Jól elhanyagoltam mostanában a beszámolóírást, így akkor most pótlok. Úgyis van mit, hiszen végre futottam egy olyant, amilyent akartam Sárváron, a 24 órás OB-n.
Igyekszem - szokásommal ellentétben - nem nagyon szaporítani a szót, hát bele is csapok. Amikor Gandival jól megbeszéltük decemberben, hogy benevezünk az idei UB-re, akkor már sejtettem, hogy Sárvár egy hasznos edzés lesz. És az lett, noha úgy három héttel ezelőtt elkapott egyfajta versenyláz, amit csak moderáltan tudtam elfojtani, s ami miatt azért figyelgettem - legalábbis a verseny első felében - az eredményeket is.
Jól indult minden, nem kaptam el fosóshányós gyomorbajt, mint tavaly, s nem futottam szanaszerteszét a lábam, mint két éve, annyi nyöszöröm volt csak, hogy három hete egy agresszív zoknigumi úgy megnyomta a bokámat egy 120 kilométeres futáson, hogy még egy héttel később is nyilallott. Ettől az egytől féltem: hogy ez a bokafájás visszatér - ha visszatért volna, ki kellett volna, hogy álljak. De erre még rátérek.
Elindultunk, sok régen, vagy nem annyira régen látott ismerőssel válthattam előtte, vagy épp a rajt után néhány szót. Úgy terveztem - kövezzetek meg érte -, hogy a két tizenkétórást 120 + 100 kilométeresre fogom futni, de ennél mélyebben nem elemeztem a lehetőségeket, tudtam, hogy pár órán belül meglátom, mi is lesz az egészből. A 220 kilométer csak egy megcsillanó álomszál volt, de azért reménykedtem benne. az igazi cél egyszer a 200 kilométer, másodszor pedi az volt, hogy végig ugyanolyan lelkesedéssel és erővel tudjak menni. Mindkét cél többé-kevésbé sikerült. Két holtpontom volt, az első (nevetgéljetek csak) nagyjából délben jött: majd' elaludtam futás közben. Igazán nem tudom, mi lelt, egyszerűen csak álmos lettem. Node ezen túllendültem és az első negyedet tervszerűen, 62 kilométerrel zártam. No ekkor kezdtem érezni a bokámat, de nem nyilallósan, hanem tompán, de épp ugyanott, ahol legutóbb úgy bedagadt, hogy csak sántikálva tudtam lefutni 10 kilométert. Bevallom, megijedtem, mert tudtam, hogy ha ínhüvely, akkor ki kell állnom, akkor is, ha amúgy tudnék futni még. Hát persze, hogy tudnék, hát hogyne, emlékszem én a két évvel ezelőttire, meg a BéPoBu-ra, ott is tudtam én futni, igaz, utána egy hónapig járni sem.
Szóval elkezdtem agyalni. Hogy itten most elvárás, hogy bebizonyítsam, hogy nem vagyok én annyira hülye, mint amennyire látszik... egy félmosollyal pápát intettem a kettőhúsznak és lassítottam, igyekeztem puhábban érni a talajt, s Farkas, nomeg Fendrik Laci tanácsára beiktattam némi gyaloglást. Komolyan nehéz volt, mert igazából szinte sosem gyaloglok, hanem futok - aztán állok. Node sebaj, itt most úgyis a Balcsira edzek, vagy mi a tök. Farkaskoma kétszer elfutott mellettem hat óra alatt, aztán alig láttam. szokás szerint a kör két "végén" futottunk, vicces, de ezt majd' mindig eljátsszuk az ilyen futásokon. Mindenki mással viszont találkoztam, Mártiék már röhögtek rajtam, hogy folyamatosan pofázok. Dehát ez van: nekem ez ad erőt. (Így fogok kipurcanni az UB-n... vagy felveszem a motyogásomat diktafonra. :))
Szóval a második hatosba óvatosan fogtam bele, a múltkor vett jó drága hiperűrnadrágomat már korábban lecseréltem, bár nem akartam elhinni, hogy annyi pénzért is dörzsöli a combomat, végül mégiscsak a szétszakadt régi gatyámat vettem fel. Összesen nyolc óra kellett hozzá, hogy a cipőmet is meglazítsam kissé, hátha nem nyomja a fájós bokámat - s lőn csoda, öt-hat óra múlva már nyoma sem volt a bokafájásnak. Ennyit erről. A mássodik hat óra is lement, sokat beszélgettem, éreztem, hogy minden oké, A Nokedlik (Manó, Kriszta, Mókus és Nelli) négyfejű sárkányként mondogtták, hogy egyéligyálegyéligyál, én meg emlékeztem, hogy három hete négy órát nem ettem a 1-ból, s bele is haltam. Így aztán ettem, ittam, futottam, beszéltem, jól éreztem magamat. Vincusék remek diszkót csináltak az egyik csücskön, én meg megsétáltattam a cicánkaernyőt, szóval minden oké volt. Csak a vállam rakoncátlankodott, ahogy szokta, de sejtettem, hogy vagy anna, vagy Mamba, de valamelyikük úgyis rendberakja, ha megkérem őket. Később így is lett, bár teljesen nem görcsölt be, de Anna jól átgyúrta, hogy ne is tegye. Eltelt hát a második hat óra úgy, hogy már óvatosabban mentem a bokám miatt, plusz bele-belesétáltam, félvén, hogy nem marad erőm a végére. Vagy 50 kilométerrel lettem így gazdagabb, amit tökéletesen elégnek ítéltem meg. A második felére kilencvenet terveztem, nagyjából ennyi is lett.
Lelőtték a tizenkét órát, ekkor mentem egy pihenős-gratulálós kört (13 perc, de megérte), majd kezdetét vette az "edzés", immáron tényleg az UB-ra. úgy döntöttem, hogy 3...5 kört kell futni, utána eredetileg séta volt a terv, de mindig pár perc leülés lett belőle... No ez volt a legnagyobb "bűnöm" a verseny alatt. Erről a "leállok és pofázok" módszerről le kellene szokni, mert nem hatékony... Semmi baj, legalább nem voltam egyedül. Mikor mentem, akkor róttam a köröket, Pecsenyét néztem, hogy hogy megy, s vagy egy óra alatt csapott meg csak a lendületének a szele, s akkor én is elkezdtem megint gyorsulni, annál is inkább, mert a bokafájásom megszűnt, amiből arra következtettem, hogy tényleg csak a cipő nyomta, s szerencsére nem túl rossz helyen. (Később, vagyis ma jöttem csak rá, hogy mindeközben azért viszketett épp ott, ahol megnyomta a cipő a lábam, mert épp ott csípett meg egy fránya szúnyog, vagyis lehet, hogy a szunyogcsípés eleve bedagadt területét nyomta a cipő, ami miatt fájni kezdett a környéke is, ahol mostanában érzékeny volt, s emiatt lassítottam be - kvázi egy rohadt szúnyog az oka, hogy nem futottam kétszázat. Én mindenesetre rá fogom.:)) A harmadik hat órában már nem nagyon néztem, mennyit futok, s el is csodálkoztam, hogy "húazannyaúristenit", de el vagyok maradva a tervtől! Osztottam-szoroztam, s rájöttem, hogy igencsak össze kell magam kapni, mert nem lesz meg a kéccáz. Persze Gandi, aki nagyon sokáig kinn volt, kétséget nem hagyott bennem affelől, hogy mennyire szuperül megyek, no szóval ez nagyon jól esett.
Közben jött egy holtpont, akartam aludni, de Yoyooéknál akkora bulihangulat volt, hogy duzzogva - és persze röhögve - inkább tovább futottam. Pedig nagyjából csak itt találkoztam Farkassal, aki végig direkt máshol járt, mint én. :)
Elkezdtem az utolsó negyedet, erről már csak röviden... Fáradtam, álmos voltam, s a lábamnak sem tetszett a lassabb tempó. Hajnalban visszaesett az életkedvem az abszolút nulla környékére, de nagyon hirtelen. Már nem láttam értelmét a kétszázért való küzdésnek sem, semminek sem, szóval... bazinagy gödör jött. Meg nekem a pirkadat valahogy olyasmi, hogy "hagyjon engem békén mindenki, én aludni akarok". De azért mentem, ettem, mentem, álltam... megint mentem. Pár ember megjelent a már pihentek közül... Mamba és Anna, a túlvégen a Zahorán család és Zsófiék, végig kinn voltak, most pedig még többen lettek. A Nokedlik most aludtak, de Kata, aki hajnalban kijött, nomeg Mamba szövetkeztek és az lett a dolog vége, hogy valami ginzengpacsulival meg Kata segítségével túlestem a hajnali gödrön, s megint tudtam élni. Katával igen jót beszélgettünk, számolgattuk, mennyi van még hátra, mennyi kell, másodpercre tudtuk, mennyi időtartalékunk van, szóval ismét láttam értelmét az egésznek, már vidám voltam. 10...12 kört mentünk együtt, ha nem többet, s közben szállingóztak a népek a napsütésre, aminek nagyon, nagyon örültem. Utolértük Farkast, kérdeztem, hogy áll, azt mondta, nem lesz meg. Dehogynem, mondom neki, gyere. Ő meg ellenkezett, de aztán mégiscsak ott maradtam valahogy, s az utolsó húszegynéhány kilométert együtt futottuk le. Beszélgettünk tervekről, erről-arról, s egyszercsak azt mondtuk: nehogy már egy óra mondjameg, mennyit futunk, bizony megálltunk enni, gyalogoltunk egy keveset, mikor mi jött. Ma megbeszéltük, hogy meglehetett volna a kétszáz, ha nagyon akarjuk (igen, ezt dicsekvésből írom!), de az fájt volna. Így meg nem fájt, hacsak arra nem gondolok, hogy az utolsó félórában nőtt egy pukli a combomon... Megláttuk Yoyoot is, s elhatároztuk, hogy nem hagyjuk gyalogolni négy perccel a vége előtt, hanem visszük magunkkal - s így is lett, hármasban futottunk el odáig, ahová már körökkel azelőtt kitaláltuk Farkassal, hogy futni fogunk, és pont. És azért se többet. Azért az vicces volt, hogy a Nokedlik előtt két percig helyben futottunk... :)
No, szóval ennyi. Ma futottam egyet, nem esett nehezemre, ezt biztató jelnek veszem az UB előtt. És azt is, hogy akkor is ott lesznek a közelben azok a kedves barátok, akik most itt voltak. Nem sorolok neveket, hiszen mindenki ide tartozik, aki csak egy kedves pillantással akár, de mellettem volt. Köszönök mindenkinek mindent, a biztatást, a bizalmat.