Az a helyzet, hogy mióta áttekertük az órákat, elmaradtak a reggeli futások. Nyolcra járok ugyanis dolgozni, de ma reggel is negyed kilenckor ébredtem, a hasamra tükörtojást sütött a nap, a telefonom akksija lemerült a sok hasztalan probálkozástól, hogy felébbresszen... nem és nem megy. Nem tudok felébredni.

De nem ez aggaszt igazán, mert akár ráá is foghatom, hogy így, két és fél héttel a verseny előtt talán nem is kell már fartlekeznem, viszont - s ez az ijesztő - nem is tudtam volna futni. Ugyanis a hétvégén szépen lefutottam terv szerint a kitűzött távot a kitűzött idővel (na jó, picit gyorsabbnak örültem volna, de nem siettem), a frissítés is bejött, mindössze 1,2 liter tápszer meg pár marék nápolyi és két banán kellett, hogy életben tartson, szóval nem volt okom a panaszra. (Azt leszámítva, hogy rossz fajta nápolyit vettem, amit nem tudtam lenyelni, mert cementes-meszes-csokis habarccsá állt össze a doboz alján így azért sok percet elvesztegettem hiába.)

Szentendre felé nyolckor indultam, hogy Visegrádon át Esztergomba jussak, majd onnan Dorog felé vissza, ez mindösszesen 128 kilométer, s adtam magamnak 12 órát rá mindennel együtt. A mindenbe belefért az is, hogy Dorogon fogjam magamat és leüljek egy lépcsőre aludni, szóval tényleg mondhatom, hogy a futás maga nem volt rossz, bár azon a héten volt két durva edzésem, s azt nagyon hamar megéreztem. Az izmaim fáradtak voltak, de sebaj, lesz ez rosszabb is a jövő hét után. Aztán este hazaértem, várt a sör, várt a kefir, mást nem is ettem aznap... Másnap nem is tudom, miért, de végül mégsem mentem el kocogni, pedig terveztem. aztán jött a feketeleves. Hétfőn elaludtam, de mint a barnamedve ősszel, este meg nem értem rá, ki kellett rabolni a teszkó akciós polcait. Másnap reggel nem csak elaludtam, de még az ébresztőt is elfelejtettem beállítani, s ezen a reggeléen éreztem először, hogy akad a bokám. Addig csak valamiféle múló achillesfáradtságnak hittem, de délelőttre már nem tudtam lemenni a lépcsőn. Fel még igen, de le már nem. Szerda: reggel majd futok óvatosan, gondoltam... persze alva ezt nehéz, jól el is késtem, így ez is kimaradt, de felesleges is lett volna felkelnem, ugyanis a lépcsőzés a bal bokámban már nagyon fájt, próbaképp néha futottam is a munkahelyre menet, s az eredmény lehangoló volt: minden elrugaszkodás egy-egy könnycsepp. Affene!

Tegnap fél órát kenegettem, masszírozgattam, mert sejtem én, hogy nem ízület, inkább az achillesem és az izom találkozásánál valami gebasz, mára már jobb is lett, de ezt reggel sajna nem tudtam futás közben kideríteni, mert úgy elaludtam, ahogy már csak aneszteziológusoknak tanítják plusz ötösért az üzenőbe. Szóval eltelt így öt nap és nem futottam... bár ki tudja, lehet, jó volt ez a kis pihenő. Ma kocogtam egyet végre. Nem sokat, csak kicsit. A bal vádlim-bokám nem az igazi, de lazán már ment. Az achiullesem ugyan jelzett, de van még elég feketenadálytő krémem... Sárvárra rendben lesz minden.

Addig még van feladat elég, futás is, más is, nem ronthatom pont most el, nem igaz? Ha nem futok, addig majd gardróbszobát gyártok maximum. Szétkalapált ujjal mégiscsak könnyebb futni, mint megstoppolt achillessel, nem?

Nagy ünnep jön. Tudom. Bár a fogalmakkal, úgy tűnik, nem teljesen vagyok tisztában.

Meg voltam győződve róla, hogy március tizenötödikén azt kell nézni, hogy futás közben esik-e a vércukor, mert ha ezen a napon esik, akkor negyven napig esik. Ismerőseim ekkor még azt hitték, viccelek. De amikor elmondtam nekik, hogy a nevezetes napon a népi hagyomány szerint lesni kell, hogy Petőfi kijön-e a Pilvaxból, kezdtek furán nézni. Na hiszen ők nem tudták, hogy ha Petőfi kijön a Pilvaxból és megijed az árnyékától, akkor még hosszú, kemény télnek nézünk elébe. De én tudtam. El is mondtam nekik. Akkor fordítottak csak hátat, mikor előadtam, hogy a kokárda bizony veszélyes dolog, először is csak ezen a napon szabad használni, s ami megmarad, azt vissza kell vinni oda, ahol vettük, mert a törvények szerint más napon nem lehet a birtokunkban... Ja, s elmondtam, hogy nagyon kell vigyázni, hogy nehogy véletlenül a kokárda a kezünkben robbanjon fel. No ekkor magamra hagytak. Valami petárdát emlegettek, de már nem értettem tisztán. :)

Nos, mivel Petőfi benne van a negyven legkedvesebb 19. századi magyar költőm csoportjában, így hát úgy döntöttem, nem hiszem el, hogy Segesvárnál elesett, vagy ha el is esett, úgy gondolom, biztos felsegítették, tehát elindultam reggel, hogy a nyomára bukkanjak. Úgyis egy hatórásat akartam futni, így belefért, hogy felkutassam a nyomait, bárhol is legyenek azok. Így esett, hogy a hatórás futást, bár eredetileg a Margitszigetre terveztem, végül a Budapest-Fót-Csomád-Őrbottyán-Veresegyház-Csomád-Fót-Dunakeszi-Budapest útvonalon ejtettem meg, valahogy nem volt kedvem ma körözgetni. Így viszont volt alkalmam végre hosszabb távon is kipróbálni azt a patikai tápszert, amit mostanában iszogatok, kalóriadús, minden benne van, ami kellhet a szervezetnek, csak épp folyékony és könnyen emészthető. Mondani sem kell talán: bevált. Hat decit fogyasztottam, mellé vagy 100 gramm nápolyit meg némi vizet, s nem voltam éhes. Azt hiszem, Sárváron nagy szolgálatot tesz majd.

A táv 72 kilométer lett, én magamban többnek gondoltam, de valljuk be, ha az ember csak úgy fut, akkor nem mindig siet. Én sem tettem most, néha meg-megálltam nápolyizni, nyomós kutakat cukkolni, cipőfűzőt ki-bekötni; azt hiszem, jó volt ez így. a legvégén még rátettem egy kilométert a lakótelepen, mert nem akartam 5:50 alatt futni. A tempót összességében egyenletesnek gondolom, igyekeztem nem lassulni, s az igazság az, hogy futottam volna még, ha muszáj. Újra csak bizakodva nézek Sárvár és a Balcsi elébe, most még lesz egy hosszúm, aztán már csak pihi... Addig is hallgatom a Petőfi rádiót.

Ej, mi a kő, tyúkanyó. Kend... De nem keni.

Na most kipuffogom magam. A telepen megkezdődött a lomtalanítás. Ezt onnan lehet tudni, hogy előbújtak a mindenféle nemzetiségű (holland, finn, zimbabwei és koreai) kisebbségek megélhetési guberálói, akik dacára a mindkét irányból behajtani tilos táblának, vidáman pöfékelnek kockaladáikkal, Trabantjaikkal és piszkosszürke kisbuszukkal a szemétkupacok és a játszótér alkotta konkáv sokszög bitumenjén. Csak el ne engedd a gyerek kezét a játszótér mellett, mert simán groteszk aszfaltrajzként végzi a parkban. Ha kérdezed, hogy most ezt így hogy, és hogy hun gyüttek be, akkor ők biz’ nem begyüttek, ők csak úgy vannak. Talán csak úgy kinőttek, mint a gomba. Mindezt csak azért írom le, mert félek, hogy ha megint úgy indulok el futni, mint tegnap, vagyis éhesen, kajálás nélkül, akkor leesik a vércukrom, de mire lehajolok érte, már úgy kell visszavásárolnom egy szutykos kisgyerektől, aki ajándékba ad majd hozzá egy összecsukható, de ki egészen sosem nyitható esernyőt is. Ha pedig pofára találnék esni a szanaszét dobált hulladékhegységekben, akkor igen gyorsan engem is elütnek, összecsomagolnak és egy kivénhedt hűtőládával együtt felgumipókoznak a kisbusz tetejére avval a felkiáltással, hogy „nemtom én, mijez, de majd ha megmurdelt, jó lesz a futócipője virágládának, a sapkájában meg gyűjtögetünk a kátrányos helyzetű bitumenező munkásoknak”. Félreértés ne essék: nekem mindegy, hogy kék, sárga vagy piros-e az az ember, hogy hogyan él és mit csinál a köz érdekében, de engem lesz szíves nem bosszantani a bűzzel, a piszokkal, a hátrahagyott rendetlenséggel és avval, hogy képtelenség egyenesen végigmenni a járdán, mert a kacattal teli kiskocsikat és a kupacok tetején trónszékként funkcionáló feslett fotelt kell kerülgetnem a szétszórt üvegcserepek és egyebek közt.

Tegnap amúgy bosszankodtam eleget amúgy is: a koraesti óra ellenére annyi autós volt mindenhol, még a ligetben és a zebrán is, mintha csak mondjuk hordója volna mindjárt a benzinnek négyszáz forint, nem cseppje. A Népligetben úgy kellett NEKEM előzgetnek a kocsikat, a Fehér úton meg képtelenség volt átmenni. Mindegy. A kötelező köröket lefutottam és mentem haza. De azért tetszett az „állaton állat” kompozíció: a gyalogátkelőnek csúfolt zebrán ott pöffeszkedett egy izmos terepjáró és benne a gizda gazdi, kikerülni nem lehetett igazán a tereptárgyaktól, hát magamban csak azt kívántam neki, hogy legyen szép háza sok emelettel, legyen sok szoba is benne, csak lépcső meg lift ne legyen benne, s a rák huzintgassa az illetőt fel és alá.

Pedig most már lassan a finisébe ér a felkészülés, nem ilyeneken kéne rágódnom: bő öt hét van Sárvárig, addig két vagy három hosszú futásom van még, nomeg sok rövid… van tennivaló még, bár jól érzem magam, akad még feladat. A fene akar itt bosszankodni mindenen. El akarok merülni a felkészülés lelki bugyraiban is, elképzelni, ahogy körözök, mint a befagyasztott áramártól megvadult villanyóra, harapom a kilométereket, s mindezt mosolyogva, vidáman, mert úgy az igazi. De egyenlőre még csak vicsorgok, de legalábbis úgy vigyorgok, mintha úgy maradt volna reggel a szorosra húzott copfom. Vagy mint aki le akart nyelni egy frizbit, de az elakadt a pofazacskójában. Bár az a frizbi azóta minden bizonnyal a kockalada csomagtartójában van, csak a szájam csálé még mindig.