A múlt héten végre sikerült megnézni az Avatart, háromdében, szagosan, színesen, ahogy kell. Szemüveges lévén kicsit nehezen applikáltam ugyan fel a hegesztőszemüvegnek álcázott optikai tunningot, de aztán sikerült úgy gyurmáznom a fejemet, hogy az egész hóbelevanc nagyjából a végéig a fejemen maradt, s gyönyörködtem a fiktív tájak fiktív lakóiban, olyannyira, hogy a történet legelejére nem is emlékszem, annyira lenyűgözött a látványvilág.
Volt egy jó mondat, ami nagyjából megmaradt bennem, a kék űrlakó testébe költözött főszereplő mondja a hangos naplójában, valahogy így: „Egyre erősebb lábam van. Egyre tovább tudok futni.” Nos ezt a mondatot én nagyon akarom magamnak, s addig nem nyugszom, míg én is elmondhatom. Ha ehhez másik bolygóra kell költöznöm, akkor is, gondoltam magamban. Nosza, szombaton megnéztem hát, mennyire erős a lábam, de ki kellett, hogy ábránduljak: éppen csak annyira volt erős, mint egy héttel korábban: semennyire. Jó, szőrösnek szőrös volt, a végére még büdös is, de hogy erős...? Az ötvenes határt még mindig nem léptem át, úgy tűnik, jelen állapotomban ez az a vonal, ameddig elmehetek. Nem rossz, persze. Másnap még meg is pörgettem az edzést egy húszasnak a közepe táját Krisszel, mert égett volna a pofám, ha nem bírok egy kört menni vele a tempójában (nem sokon múlt pedig, hogy nem bírtam). De még nem az igazi.
Két megoldás lehetséges tehát ezután. Vagy beleköltözöm egy három méteres, farkát csóváló és a bolygó lelkével csodálatos szimbiózisban élő kék férfiember testébe a Pandorán, segítségül hívva a természet erejét, az istenséget, vagy pedig marad a hagyományos módszer: edzeni, edzeni... És akkor repülő hegyek sincsenek meg világító növények, csak egyelőre a latyak meg szél. Mindemellett hasizmozás, fekvőtámasz – módjával persze, nehogy szó érje a ház elejét – esténként és nyújtás.
Eme kettőből választhattam. De végül is az utóbbi mellett voksolok, mert most, hogy már tudom, hogy a Pandora nem is bolygó, csak hold, meg a gmaps-en sincs rajta, hogy leméregessem a futott távokat, már el is ment a kedvem az egész cécóval a testcserével kapcsolatban. Meg hogy nézne már ki az UB-n, hogy jönnek a finnek, japánok, oroszok... meg a N’avik a Pandoráról?
Egyre erősebb?
A rencer
Rencert kell vinni az életembe, bizony, rencert. Még ha "dsz"-szel írják is... Ezirányú erőfeszítéseim eredménye az a terv, hogy a téli néhány túra után most visszatérek a kedvenc "terepemre", az aszfaltra. Ott vagyok honn, ott az én világom, még ha sokszor épp nem is tudom konkrétan, merre is kolbászolok éppen.
A nagy kihagyás után kicsit eltöprengtem azon, hogy mehet-e az úgy tovább, hogy képtelen vagyok végelgyengülés nélkül végigkocogni a Margitát, s arra jutottam, hogy nem. Nem mehet, mégpedig azért nem mehet, mert Sárváron, ha nem is komolyan, de ott akarok lenni és 24 órán át, ha nem is futva, de talpon lévén, buzdítani a versenyben levőket. Meg persze már beneveztem a Balaton körre, nyárra. Akkor meg nem nézhetem már Tördemicnél, hogy vajon mennyi van a végéig... Ja, s hiszitek vagy nem: hetedik kilómat kezdtem magamra pakolni. Szóval Yoyooka szavaival élve felpofoztam magam és nekiindultam.
A múlt héten egy felejthető 48-at futottam, ki a városból, fel a Megyeri hídra, ott át és vissza. Hat hidat jártam keresztül, mind túl messze volt, a nyelvemen húztam fel magam a harmadik emeleti lakásba. Másnap átmozgatás, nohát nem is mondom, milyen pocsék volt. Idei 179 kilométeremből hetvenet letudtam most. De kezdetnek nem volt rossz, bár hétfőn pajszerral kellett kiemelni az ágyból, úgy bedurrant minden izmom. (Igen, van izmom! :-P) Akkor most mi jön ma hétvégén? Nagyjából ugyanaz az aszfaltbetyárkodás, csak most felfutok Nagymarosig vagy talán korábban megállok, mindegy, a lényeg, hogy visszarázódjak. Most, hogy már van kedvem, talán Sárvárig eljutok oda, hogy megint futónak érzem magam, s az UB-ig meg talán megint a régi lehetek, még ha csökkentett módban is, mintha megpróbálnám ugyanazt a fejedelmi ebédet főzni, mint tavaly, csak most jóval kevesebb hozzávalóból, értsd: kilométerből.
Sajnos hétközben most nem tudok futni, de a hétvége az enyém. S el ne felejtsem jelenleg vesztésre álló kedvenc országomat a súlycsatában: HAJRÁ, ETIÓPIA, hajrá etiópok, éljenek a csontvázak! Mert ha így folytatom, elmehetek mikulásnak. (És most lehet mondani, hogy "nemlácciiiiiik" - de vagyok annyira hiú, hogy ÉN LÁTOM és pont.)
Röviden: én magam is kíváncsian várom, hogy lesz belőlem újra balatonkerülő. Majd meglátjuk.
:)
Filmes jelentés
Milyen vicces az, amikor a dolgok MAJDNEM olyanok, mint amilyeneknek lenniük kell, a különbségekről meg elvonják a figyelmet a kalandok, ugye? Általában elég az elején elhitetni a szemlélővel, hogy amit lát, az tényleg az, ami – utána már tojni rá.
A hétvégén megnéztem ugyanis egy McGyver epizódot (tudjátok, a fickó a nyolcvanas évekből, aki szemceruzából, avas kacsazsírból, futózokniból és parti homokból gyulladáscsökkentő krémet készít, használt traktorgumiból és szárítókötélből meg pulzusmérőt). Elvileg Magyarországon játszódott, a Budapesti tolvaj volt a címe. Kezdődött egy nagytotállal a Várból, látképpel, mindennel, ami kell, csodálatos dunai panoráma, miegymás. El is hittem, hogy akkor ez most innentől Magyarország. No ezután jöttek az ilyenelvtársak, olyanelvtársak, politikai bűnözők a BORZA nevű börtöntáborban (ugye még mindig itthon :)), aztán gyanús lett, hogy csak néhány felirat van, azok viszont mint csodaszép nagy betűkkel, magyarul, mint FAGYLALT, SÓ, CUKOR, ÉTTEREM. No itt már belenyúlt valaki egy korabeli kínai fordítógéppel, mert feltűnt a SZESZES BORPÁRLAT egy kocsma oldalán, majd az előbbi bakit kijavítandó, gyorsan a STOP tábla helyett kitettek egy remekül lefordított ÁLLJ táblát a sarokra. Aztán volt üldözés, mentek a Szent Iván templom felé (no ezt már végképp nem tudtam, hol lehet Budapesten), míg végül egyik autó belepottyant a TENGERBE, a többiek meg átmentek a határon egy sorompón és már Ausztriában is voltak, ahogy ugye ez akkoriban, a nyolcvanas években ment. (Feloldom a nem létező dilemmát: Olaszországban forgatták a filmet, ezt látni lehetett az üzletek felirataiból és egyebekből.)
Mindezt csak azért írtam, mert a hétvégén elindultam futni, s minden MAJDNEM olyan volt, mint általában, amikor régebben elmentem futni. Csakhogy ez a film egyelőre gyenge utánzata volt a valóságnak. Az elején még jól el is hittem a dolgot, nagytotál az elképzelt útvonalról, csodálatos dunaparti táj, dinamikus mozgás, kalandok. Csak úgy nagyjából a táv harmadánál döbbentem rá, hogy hoppá, a filmem készítői nem figyeltek eléggé arra, hogy a főhős, (vagyis én) nem szokott ám elfáradni ennyi futástól, ja, meg persze gyorsabban szoktam futni. De nem, a hétvégi rövidfilmben bizony a főhős gyalogolt, s evett. Oké, ez mondjuk tényleg így van általában. Eszek. No és akkor az főhős arca: valóságban mosolyogni szokott, ebben a spotban meg vicsorgott, ahogy beledőlt a szélbe, ami szaggatta rendesen a ruháját... Szóval nem az igazi. És akkor a belső narráció: úgy emlékszem, csupa jó dolog jár futónk fejében, mikor elmegy futni, a filmben azonban csak a „mikorérekmárhaza-mikorérekmárhaza” mantra pörgött, mint a villanyóra... Hát nem tudom. Azért dobtak kis filmem készítői egy nagyot a végére, amivel mégiscsak valós önmagamhoz hasonlatossá tették szerencsétlen hétvégi futót: ha el nem is tévedtem, de legalább jól elszámoltam a távot, 38 helyett 48 lett. Hazaérve a nyelvemen próbáltam meg felmászni a harmadikra. Llemerültem, mint gondosan feltöltött akkumulátor a kerti medencében. Azt hiszem, ezt a filmet nem jelöltetem a Zoszkárra...
Ezen a hétvégén újraforgatok. A film címéről még nem döntöttem, de valami olyasféle lesz, mint pl. ”Négykézláb Zebegényben” vagy „Segítsetek, odafagyott a nyelvem egy korláthoz a váci fegyháznál”. Készülni kell, mert ha komoly alkotásokra nem is készülök az idén, de nyáron a Balatonnál azért szeretnék egy könnyed hétvégi családi mozit csinálni. Vagy horrort. Ami jön. :-)
Mint a rakéta!
Annyira hideg van, hogy a napokban egy hóember be akart jelentkezni állandóra Csömörön a házunkba, de meglátott egy hajszárítót és arra elszaladt. Most állítólag a félig ellopott csömöri kiserdőben egy fóliasátorban kucorog negyedmagával meg két pingvinnel. A szociális munkások csak azért nem tartják őket nyilván, mert nekik is lefagyott az adatbázisuk.
Nos, ha ilyen hideg van, én neki nem indulok futni – gondolhatnám, de a hidegen túl már tényleg arcpirító az is, hogy negyedik hete nem futok. Annál is inkább, hogy már belaktam új lakomat és Nyuszi is rendbe tette – amúgy is fokozatosan javuló – vállamat, szóval akadály nem nagyon van. Nomeg már be is neveztem az UB-ra, ami, valljuk be, nem kis kihívás. Persze idén nem lesz nagy durranás, maximum csak akkor, ha chilisbabbal frissítek, csak körbe akarok érni és pont. Ja, és azért Sárváron is akarok kocogni valamit, még ha idén tényleg nem fogok tudni felkészülni; mindenesetre ott leszek. A költözködés okozta izomláz is elmúlt, így aztán a hétvégére tervezem, hogy rosszul fellőtt hordozórakéta módjára visszatérek, vagyis futócipőt húzok, s végre nem csak magam után, zsákban, aztán irány a deres határ!
Először kitaláltam, hogy „oké, futunk egy ötvenest” – csak utána jutott eszembe, hogy legutóbb, Yu szülinapiján már a 27 kilométer is betett, előtte Mjocival pedig igencsak megszenvedtük a Budapest – Nagymaros távot. „Akkor felszaladok a Hármasra...” – fűztem tovább a gondolatot, de ekkor eszembe jutott Szilveszter napja, mikor is a Mézeskalács tértől épp a Tímár utcai HÉV megállóig futotta az erőmből, utána pótreggeliznem kellett, hogy túléljem a következő pár órát. „Akkor kiszaladok a Népligetbe” – lelkesedtem még mindig, node erről meg az jutott eszembe, hogy a minap, miután nagyjából eltakarítottam a költözés romjait a lakásból, „csakúgyból” lementem este az utcára, hogy megnézzem, hol is lakom... Mentem erre, mentem arra, aztán egyszerre azt vettem észre, hogy rohadtul nem vagyok sehol, jobban mondva hollétem számomra ismeretlen. Szerencsére végül megjelentem egy ismerős térnek egy olyan oldalán, amiről nem is gondoltam, hogy létezik, majd onnan kisebb kerülővel ugyan, de hazataláltam. És akkor még mindig nem tudom, merre van a Népliget.
Végül aztán most már ott tartok, hogy eldöntöttem: a hétvégén futok egy jót. Ez így rendben van, ugye? Bár a tengerimalacom még mindig szétrághatja a cipőimet, szóval...
2014-06 hó (2 bejegyzés)
2014-05 hó (1 bejegyzés)
2013-07 hó (2 bejegyzés)
2013-06 hó (1 bejegyzés)
2012-09 hó (2 bejegyzés)
2012-08 hó (1 bejegyzés)
2012-06 hó (1 bejegyzés)
2012-05 hó (4 bejegyzés)
2012-03 hó (1 bejegyzés)
2012-02 hó (1 bejegyzés)
2011-12 hó (1 bejegyzés)
2011-10 hó (3 bejegyzés)
2011-09 hó (2 bejegyzés)
2011-08 hó (1 bejegyzés)
2011-07 hó (1 bejegyzés)
2011-06 hó (4 bejegyzés)
2011-05 hó (3 bejegyzés)
2011-04 hó (2 bejegyzés)
2011-03 hó (3 bejegyzés)
2011-02 hó (6 bejegyzés)
2011-01 hó (5 bejegyzés)
2010-12 hó (1 bejegyzés)
2010-11 hó (2 bejegyzés)
2010-10 hó (1 bejegyzés)
2010-09 hó (1 bejegyzés)
2010-08 hó (1 bejegyzés)
2010-07 hó (2 bejegyzés)
2010-06 hó (3 bejegyzés)
2010-05 hó (2 bejegyzés)
2010-04 hó (1 bejegyzés)
2010-03 hó (1 bejegyzés)
2010-02 hó (4 bejegyzés)
2010-01 hó (1 bejegyzés)
2009-11 hó (3 bejegyzés)
2009-10 hó (2 bejegyzés)
2009-09 hó (1 bejegyzés)
2009-08 hó (1 bejegyzés)
2009-07 hó (2 bejegyzés)
2009-06 hó (4 bejegyzés)
2009-05 hó (3 bejegyzés)
2009-04 hó (1 bejegyzés)
2009-03 hó (2 bejegyzés)
2009-02 hó (3 bejegyzés)
2009-01 hó (4 bejegyzés)
2008-12 hó (4 bejegyzés)
2008-11 hó (9 bejegyzés)
2008-08 hó (2 bejegyzés)
2008-06 hó (2 bejegyzés)
2008-05 hó (3 bejegyzés)
2008-03 hó (4 bejegyzés)
2008-02 hó (1 bejegyzés)
2008-01 hó (7 bejegyzés)
2007-12 hó (1 bejegyzés)
2007-11 hó (2 bejegyzés)
2007-10 hó (6 bejegyzés)
2007-09 hó (4 bejegyzés)
2007-08 hó (2 bejegyzés)
2007-07 hó (2 bejegyzés)
2007-06 hó (6 bejegyzés)
2007-05 hó (4 bejegyzés)
2007-04 hó (1 bejegyzés)
2007-03 hó (4 bejegyzés)
2007-02 hó (4 bejegyzés)
2007-01 hó (8 bejegyzés)
2006-12 hó (3 bejegyzés)