24 órán át végig mellettem volt, megérdemli, hogy legalább ő büszke lehessen, mert nagyon nagy dolog volt, amit tett. Egy ilyen fegyelmezetlen, idióta hisztizsákot, mint én, végighajtott a versenyen, s ha én nem is, ő akarta helyettem is. Az utolsó körben futott velem. Mikor végül megnyertem, egy cseppet sem gondoltam, hogy én győztem. Ő győzött helyettem is. Őneki köszönhetek mindent, a mostani eredményeben nem sok részem volt. Csak hibák és hibák, amiket ő köszörült ki non stop műszakban. Én meg nagyképű voltam, mentes az alázattól, a kötelességtudástól és a fegyelmezettségtől. Csoda, hogy befejeztem a versenyt, de tényleg! Ennek egyszer és mindenkorra véget kell vetnem, mind Olivér, mint Noémi okosabb nálam, énnekem csak futni van jogom, nem okoskodni meg felülbírálni.
Cserébe a kitartásáért nem tehetek mást, mint hogy megígérem neki: ősszel Katowitzében mégis csak Holdra szállunk!