Szóval ma úgy döntöttem, tavasz van, így rövidgatyában, pólóban mozogtam egy kicsit a tegnapi hosszú után, leráztam a sarat a cipőmről. A tavaszban az a szép, hogy süt a nap, illatos az Illatos út, s elő- előbújnak az állatok is. Ma például a'sszem, láttam Hajdú Pétert egy parkolóban. Tanácstalanul araszolt, sehol sem talált rokkant helyet a terepjárójának.
Nos, de mi történt tegnap? Hát, kérem, ugye mindenki hallotta már, hogy a négergyerek azért ijed meg, ha megy a hasa, mert azt hiszi, olvad. És ugye vannak ezek a különböző egynapos, egyhetes, háromhetes "méregtelenítő" (értsd: fosatós) diéták, melyeknek során bio-traktorkerékteát, pálmatexet meg száraz akácból főzött enyvet meg ilyeneket kell inni, s az majd az orromat is, meg mást is tisztíccsa. Én megoldottam egyszerűbben. Annyi a recept, hogy hat napig tárolj egy tálka sárgaborsó főzeléket a hűtőben, fagyaszd le, majd egy hét múlva forrald fel és vacsorázd meg. Éreztem én, hogy savanyú, de mit nekem egy kis baci?
A lényeg az, hogy a reggeli fél hetes rajtból negyed nyolc lett, a köztes időben meg háromszor kellett bevonulnom a kis helyiségbe, hogy ott külön kis kvázi fülkeforradalom keretében adjam ki magamból protestszavazataimat a tegnapi főzelékről. Kezdtem magam úgy érezni már, mint Joli néni, a földalatti jegykiadója, aki a hetvenes években belehízott a Kodály köröndi jegyárus fülkébe és azóta ott él, napot csak akkor lát, ha néha egy krisnástól kap egy Góranga matricát.
A terv az volt, hogy Kerepestarcsán keresztül Gödöllő, onnan Szada, majd Veresegyház, ahol veszek egy vaterás övtáskát, majd vissza. Illett volna hamar startolni, hogy hamar hazaérjek, node ez már elúszott. Végül elindultam, szigorúan a megszokott minimálfrissítéssel, vagyis 56 kilométert terveztem, s arra vittem kettő, azaz kettő tenyérnyi csomag nápolyit, aminek meg is ettem a felét. Vizet, gondoltam, majd iszom az utcai kutakból... Nohát: kettő működött, a többit maximum körbenyalogathattam, hogy kék legyen a nyelvem. Így viszont az arcom volt kék. Meg zöld. Egyik kút 11 kilométernél, abból még nem ittam (ne, ne kérdezzétek, miért), a másik 24-nél. Szellemi állapotomat inkább egy pszichológiai tárgyú blogban elemezzük, azt javaslom, azt mindenesetre megjegyzem, hogy most döntöttem el, hogy soha többet nem indulok el frissítő nélkül. Igaz, hogy a tempó nem fárasztott különösebben és előtte azért jól belekvároskenyereztem, de a víz az nagyon hiányzott. No és ne felejtsük, hogy odafele majdnem végig emelkedik az út - ez persze hazafele meghálálta a türelmet és az erőfeszítést.
Lényegében elmondhatom, hogy avval együtt, hogy
-Veresegyházon eltévedtem,
-majd beszorultam egy olyan utcai vásárba, ahol Európa összes kínaija, vietnámija, indiaija, svédje és egyéb nemzetiségije árulta a zoknit, avval együtt, hogy
-a zebrán középen akartak elütni, mert nem látták, hogy át akarok menni, azt gondolták, modern mozgásművészeti pantomimet adok elő jégszobor pózba merevedve, és végül avval együtt, hogy
-úgy kiürült a bélésem a reggeli tortúra és a frissítés hiánya miatt, hogy a hasam lapos lett, mintha csak azon volna a vizsgafelkészítő rutinpálya kezdő úthengereseknek,
végül is elmondhatom, hogy jót futottam. Már tegnap éreztem, hogy jön a tavasz. És ma el is jött.
Holnap hétfő, akkor már mehet is vissza. :)
A kelta zombi esete a lángoló negróval és a dobozos sörrel
Mivel péntek van, hát csak kettőig dolgozom, és itthon vagyok már délután, ahogy szoktam. Nyomkodom a telefonokat, csakúgy, mint a munkahelyen... Elmehetnék ugyan futni, de a rohadt életbe: megint fúj a szél és esik a hó, az összes sapkám meg Ózdon maradt. Így aztán nem marad más hátra, mint hátradőlni és azon merengeni, hogy vajon volt-e értelme tegnap este-éjjel nagy rosszkedvemben majdnem éhgyomorra a rosszullétig futni. Persze nem sokáig merengek, hiszen nem volt...
Délután már nem ettem, csak futás előtt egy kis szelet kenyeret, s nagyon pocsék volt a kedvem is, hiszen kaptam egész nap mindenhonnan hideget-meleget. Üres voltam testileg is és lelkileg is. Így aztán úgy döntöttem, hogy pont addig futok, míg vagyok annyira szarul, hogy jobb legyen már nekem otthon, de ha nem, akkor is legalább addig, míg az újonnan felfedezett svájci folk-death metál zenekar két albumát meghallgatom. Az Eluveitie kelta elemekkel, nyenyerével, sippal, dobbal és szép hangú nők vokáljával felcicomázott hörgése kellemesen bezombított, szinte észre sem vettem, hogy fáradok. Vagyis dehogyis nem, csak nem vettem róla tudomást, ugyanis addigra nagy gyorsan kitűztem magamnak a célt, nehogy előbb visszatérjen az életkedvem, mint kéne: 25 kilométer.
Délceg kelta harcosként róttam tehát a köröket, igaz, tíz kilométernél már szédelegni kezdtem, tizenötnél már azt sem tudtam, hol vagyok, de nem érdekelt. Csak pörögtem, tudomást sem véve a meg-megálló kurvákról és travikról a Népligetben, a stricikről és az öket szállító autókról. Úgy tűnik, szerencsére nem voltam túl szép látvány, hogy bármelyikük is megkívánjon. Pláne, hogy a rosszullét már dögkeselyűként kerülgetett.
Szerencsére találtam egy negrót a zsebemben, s onnantól az utolsó legalább nyolc kilométeren keresztül azt képzeltem el, ahogyan a cukormolekulák sercegve égnek és adják nekem az energiát, amitől csak megyek, csak megyek... Aztán valahogyan hazafele vettem az irányt végre. Még egy kör, s ma már a nicknevemet a "néhai" előtaggal kellene kiegészíteni.
Persze beletettem plusz száz métert. Az Őrsön ugyanis egy helyen (többön is, na) lehet venni még sört este. És a negró mellett volt egy kétszázas is a zsebemben. Igen ám, de ahogy beestem az üzletbe falfehéren, tántorogva, azt sem tudván, hol vagyok, ráadásul a pofám is acélosra fagyva és a szemüvegem is bepárállva, mikor megkérdezték, mit kérek, csak a fenti együttes helvéciai-kelta keveréknyelvén tudtam válaszolni, hogy "Eéeeeeeööööööö... geéeeeeeegöööööö... Hrrrrrrrőőőőőő. Prűűűűűűű, kéeeeeegegyőőőőőőő. Krrrrr! Grrrrrr!"
Egy halovány fény ugyan támadt egyszer, amiben végre rábökhettem a dobozra, de ne gondoljatok fejlámpára vagy reflektorra. Csak a félig elszopogatott negró világított a számban sejtelmesen...
És akkor itt egy klip az említett zenekartól, fogyasszátok szeretettel! Akár cukorka helyett is.
Jártányi Előd bácsi története, avagy honnan vegyek futócipőt?
Ma megint hullott a jégkása az égből, de azért elindultam délután-este, el kellett mennem ugyanis egy matricáért Újpestre, amit nulla forintért „vettem” vaterán. (Mármint nem Újpestet vettem, hanem a matricát.) Hiszen komoly üzletember vagyok. Nem hagyhattam ki. Arra nem emlékszem, hogy mi van rajta, mert asszem, hogy ha ki nem is, de elhagytam hazafelé… Mindenesetre közben, míg oda- meg visszaértem, azon töprengtem, hogy hogyan is legyen ez a futócipővásárlás mostanában, ugyanis három még aktív cipőm van, kettőben tudok még edzeni hónapokig, de az egyik két és fél éves, a másik meg bár jó, de ötvennél hosszabbat nem merek futni benne. Viszont amiben hosszút futnék, az pont tönkremegy Sárvárig, hiszen vagy egy ezrest jó volna még menni addig.
A Hervisben siralmas a választék, mint mindig. Utoljára 2007-ben tudtam ott jó cipőt venni. A kedvenc Outletemben az Adidas Supernova Sequence-emet felemelték, az Adistar meg eleve drága. A Decahtlonban szintén régóta nem kapni stabil cipőket, marad talán a nyúlcipőbolt, ott mostanában hirdetnek 2150-est „olcsón”. Hát nem tudom. Mindenesetre, míg kitalálom, megosztok veletek egy sztorit. Akik ismernek, már most abbahagyhatják az olvasást. De meg fogják bánni. :)
Szóval minden reggel megszólít futás közben egy nagyon öreg öregember, aki azzal foglalkozik jobb híján, hogy bal kezével heringeket osztogat a macskáknak. Bár egy parafadugónak öltözött macskagyűlölő ezt nagyon nem szeretné, szerencsére abban az utcában a dugó ellenére folyamatos a haladás.
Ezt az öregembert úgy hívják, hogy Jártányi Előd bácsi, aki hajdanán olyan iszonyatosan erős volt, hogy soksávos autópályákat emelgetett. Ő tudja csak, miért. Később, mikor nyugdíjba vonult, már nem volt olyan nagyon erős, de méretesebb gyorsforgalmi utakat vagy egy-egy kisebb hegyi szerpentin utat még a magasba tudott tartani. Aztán nyugdíjba ment, de azért néha-néha még felemelt egy vagy két pici erdei szekérutat. Most viszont, hogy közeleg a kilencven felé, sajnos már járdányi ereje sem maradt.
Ezért heringeket osztogat.
No ez az ember mindig mond nekem valamit, mikor felé futok. Kíváncsiak vagytok, hogy mit? Sajnos én sem tudom, mert most már annyira gyenge, hogy a tekintetét éppencsak, de a hangját már nem tudja felemelni.
Így hát a végére csak három kérdésem maradt.
1: Hol lehet olcsón stabil futócipőt venni mostanság?
2: Mit akarhat az öreg Jártányi Előd bácsi?
És ha ezekre nem tudjátok a választ, akkor felteszem a harmadikat:
Egy pohár tej - tiszta fej, ezt tartja a mondás. Próbáltál már tejjel fejet mosni? És vajon mennyi ideig tart pluszban lemosni a fejemről azt a pohár tejet, amivel előzőleg megpróbáltam megtisztítani a bizonyára kakaóval, kávéval beszennyezett fejbúbomat. Mindegy valójában, a vége úgyis a tiszta fej lesz, a fehér löttyel a buksimon mégsem mehetek végig az utcán. Egyrészt rám fagyna, másrészt meg mi vagyok én? A Tejesember? Elmondhatom, hogy kitejesedett az életem? Tejútkarbantartómunkás, állunk a csillagok közt sokan, s támasztjuk a lapátot. Mindegy.
Nos, ez csak úgy eszembe jutott reggel, mikor megérkeztem a reggeli kis futkosásból és arra gondoltam egyrészt, hogy a rohadt anyját a hónak. Hogy épp csak annyi esett belőle, hogy csússzon minden, de a közvéleménykutatások a kimutathatatlan kategóriába tennék, mert az összmennyiség kisebb, mint a hibahatár. Viszont legalább a táj újra fehér, mint a tej, amit épp ittam. Finom volt, hideg, jólesett, épp úgy, mint a gondolat, hogy sok másodperccel gyorsabb vagyok, mint a tavalyi év ugyanezen időszakában, verseny előtt két hónappal. Szóval eddig nagyon jó minden, csak el ne szúrjam!
Akik láttak ma késő délután futni, elgondolkodhattak volna, mitöbb: megpróbálhatták volna kezelni azt az inkongruenciát, feloldani az ellentmondást, amit egyrészről a dombon felfele dinamikusan futó ember, másrészről ennek az embernek az arcán elterülő széles vigyor okozott. De az embereknek, gondolom, eszük ágacskájában sem volt evvel foglalkozni, hiszen sokkalta inkább foglalkoztatta őket a gondolat, hogy - már megbocsásson mindenki - mi a szart csinál a nulla fokos, szélfútta őrbottyáni domboldalban egy RÖVIDGATYÁS EMBER?
Hát kérem... az volt, hogy elfelejtettem megnézni, hogy milyen az idő ma. Csak kinéztem az erkélyajtón, csodaszép napsütés, égszínkék ég, ami kell. Ki is mentem, ugye, de az erkély oldalán nem fújt a szél. Mert a másik oldalon bújt meg és röhögve várta, mikor indulok. Mondták a szellőcskék meg a viharocskák egymásnak mutogatva felém, hogy "figyelj, bameg, figyelj... Most indul! Figyeljél, mindjárt kilép! A hüüüülyeeeee! Figyi, figyi... MOOOOOST!" És nekem esett Budapest összes szele. Olyan szél volt, ami mindenhonnan fúj, de akárhonnan is, mindig szembe. És a genyó, mire tényleg hátulról kellett volna fújnia, egyszerűen abbahagyta. Hogy rohadjon meg! :)
Sebaj, futottam egy jót, egy hosszút ráadásul, igaz, az első órában még rövidhagyta-rövidujjú-hosszúujjó kombóban, de mikor először csúsztam meg egy befagyott pocsolyán, tudatosítanom kellett magamban, hogy tél van. És akkor felvettem a széldzsekit. No több szót nem érdemel az egész, a futás maga jólesett, frissítésnek csak egy picivel vittem többet, mint két hete, vagyis volt nálam némi nápolyi és egy 2 decis almalé pluszban a kétszer 2 deci tápszeren túl. Épp elég volt.
Ja, és hogy min mosolyogtam az őrbottyáni naplementében? Hm... eszembe jutott egy dolog. Vajon honnan fogom nézni az UB-n a naplementét? Volt egy tippem és megfogalmaztam egy vágyamat. Ezeken mosolyogtam. De nem mondom meg egyiket sem.
Ma először éreztem tavaly nyár óta, hogy élvezem a gyorsabb futást is. Persze régen a négyes tempó beszélgetős volt, s most nem az, de a kicsit is meg kell becsülni. Nyáron már hasonló formában voltam, mint mostanában, csak akkor az volt a csúcsformám, most viszont ebből szándékszom kiindulva jobb lenni. Optimizmusom persze csak abból fakad, hogy ma végre - és mostanában is már többször majdnem - úgy éreztem, hogy a négyes tempó nem megterhelő, sőt, ha jobban belegondolok, ma képes lettem volna úgy megjavítani az esti edzésemmel a félmaratoni csúcsomat, hogy közben háromszor két percet csak lötyögtem.
Azt még továbbbra sem látom, hogy lesz ebből huszonnégy óra, de azt gondolom, hogy ha párhozamosan növelem a távokat és a tempót még egy darabig, abból csak nem lesz gond, nem igaz? No és ha már a címben írtam egyfajta itókát, hát azt most kibontom egy kicsit jobban. Szóval zenét hallgattam, s mikor hazaértem volna épp kicsivel a négyes tempónál gyorsabban, hirtelen dübörögni kezdett a fülesemben a finn Korpiklaani (folk?)metálzenekar VODKA című remeke. És az annyira illett tempóra, hangulatra, vadságra az állapotomhoz, hogy rátettem még egy kilométert a nagy lelkesedésemben. Szóval létezik egyfajta vodka, ami még nekem is gyorsító futás közben.
Ezt persze ne futás közben nézzétek! :)
Holnap kicsit lazább 15-17 kilométer jön, holnapután meg egy gyors húszas. Tehát ugyanez, mint a mai, csak pihenők nélkül. A hétvégén meg még mindig vacillálok, hogy legyen egy gyors hetvenes a Ligetben a Yours Truly mintájára, vagy legyen végre egy alacsony pulzusos hetvenes fel, a Dunakanyarba. Esetleg Fehérvárra. No majd még eldöntöm.