Úgy alakult, hogy a futócipőim, ha nem is szögre, de szekrénybe kerültek. Ez a január nem az én januárom, mondhatnám, de nem mondom, mert úgyis mindjárt vége, utána meg felteszem a vaterára és eladom mint használt januárt, hátha valaki gyűjti az efféle lejárt hónapokat.
Már most szólok: amit írok, az a múlt, egy hét óta folyamatosan javul a helyzet, de azért történtek vicces dolgok. :)
Az élet bonyolódik, költözés, miegymás nehezíti, közben - mindig erre fogom! - az angol is sok időt elvesz, s ami a lényeg: sajnos kedvem sincs most futni. Ne firtassuk, miért, már elpanaszoltam néhány embernek, milyen is az, amikor 3 klli után visszafordulok, mert nincs motiváció. Persze így nem maradhat, gondoltam, s hó elején megráztam magam és nekivágtam újra a terepnek, az aszfaltnak, arról aztán már végképp nem én tehetek, hogy úgy megfáztam, hogy a tüdőm minden egyes oxigénmolekulát írásban köszönt meg, amit beszívtam és nem kiköhögtem; még mindig nem vagyok a legjobban. De aki ismer, az tudja, hogy ettől még azért két hét után futnék. Háhááá! De itt jön képbe az, ami miatt szerintem a Darwin-díj kistérségi közönségkategóriájában minimum helyezett volnék: a múlt hét vasárnap délután sikerült úgy elfeküdnöm a nyakam, hogy lebénult jobb kezem. Így, ahogy írom: rossz volt a kedvem, aludtam hát egyet, s mire felébredtem, egy műanyag felírós mappa szanaszét nyomkodta a nyakamban az idegeket - innen látszik, milyen ideges vagyok :) -, amitől a vállizmom és az alkarom fizetetlen szabadságra ment és azóta is csak küldi a képeslapokat a nyaralásból, hogy köszöni, jól van, majd jön és majd dolgozik.
Szóval elaludtam úgy, hogy a nyakam egy műanyag-karton táblán volt, a nyakam azonnal elzsibbadt, így nem is éreztem, hogy gáz van. Telt-múlt az idő, felébredtem és lógott a kezem. Gondoltam, majd kihangyásodik, de nem. Este már kezdtem ideges lenn, mikor a maradék bal kezemmel próbáltam fogat mosni, de másodpercek alatt egy fogkefe állt ki az orromból - nomeg nem tudom, ki próbálta már a toalettpapírt a "másik" kezével használni. Ja, és mikor szakad le a vécélehúzó? Amikor nem tudom felemelni hasmagasságnál feljebb a kezem. :)
Nohát, másnap doki. Aszondja, hogy látott már olyant, amikor valaki a kocsmapultnál könyökölve aludt el és maradt úgy - ne aggódjak, megjavul. Csak toljam le a nadrágomat, addig is kapok valamit. Az injekcióval úgy általában hadilábon állok, félek tőle, mint a tű(z)től, de azt azért ki tudtam nyögni, hogy ha le tudnám egyedül tolni a gatyámat, nem volnék itt. Azért a visszafojtott röhögés még megvan mint utolsó kép, mielőtt jó szokásomhoz híven elájultam a szuritól... Legalább pihentem egyet az ágyon utána. :)
A következő napokban a jobbom ellenőrizhetetlenül és kontrollálhatatlanul, bár egyre ügyesebben mozgott, csütörtökön jutottam el oda, hogy már tudtam a kádban arcot mosni (előtte elindult a tenyerem a vízzel az arcom felé - csak aztán nem állt meg) és a mosogatáshoz szükséges mozdulatok is mentek, igaz, ha volt valami mosogatnivaló a kezemben, nem tudtam felemelni a mosogatóig... Ekkor a kádban mosogattam, s örültem magamnak nagyon. Így aztán szombatra halasztódott a mosogatás, előtte pénteken kisebb ünnepséget tartottam annak alkalmából, hogy már jobb kézzel fel tudtam kapcsolni a mosdótükörnél levő kapcsolóval a lámpát. Futásra gondolni sem merek, mert vagy lóg a kezem, vagy kalimpál össze-vissza, bár mostanra talán ez már nincs így, de hét közepén még ez volt. Na nem panaszkodom tovább, de azért örülök annak, hogy a jobbomat nem a balkezemmel kellett már feltennem a billentyűzetre.
Na most komolyan, kérlek, segítsetek: most, hogy már ezt a petárdát is ellőttem, legközelebb mit találjak ki, hogy miért nem futok? :)