Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 55 759 836 km-t sportoltatok
Aszfaltbetyárkodásaim

Ultrabalaton (pingvinfutam) 2011

gyaloggalopp | 2011-06-29 15:08:53 | 49 hozzászólás

Ha már Noémi mondja, hogy írjam a blogot, mert már olvasná, akkor tényleg késésben vagyok… Csak eddig elvoltam minden egyébbel, hajókázással, autózással, a néhány napos szabim aktív eltöltésével. Már futottam is tegnap, bár ezt nem írom be a naplómba, pedig kiváló edzőtársam akadt: kicsi nevelt fiammal futkostunk félórán át egy parkban Budán a galambok után, utána pedig uccu neki, vissza Anyához, aki a zárt autónál várt minket: előbb végzett a dolgával, mint gondoltuk. Annyira szépen szalad ez az alig kétéves kissrác, nagyjából hetes tempóban, nem is liheg utána! Mondtam neki, előre nézzen, ne siessen, mert akkor elfárad, nem akarom elkapni, most nem fogócskázunk, hanem szaladunk Anyához. És párszáz métert simán elszaladgált, alig bírtam követni a kis utcában. Valaki kérdezte a minap, mi a titok. Lehet, hogy ezt kell megtanulni: az őszinte lelkesedést minden pillanatban, amit a futás iránt érzünk, megtartani. Csak így lehet, hogy az ember vigyorogva fusson végig egy Balatonkört. Ki gondolta volna, hogy még a végén a kis Álmosról veszek példát! Bár aki látta őt Tihanyban, sejtheti, hogy ő sem tud simán gyalog menni valahová. Ha megyünk, akkor az azt jelenti, hogy szaladunk. De erről én lebeszélni nem fogom soha. :)

 

Nade ennyit a szentimentalizmusról és a mellébeszélésről. Jöhet az UB!

 

(Jajj: mára az első és utolsó poént hadd írjam ide: tudjátok, hogy hívják a szénsavas uborkát? TraUBi.)

 

Igyekszem most nem szanaszerteszét hullani mesélés közben, ami nem lesz nehéz, hiszen leginkább „csak” futottam, hiszen Farkas és Noémi nagy egyetértésben elkobozták a mobilomat, s Farkas, ha túl sokat beszéltem hozzá, szimplán kijelentette, hogy őt ez nem érdekli, lefékezett a bringával, s öt méterrel mögöttem jött. Bevallom, az elején majdnem megsértődtem miatta. Viszont a terv és a taktika komoly volt: a lehető legkevesebb megállással végigmenni, 20 órán belül teljesíteni és dobogóra állni. Ez így ki volt találva, könnyűnek látszott megcsinálni, no persze futottam már eleget ilyen hosszút, hogy tudjam, mennyire nem az. Az is teljesen komoly volt, amit a múltkor írtam, vagyis hogy a sárvári tempóm semmire nem lesz elég (oké, most már látom, avval is második lettem volna), így arra készültem, hogy nyomjuk, nyomjuk, amíg van energia. És szerencsére végig volt, így utólag átgondolva meglepődöm rajta: nem volt holtpontom. Nagy nehezen a Badacsonytördemic utáni szakaszt elnevezhetem annak, de ott csak szimplán a korábbi emelkedőket-lejtőket hevertem ki, amikhez, valljuk be, nem szoktam hozzá.

 

Előző nap átbeszéltük Farkassal a versenyt, bár nem nagyon volt kérdésünk egymáshoz, leginkább csak azon töprengtünk, hova küldjünk előre frissítést. Meg hogy mi kerüljön a patkánycsapdába, amit Földvárra vitt volna a kosárra rögzítve, ha az egész szerkezet atomjaira nem hullik Földvár felé félúton. Ja, meg megmutattam neki, mennyi volna az eredményünk, ha ötösben mennénk végig. Hát… jót nevettünk. Megmutattam neki a nullás tervet is, azon már elgondolkodtunk, De aztán maradt az A terv. :)

 

 

Tihany - Keszthely

 

A versenyt három részre osztottam magamban, a Keszthelyig tartóra, a Keszthely és Siófok köztire és az utolsó harmadra. Megbeszéltük, hogy versenyezni, a belőtt tempótól eltérni csak Világostól fogunk, addig kár még avval foglalkozni, ki hol van. A plusz taktika az volt, amit Farkassal kitaláltunk, hogy az első váltópontig megyek a legelejével, s ott eldöntöm, hogy szerintem kemények-e, vagy csak vakmerőek, s a döntéstől függően követem őket, vagy nem követem őket. Még a K-100 előtt Farkas mondta, hogy ő úgy érzi, én 20 órán belül akarom, s akkor bevallottam neki, hogy bizony tényleg, de ahhoz az elején nem volt szabad elmennem az élmezőnnyel, ha ők túl gyorsak. S láttam is, hogy iszonyatos tempót diktálnak. Szóval a legelején felmértem, kik vannak körülöttem, aztán a szerencse, vagy balszerencse besegített: kétszer kikanyarodtam a bokrok közé egy-egy nagydologra, így aztán egyedül maradtam, futhattam minden külső behatás nélkül. Amúgy sem volt olyan lélekemelő a két kísérőkocsi hangos zenebonája a tucctucc zenével, meg a bringás kísérők hada, akik hárman is mentek egy futó után, némelyik még a dugókát is cipelte, bár erre csak Fonyódnál döbbentünk rá Farkassal, s erősen elcsodálkoztunk. De ahogy mondani szokás: engemet ez nem folyásolt be.

 

Tehát a rajt után nem nagyon történt semmi különleges, Bogárral, Vozárra, Herbák Gergővel, még egy magyar sráccal és két szlovénnel elléptünk kicsit a mezőnytől, versenyen kívül kísért minket egy kutya, akit nem tudom, ki bérelt fel, de állandóan a lábam közé szaladgált. Jöttek a hepék és a hupák, érdekes volt nem a déli nagy melegben futkosni rajtuk. Próbáltam tartani az első 20 kilométerre tervezett 4:50-es tempót, annál gyorsabbra nem voltam hajlandó. A menetszél így is kivitte a banánt a kezemből elsőre, hiszen kibontottam egyet, felnéztem Farkasra, majd vissza, s döbbenten bambultam az üres banánhéjat. Konkrétan sikerült 2 másodperc alatt elhagynom egy banánt, ami azért valljuk be, sokkal könnyebb volt, mint mondjuk elhagyni a világosi frissítőpontot, ahol amúgy lett volna leves is. De már megint előre szaladok.

 

Szóval tettem a dolgom, Farkas nem hagyott túl sok lehetőséget. Fényképezte a tájat, néha engem (lehet, hogy ritka állatnak gondolt, ami őshonos a balatonfelvidéki bokrosokban, onnan lehet felismerni, hogy wc-papírt tart a mancsában), aztán inkább mégis megint a tájat. Felidéztük, hol loptuk el Gabesz bringáját két éve, milyen volt három éve az olvadó aszfalt és hasonlók, de beszélgetni nem hagyott. Szabályos időközönként felajánlott egy banánt vagy tápszert, én engedelmesen elfogadtam, majd félóráig böfögtem az ízüket vissza… én nem tudom: már Sárváron is utáltam az erdei gyümölcsöset, mostanra valahogyan mégis sikerült szinte csak ilyen, vagy epres ízűt hoznom. Ne kérdezzétek, hogy csináltam. Node mindegy, futottunk. Az erdős részen Gergő mögém ért még, kérdezte is, hogy netán a Terepszázon vagyunk-e, de minket jobban foglalkoztatott az, hogy szegény Farkas patkányfogó masinája örökre átment az örök vadászmezőkre, a rázkódástól ugyanis széthullott teljesen. Aztán később a kosár is le akart esni, elhagyta az összes csavart, ami fogta, de aki ismer engem, az tudja, hogy aki engem kísér bringával, annak fokozottan veszélyben a bringája! Farkas persze megoldotta a dolgokat, én meg csak futottam.  Nagyjából 3:25-ös maratont futottam, ezzel elégedett voltam, viszont kezdtem fáradni. A hegyecskék betettek, így aztán Tördemic után beiktattam egy banános-gyaloglós pár percet, míg összeszedem magam, meg aztán amitől féltem, a térdem, jelezni kezdett.  A séta, úgy véltem, belefér, hiszen mögöttem senki, előttem már csak Bogár, Vozár és a két szlovén volt, de ők nagyon messze állítólag. Állítólag, mondom, mert a pontokon nagyon nem voltak képben páran, ez főleg a végén volt bosszantó. Így kocorásztam, regenerálódtam a szintek után, nagy mélázásomban utolért és el is hagyott az angol Pares, aki nem tudom, honnan bújt elő hirtelen. Ez szerencsére kizökkentett, s eszembe juttatta, hogy hol is vagyunk most. Rátapadtam tehát, s hatodikként értem be Keszthelyre, ahol utolért egy finn versenyző is (Anttila Hannu), s le is hagyott, mert az első harmad lezárásaképp egy kétperces sétát ide is beiktattam egy banánnal, magnéziummal, Algoflex-szel az időközben már határozottan fájó térdem miatt és energiaitallal. De aztán nyomtam utánuk, ahogy kell! Utólag tudtam meg, hogy az első, „pihenősre” tervezett harmad végén bizony nem kevesen voltak 1 kilométeren belül mögöttem, A végén még Szőnyi Feri is utolért. No ekkor azt mondtam, hogy a nyolcadik már nagyon nem biztató, s Farkas is noszogatott, hát felvettem ismét a tervezett tempót, s nekiiramodtam.

 

 

Keszthely – Siófok

 

Minden nehézség nélkül tudtam futni a nagyjából 5:00…5:15-öt tempót, de nem tudom, milyen volt valójában, mert nem mértük. A pontokon nem álltam, csak míg csippant a dugóka, aztán mentünk tovább… A nap sütött, a szél fújt, elértük a déli partot és nekiindultunk a végeláthatatlan hosszú utcáknak. Néha elbambultam, akkor Farkas ordított utánam, hogy „hé, ne  arra”, Ferit elhagytam, utolértem a finnt is, kicsit sebes volt a lába állítólag, s ha tudtam volna finnül, biztos megmondom neki, hogy üljön le egy picit, az jót tesz. Látótávon belül volt ismét az angol, lassan közeledtem hozzá. Úgy vélem, ő a Balaton megkerülésébe talán nem számolta bele, hogy előfordul olyasmi, hogy csak egy utcára van a következő frissítőpont, nade AZ AZ UTCA NÉGY KILOMÉTER HOSSZÚ! :)

 

Ha kisütütt a nap, akkor látványosan közelebb kerültem hozzá, ennek nagyon örültem. Máriafürdőnél lehagytam, de tudtam, hogy valahol ott van mögöttem, mint ahogy Tóth Attiláról is sejtettem, hogy nem lehet messze, mert a párja mindig ott mosolygott a következő frissítőponton, erőt és lelket öntve belém is. Valahogy meg kellett lépni előlük, gondoltam, s igyekeztem picit gyorsítani, mert bár megbeszéltük, hogy Világosig nincs verseny, azért foglalkoztatott, hogy hol lehetnek a többiek. Nem voltak túl mesze, ahogy hallottam a pontokon, s nem akartam nagyon lemaradni. Utóbb kiderült, helyes döntés volt, hogy odaléptem, mert Pares és két finn, köztük a későbbi negyedik (akitől Pares mellett még tartottam előzetesen) ott voltak a nyomomban, de a többiek sem túl messze. Beszélgetni továbbra sem hagyott Farkas, de szerencsére Kerékgyártó Petiék váltója folyamatosan ott volt a környezetemben, így néha azért engedhettem a pofázási vágyamnak… míg rám nem szólt Farkas, hogy kuss.

 

Fonyód előtt mintha láttam volna Vozárt messze. Később kiderült, hogy tényleg ott volt, csak én kaptam egy sorompót és meg kellett állni. Boglárra beérvén, ezt is utóbb tudtam meg, kilenc perc volt az előnye… na nesze neked meccselés a szlovénekkel, az elején a szóbeszéd szerint volt félóra is a különbség. Bogláron sem álltam sokat, mentem tovább, csak nyújtottam egy kicsit. Noémitől tudtam meg Farkason keresztül, hogy a net szerint Vozár 9, Bogár János 26, a szlovén Boris 37 percre van. A másik szlovén Farkas szerint ott feküdt kipurcanva a sátorban. Hohó, mondom, hát akkor már negyedik vagyok! De verseny nincs, mondta Farkas szigorúan, viszont vett nekem hideg szénsavas ásványvizet, hogy ne kámpicsorodjak el nagyon, s azt közösen megittuk. Én mondtam, hogy ne engedje az összeset meginni, mert felfordulok, hát megitta gyorsan a felét, mint azt tette egyszer már korábban is.

 

Bérces Edit bringázott el mellettünk, szólt néhány biztató szót, majd Farkassal beszélgetett kicsit, s elrobogott, Bogár Janihoz igyekezett. Mondtuk neki, úgy tudjuk, messze van még…

 

A Balaton még mindig viharos volt, még mindig gyönyörű, de nem értünk rá evvel foglalkozni. Alig vártam a világosi pontot, ahonnan, ha tudok, gyorsítgatok. Nem gondoltam volna, hogy a kedvenc szakaszomon egyszer csak ott találom Vozárék tiritarka stábautóját Öszödnél, s mellette Attilát, alig egy perccel előttem. Hamar utolértem, s amikor utolértem, akkor egy különös verseny indult el, aminek, legalábbis az ő szempontjából nem tudom, mi volt az értelme, s nem is értem, miért ment bele, mit hitt, mit gondolt, pláne úgy, hogy én lendületből érkeztem mellé, ő meg sétált, izzadt. Én meg kockáztattam, s sikerült.

 

Leírom röviden, mi zajlott le. Páran talán azt fogjátok gondolni, hogy ez nem volt szép, mások viccesnek mondják majd a történteket, én meg azóta nem tudom eldönteni, hogy vajon mennyire volt szép vagy ronda az a szakasza a versenynek. Az történt, hogy ugye Szárszó felé utolértem a sétáló Vozár Attilát. Lendületből elmentem mellette, mire ő azonnal megindult és futott mellettem. Nem előttem, nem mögöttem, hanem mellettem. Tudtam, hogy mindjárt jön a pont, s gondoltam, addig megnyomom. Ő szintén ebben a tempóban velem együtt robogott be a pontra, én dugókáztam, őneki a bringás kísérője vitte a kütyüt. Pár másodperc után elindultam, majd megálltam. Ő elindult, majd megállt. Hoppá, gondoltam… mit akar most ő vajon? És milyen erőben lehet? Kipróbálom… a kedvenc szakaszom jött, ismertem, mint a tenyeremet, így aztán rövid, százméteres szakaszokra bontottam a hosszú utcát, s keresztutcától keresztutcáig elkezdtem résztávozni. Erősnek éreztem magam, simán ment a 4:30, az utcanévtáblánál hirtelen lelassítottam kocogós hatosra, ő is lelassított, nem tágított mellőlem. Újabb keresztutca, 5:30, újabb utca, 4:30, Attila jött mellettem. Hirtelen fékeztem, hirtelen ő is. Hirtelen sprintbe váltottam, hirtelen ő is. Próbáltam elé vagy mögé helyezkedni, de nem hagyta, volt, hogy a nagy rohanásban nagyon hirtelen megálltam, hogy mögé ugorjak, de ő pillanatnyi idő után szintén lassított, hátranézett, s ekkor látta meg, hogy – bár addig is vigyorogtam – elkezdek röhögni. Tényleg gusztustalan dolog volt, el is szégyelltem magam, de tetszett, hogy valamiért én diktálom a tempót, legyen az bármilyen is. Tetszett, élveztem, de nem értettem, miért jó ez neki, hiszen 130-nál az ember hülye, ha résztávozni kezd, pláne úgy, ahogy én. Kockázatos volt ugyan, de egyre inkább éreztem, hogy én bírni fogom egy ideig még, ő azonban elég rosszul nézett ki. Farkas utolért, s fennhangon megbeszéltük, hogy a következő pont Vincáék után van, de mivel Vincáék kint vannak a házuk előtt, mi ott frissítünk, s közben próbáltam a látszatát is elkerülni annak, hogy fáradnék, pedig persze, hogy fáradtam. Az állomástól nekilódultunk, s egyre gyorsabban kezdtem futni, közben beszéltem, beszéltem, mondtam Farkasnak, még hányszáz méter, honnan menjen előre, ő vette a lapot, válaszolt, s mikor azt mondtam, hogy innen még másfél kili, a akkor induljon előre, hogy készítse a kajámat és a vizet. Én pedig feltettem mindent egy lapra, s rohanni kezdtem, Attila mellettem… Farkas mögöttem. És akkor azt mondtam: mehetsz, Farkas, itt jön a Vinca-pont, s odaléptem neki, Farkas még száz méteren jött velem, s Attila hirtelen eltűnt. Én pedig nem álltam meg, hanem egy flikkflakk előtt minden erőmmel rohanni kezdtem, egy pillanatra néztem hátra csak, s láttam, hogy Attila megállt, nem jön. Pici húzott el mellettem motorral, beszéltünk pár szót, aztán én csendben maradtam, mert menni kellett. Ha itt nem hagyom le Attilát, akkor sehol. És itt lehagytam. Vincáék után a hivatalos ponton állítólag ki is szállt. Ezt a csatát megnyertem, de azt hiszem, kamatostul kapom még vissza. De nem baj, most azt mondom: ő volt az, aki belement ebbe a játékba, amire semmi nem kényszerítette. Kár volt.

 

Vincéknál ettem, ittam, a hivatalos ponton csak dugókáztam, mentünk is tovább. Földvár és Szántód határában láttam meg Bogár Jani zöld autóját egy zöldségesnél… Újra csak hoppá! Lelassítottam. Mondtam Farkasnak, hogy nem merem megelőzni… Érdekes érzés volt, úgy véltem, hogy ha kettőnk közt verseny lesz, azt nem én fogom eldönteni. Attilával a meccs sokat kivett belőlem, így egy ideig párszáz méterről követtem, de aztán éreztem, hogy én vagyok a gyorsabb. Utolértem Zamárdiban, váltottunk pár szót, mondta, hogy kicsit elfáradt az elején a szlovénnal való meccsben, pár biztató szó után mondta, hogy menjek. Én mentem. Sokáig mögöttem volt, én meg hátra nézni sem mertem. Innentől a következő cél a szlovén lett volna, de Világosig nincs verseny, ehhez tartottuk magunkat. Siófokon láttam utoljára Janit, de tudtam, hogy jön, s ha nem vigyázok, elkap. Valahol itt beszélhettem először és utoljára Noémivel, szigorúan fél percet. Elmondtam neki, hogy javítottam a 100 kilométeres és a 12 órás csúcsomon is egy cseppet, mondtam volna mást is, de Farkas csilingelni kezdett, hogy lejárt az idő. :)

 

 

Siófok – Tihany.

 

A következő cél tehát az volt, hogy Farkas készítsen rólam egy naplementés fotót a világosi magasparton. Ezt éppen elértük, pár pillanatig bámészkodtunk, kijelentettük a távoli tihanyi formákra, hogy ez mindjárt itt van, megjegyeztük egyik-másik házról, hogy csak a kilátás hány milliót dobhat az árán, s aztán befutottunk Zsókáékhoz. És indult a hajsza a győzelemért. Kálcium, magnézium, fájdalomcsillapító (megint lüktetni kezdett a térdem), kávé, tápszer, futás. A szlovén nagyjából félórányira volt előttem, bár nem tudtuk, hol. Megbeszéltük, hogy Zsókáék mérik az időt, mennyivel utánam indul el onnan Bogár, ott 8 perc 40 másodperc volt az idő – hiába futottam gyorsabban, a magasparton elbohóckodtunk pár percet. De megérte, mert gyönyörű volt. A kettővel azutáni ponton SK mérte az időt Jani és énköztem, ami ekkorra már megnyugtató 20 perc volt, így újult lelkesedéssel elkezdtem számolni, hogy hol lehet a szlovén, SK-éknál mennyivel voltam közelebb hozzá, mint előtte, s arra jutottam, hogy megfogható, ha ő nem gyorsít. Innentől már csak ez vezérelt: utolérni őt. A baj csak az volt, hogy valaki neki is szólt, hogy közeledek, s míg ő végig félhetett, tehát volt motivációja, addig nekem néha félórát, máskor 10 percet mondtak, hogy elment előttem, sőt, valaki egy órát is emlegetett. Így aztán utolsó erőmmel néha nagyon futottam utána, máskor nagyon nem érdekelt, így nem siettem. És bizony elfáradtam. Mivel Világos után sötét jött (hehe), így csak akkor vehettem volna észre, ha utolérem, így azonban néha rám tört az érzés, hogy nem futok már, hadd menjen, úgysem érem utol. Fáradtam, fáradtam, egyre erősebben törtek rám a motivációhiányos állapotok, amikor „csak” futottam, de nem rohantam, így aztán a 20 óráért kellett küzdeni a végén, azt tűztem ki célul, hogy legyen, ami visz előre. Káptalanfürednél nagyon kivoltam. Üvöltöttem egy autóssal, aki valami váltóval volt, hogy kapcsolja már ki a reflektorát, szerencsére nem hallotta… idegesítettek a szembe jövő autók fényei is, utána a sötét kerékpárúton végül mégis kissé megnyugodtam, s elkezdtem kergetni megint a szlovént, a lefele tartó szakaszokon nyújtottam a lépteimet, hátha a következő sarkon meglátom… minimum két kukát és egy csomó egyebet véltem futónak. Szinte hallucináltam. :)

 

Néhány helyen, például Almádiban a 12 órás pályáján gyorsítottam. Sok közös emlék volt ott is, pl. Farkas mezítlábas körei tavaly előtt, mikor eljött szurkolni. Alsóőrs előtt Kalotai Leviék vigyorogtak egy autóban, ami elhúzott mellettem, aztán meg is álltak a sarkon szurkolni. Alsóőrsön Farkas csinált valami hideg csokis kávét még nekem, mert onnan nagyon nem akaródzott tovább indulni, pedig már csak 18 kilométer volt. A kávé pocsék volt, de mégis jólesett. Bocs, Farkas. :)

 

Mentünk tovább, a szlovén sehol, én meg utolsó tartalékaimat mozgósítottam. Csopak, Füred… Mentem, mentem… Egyszer csak megint Leviék ugrottak elém, akik a ponttól kezdve futottak velem vagy egy kilométert. A ponton csak dugókázni álltam meg, mint előtte is már sok helyen. Elkiáltottam magam, hogy hol a dugóka, valaki odaugrott, csipp, s húztam is tovább. Ha kellett valami, Farkas mindig előre ment intézni. Utolsó pont, Tihany… meg sem álltam, repülve dugókáztam, s mivel előtte megettem az egyetlen gélemet, így tudtam, van pár percnyi időm, míg erős vagyok. Fel a dombra, fel Tihanyba! Néztem, hátha ott fekszik a szlovén, de persze nem. Farkas jót röhögött, mikor felfele menet robogva először lihegni hallott engem, de nem gyengén. Kell az a húsz óra, azért hajtottunk! Éééééééés… TIHANY! Köszöntem a táblának, s jött a lejtő, az utolsó. Nekiiramodtam, ahogy csak bírtam. Hol a szlovén? Szlovén nem volt, helyette egy kutya ugrott elénk, mögötte a gazdája üvöltve, a kutya habzó szájjal acsargott, a gazdája a kutyájával üvöltött, én meg torkom szakadtából mindenkivel. Hogy visszamegyek a verseny után és megölöm a kutyát és a gazdáját is – mondtam cifrábbakat is, de nem idézem. Kicsit magamon kívül voltam… Farkas meg velem ordított, hogy menjek már, menjek, ő a kutya útjában állt a bringával. És akkor elindultunk tovább.

 

 

Tihany

 

Sosem bocsátom meg Farkasnak, hogy nem jött be velem a célba, pedig sokáig kértem. Gyere. Nem megyek. Gyere! Nem megyek. Úgy lett volna igazi. Akkor látta volna, hogy kapok egy váltós érmet, mert azt hiszik, váltó vagyok. 19:56 lett, megvolt a dobogó, a tervezett idő, gratuláltam a szlovénnek, aki mosolyogva élvezte megérdemelt győzelmét egy székben, 20 percet kaptam tőle… Én pedig élveztem, hogy olyant futottam, mint még sosem. Önerőből nem sokat tudok ehhez hozzátenni a jövőben, azt hiszem… bár ki tudja? Most a 12 órás foglalkoztat, mert Noémi és Farkas egyhangú döntéssel letiltott a komáromi 24 órásról, fene a határozottságukat. De akkor, mikor letámolyogtam a célkapu mögül, csak Farkast kerestem, aki távolabb állt. Megköszöntem neki mindent, de mindent. Nélküle elhülyéskedtem volna mindent újra. És ezt ő is tudja (ne higgyetek neki, mikor tagad!), ezért is szólt mindig, mikor azt látta, már megint nem a futással foglalkozom. Nélküle nem ment volna, ezért is kértem, jöjjön velem a célig. De megköszöntem neki. Korábban azt mondta, hogy ez a legkevesebb. Én pedig igyekeztem, hogy tényleg a legkevesebb legyen, nos, a második legkevesebb lett, de egye kutya. Lógok most már neki is, Bökinek is… Mikor fogom tudni ezeket visszaadni? Noémit akartam még hívni, hogy benn vagyok, itt vagyok, megvagyok, szeretem, sietek. Farkas átnyújtott egy mobilt, ami mostantól engedélyezve volt. És felhívtam Noémit, aki nélkül szintén nem ment volna, hiszen neki teszek ígéretet újra meg újra, mondjuk, hogy előtte akarok felvágni. Azt mondta, nagyon vár. Kettejüknek ajánlom ezt a 212 kilométert, osszák csak el egymás közt. Álmos meg megkapta az érmet itthon. A pisilőjéig lógott, de úgy vigyorgott, mintha csak ő futotta volna végig a távot. :)

 

Másnap tudtam meg, hogy az angol nem adta fel, harmadikként ért be. A dobogón együtt álltunk: a női első három helyezett és mi, s határtalanul boldog voltam. És eszembe jutott ott is, hogy Steve lóg egy pezsgővel.

---

Sokáig beszélgettünk még otthon, miután zuhanyoztam, s Farkas visszaindult Littleyu-hoz… aztán kicsit belázasodtam, melegem volt, fáztam… Aztán éjjel nem tudtam aludni, félálomban éreztem, hogy nagyon fáj a térdem és a bokám. És azt álmodtam, hogy mindenki akar ebből a lábból, s darabokat vágnak ki belőle, s attól fáj. S felébredtem, visszaaludtam, s megint ezt álmodtam, s megint, s megint… Vicces és ijesztő álom volt. De csak azt mondom erre, hogy klasszikust idézzek: az UB után „nem adom a láb”!

 

Bent

  Köszi telefon

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

         

_____A célban végre_____________________ Köszönöm_____________________Sietek haza!

.

Könnyűnek tűnik

gyaloggalopp | 2011-06-22 22:46:15 | 22 hozzászólás

Olyan könnyűnek tűnik az egész. Hiszen ma, csak úgy, mert jól esett a gyorsabb futás is, szándékosan lelassítottam arra a tempóra, amit Sárváron csak hihetetlen koncentrációval voltam képes produkálni az utolsó néhány órában. És ma pedig azt gondoltam, evvel a tempóval kifutok a világból is, persze tapasztaltam már, hogy nem futok én sehova így, inkább csak vánszorgok egy idő után. De ma végre bekattant az, ami eddig hiányzott. Megvan a cél, megvan minden, ami a versenyhez kell, megvan a reálisan teljesíthető terv, megvan hozzá a társ, Farkas, megvan hozzá a támogatás itthon, megvan hozzá a motiváció, s egyben biztos vagyok: elérem, amit akarok. Hiszen csak rajtam múlik. Amit eddig jól csináltam, azt feljegyeztem. Amit rosszul, talán sikerült kijavítanom. Van, amit csak a versenyen tudok kijavítani, de abban sem lesz hiba, erre Farkas a garancia. Figyelnem kell sokmindenre, mindemellett párhuzamosan csak magamra kell figyelnem. Ez nem Sárvár lesz, ez a UltraBalaton lesz. Egy lapra teszek fel majdnem mindent, ha bejön, oké. Ha nem, hát... futottam egy jót. :)

 

Ugye, milyen könnyűnek tűnik? Mint egy laza 4:40-es kocogás... pedig nem az. Rohadtul nem az. Még két nap.

Ki mibe lép...

gyaloggalopp | 2011-06-13 21:07:55 | 6 hozzászólás

Vigyázat! Ez nem blogbejegyzés, csak úgy írok

 

A mai edzéssel a balatoni felkészülésem az utolsó szakaszába, én meg kutyaszarba léptem. Mindkettő jó lehet valamire, előbbi két hét aktív pihenést, utóbbi - ha a fámának hihetünk - nagy szerencsét jelent. Arra gondoltam, hogy ha leszek olyan szerencsés és mondjuk megnyerem a lottóötöst (hogy hűljön rá a nagykabát arra az emberre, aki elvitte a majd' 2 milliárdot előlem), megveszem a Balatont, s onnantól ugye magánterület, s ha akarom, csak én futhatom körbe. A többiek egy nagyobb kört futnak. :-D

 

Node a lényeget: a sárvári futás után igyekeztem két dolgot elérmni: az izmaimat nem hagyni ellustulni, ezt azt hiszem, sikerült, illetve drasztikusan csökkenteni a kávéfogyasztásomat. Ez utóbbi is sikerülni látszik, ugyanis elfogyott a kávém itthon és én egyáltalán nem vagyok ideges miatta... noha két hónapja még ott tartottam, hogy egy 100 grammos Nescafe négy napig tartott. Most meg reggel iszom valami löttyöt, amit egy rosszul sikerült Aldis vásárlásból őrizgetek (kávénak hívják, de a kotyogóban a kifővés után valami mélyvörös izé van kávé helyett), aztán egész nap már nem kell, noha eddig az tartott életben. Mostanában meg a hideg gyümölcstea.

 

Öregszem tán? :-D

És akkor most kisfiam százszor leírod, hogy...

gyaloggalopp | 2011-06-10 19:57:31 | 17 hozzászólás

Nem bírom ki, most már leírom, mert annyira kell röhögnöm, mikor a karomra nézek, hogy ezt már nem tudom tovább magamban tartani. Szóval a hétvégén, a rekkenő hőségben egy szál ujjatlanban nekiindultam a hetesen Fehérvárra, mondván, hogy szokom a meleget, satöbbi. Be nem kentem magam, sosem szoktam, meg úgyis csak leizzadnám.  Meg aztán bármikor jól jön az a kis barnaság, ha el kell bújni a betörők elől a trágyásszekéren.

trágya

Nos, így utólag nézve úgy voltam evvel a futással, mint analfabéta kisiskolás a betűtésztával a levesben… elvoltam vele nagyon sokáig, addig még csendben is maradtam, hülye arcot is vágtam közben, de amit végére kihoztam belőle, annak nem sok értelme volt a külső szemlélő számára. No nem ragozom: a fák árnyékai nem értek ki az útra, s én ott vergődtem az olvadó aszfaltút mellett szomorúan, mint a szárnyaszegett kismadár, aki ráadásul az próbarepüléskor döbbent rá, hogy ő eredetileg pingvin. Vagyis az állatoknál maradva: nem ilyen lovat akartam. Én meg egy ökör voltam. Hogy még állatot mondjak. Vagy barom. Mindegy. Kábé a nap közepétől kicsit beljebb lehetett ennyire meleg, mint ami ott volt az úton. Nos, a frissítést megoldottam 74 kilométeren keresztül egy liter trutymós táppal, a vízzel viszont csínján kellett bánni, mert Martonvásárig nem volt nyomós kút, ott viszont egy közepes délafrikai ország féléves édesvízkészletét ittam meg és locsoltam magamra, midőn minden alá befeküdtem, ami kék volt és folyt belőle valami.  Ha maga Foxi Maxi kéklik a sarkon épp dolgát végezve, engem az sem érdekelt volna… A nap pedig csak tűzött. Volt ugyan némi gyenge szél, de az épp hátulról fújt és épp olyan gyorsan, ahogy futottam. Kápolnásnyéknél már tudtam, hogy nem lesz 102, vagyis nem teszek plusz tókört, mert az őrültség volna, hiszen a cipőm néhol beleragadt az aszfaltba, s megint ott tartottam, hogy a vízputtonyomból öntöttem a fejemre a vizet már, s szépen piruló vállamra pedig méretes dióleveleket tettem árnyékolónak, amiket az ujjatlan póló és a táskapánt alá szorítottam be. Éreztem, hogy soha életemben nem égtem még úgy le, mint ahogyan le fogok azon a délutánon. Kis közjátékként megörültem a szembejövő biciklistáknak, először azt hittem, már hallucinálok, de nem, mert rám is köszöntek egy csomóan… Kiderült: akkor volt a Velence 10, vagyis ezek a marhák (már elnézést minden kis pingvintől, de tényleg) 280 kilométert bringáztak. De jó, legalább nem vagyok egyedül ilyen hibbant.  

pingvin

Sukoró, Pákozd… ekkor már tudtam, hogy 84 sem lesz, ami a B-terv volt, gyakorlatilag azon gondolkodtam, hogy a zoknimból csavarok még egy kis vizet, hogy a fejemre csepegtessem, vagy felborítok egy biciklistát és elveszem a kulacsát… De ami a 84-től elvette a kedvem igazán, na az a Kisfaludi emelkedő volt. Ezúton is csókoltatom Pecsenyét, aki ajánlotta az utat, mert több a kút, mint a déli parton, de azért volt pofája röhögve megkérdezni, hogy hogy tetszett az emelkedő. Mert azt bizony elfelejtette említeni, itt forduljak fel, ha nem direkt. De gondolom, hogy azért mégis csak volt neki ezután némi lelkikukaca, mert Fehérvárra érve intézett valahogy nekem egy hatperces záport, abban lezuhanyoztam, felfrissültem, majd gyorsan megfordította a szelet és az utolsó öt percben meg is száradtam, szóval… köszi, haver! :)

 viharisten

Nos, a végállomás így nem a Halesz park lett, ahol körözni akartam még párat, hanem a LIDL, ahol lehetett venni jégkrémet meg sört. Csak előbb még gatyára vetkőztem a parkolóban és megfürödtem a maradék vizemben, hogy szalonképesen mehessek be a légkondis boltba, ahol percekig voltam látható, ahogy a fejemet a jégkrémes pultba lógatom a fagyikat vizslatván… pedig nem, csak az agyamat próbáltam a forrponttól lejjebb hűteni. Utána pálcikás jégkrémmel kellett lefeszegetnem a homlokomra fagyott mirelitpizzát és tölcséres fagyit, de ha kérdik, azt úgy is letagadom.

 jégkrém

Node akkor térjünk vissza az elejére, legyen ez az írás amolyan keretes: mer' ugyebár avval kezdtem, hogy a karom. Ugye most úgy hámlik, hogy a 10 évadot megért Csillagkapu tévés sorozat Dr. Daniel Jacksonja, a régész, komplett egészestés filmet szánhatna rá, hogy a vállamról lefejthető pergameneken vajon milyen Ős, Ori (esetleg Asgard vagy Goauld) dialektusok lelhetők fel, s ezek milyen hatással lehetnek az emberiség jövőjére, de nem ez a lényeg, mert ez csak sima hámlás. A hámlás meg olyan, mint a hímlős, csak nem dudorodik, hanem pikkelyesedik, de ezt nem én mondtam, oké?

Dr. Jackson

Node ha futok! Az ám a csoda, hiszen izzadok, izzadna a karom is, a vállam is, de az elhalt és le nem hámlott bőr nem engedi ki a vizet, ami így aprótól egyforintos átmérőjűig mindenféle méretű nagyságban vízhólyagként mutatkozik meg. Gyakorlatilag egy-két deci víz van a vállamon, felkaromon kis pukkancsok formájában, úgy nézek ki, mint egy pukkanósfóliába csomagolt próbababa, vagy mint egy mini godzilla, akire vízzel töltött óvszereket aggattak a légierő tréfás tisztjei. Egyébként halál gusztustalan, mert az amúgy száraz bőrömön végighúzom a kezem, mire egyszeriben kifakadnak az izzadságbombák és jön a víz bőrrel együtt, kenem szét a trutyit, blááááááááá…

buborékfólia

Dr. Daniel Jackson, ha látná, a pergamenszerűen leváló felkarom után biztos ezekkel a dudorokkal, kiemelkedésekkel is órákig elszöszölne… Vajon ki csinálta? És miért? Melyik nép? És egy egész évad elmenne evvel, mert én csak a végén mondanám meg neki, hogy egy pingvin volt, s azt írta fel a vállamra jól kitapogatható (Braille) vakírással százszor: „Soha többet nem futok a napon ilyen sokáig, mert nem vagyok barom!”

2014-12 hó (3 bejegyzés)
2014-06 hó (2 bejegyzés)
2014-05 hó (1 bejegyzés)
2013-07 hó (2 bejegyzés)
2013-06 hó (1 bejegyzés)
2012-09 hó (2 bejegyzés)
2012-08 hó (1 bejegyzés)
2012-06 hó (1 bejegyzés)
2012-05 hó (4 bejegyzés)
2012-03 hó (1 bejegyzés)
2012-02 hó (1 bejegyzés)
2011-12 hó (1 bejegyzés)
2011-10 hó (3 bejegyzés)
2011-09 hó (2 bejegyzés)
2011-08 hó (1 bejegyzés)
2011-07 hó (1 bejegyzés)
2011-06 hó (4 bejegyzés)
2011-05 hó (3 bejegyzés)
2011-04 hó (2 bejegyzés)
2011-03 hó (3 bejegyzés)
2011-02 hó (6 bejegyzés)
2011-01 hó (5 bejegyzés)
2010-12 hó (1 bejegyzés)
2010-11 hó (2 bejegyzés)
2010-10 hó (1 bejegyzés)
2010-09 hó (1 bejegyzés)
2010-08 hó (1 bejegyzés)
2010-07 hó (2 bejegyzés)
2010-06 hó (3 bejegyzés)
2010-05 hó (2 bejegyzés)
2010-04 hó (1 bejegyzés)
2010-03 hó (1 bejegyzés)
2010-02 hó (4 bejegyzés)
2010-01 hó (1 bejegyzés)
2009-11 hó (3 bejegyzés)
2009-10 hó (2 bejegyzés)
2009-09 hó (1 bejegyzés)
2009-08 hó (1 bejegyzés)
2009-07 hó (2 bejegyzés)
2009-06 hó (4 bejegyzés)
2009-05 hó (3 bejegyzés)
2009-04 hó (1 bejegyzés)
2009-03 hó (2 bejegyzés)
2009-02 hó (3 bejegyzés)
2009-01 hó (4 bejegyzés)
2008-12 hó (4 bejegyzés)
2008-11 hó (9 bejegyzés)
2008-08 hó (2 bejegyzés)
2008-06 hó (2 bejegyzés)
2008-05 hó (3 bejegyzés)
2008-03 hó (4 bejegyzés)
2008-02 hó (1 bejegyzés)
2008-01 hó (7 bejegyzés)
2007-12 hó (1 bejegyzés)
2007-11 hó (2 bejegyzés)
2007-10 hó (6 bejegyzés)
2007-09 hó (4 bejegyzés)
2007-08 hó (2 bejegyzés)
2007-07 hó (2 bejegyzés)
2007-06 hó (6 bejegyzés)
2007-05 hó (4 bejegyzés)
2007-04 hó (1 bejegyzés)
2007-03 hó (4 bejegyzés)
2007-02 hó (4 bejegyzés)
2007-01 hó (8 bejegyzés)
2006-12 hó (3 bejegyzés)