„Kútba ugrom, mert annyira fáj,
hogy odaégett a rántott máj,
felkötöm magam, csak jajj, ne fájjon,
hogy szorít a kötél deréktájon...“
A hód elérkezettnek látta az időt, hogy híven a mai napra elkészített sámánmaskarájához, ami állt egy bazinagy csontból a kezében és egy koszos ágyékkötőből, rázendítsen egy, csak őáltala érthető orbitális sámándalra, de a nagyerdei állatok hamar elintézték a kéretlen zenebonát. Elkapták a grabancát és annyi üvöltöttek a nagyfogúnak: HALLGASSÁMÁN!
Ekkor hatalmas bömböléssel kicsoszogott a bokorból egy sötét ruhás, símaszkos, arcát teljes egészében eltakaró négylábú, aki artikuláltan egymás után többször elismételte, hogy „BÖOÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!”, majd a kezében pisztolynak látszó megfagyott Sikló Edömérrel egyenként elszedte az állatok értékeit, bezsebelte az összes halpénzt és fabatkát. Még Zergemama vaspatkóját is zsebre vágta, amit a jelmezversenyre a zsiráf kölcsönkért és a feje tetejére kötözött, ugyanis a zsiráf „magas vastartalom”-nak öltözött. Az első ijedelem után aztán elkövető kilétére hamar fény derült: pusztán az együgyű lajhár találta ki, hogy szumó birkózónak öltözik, de a Képes Enciklopédiában elnézte a dolgot, így lett „testes”-ből „tettes”.
Megpróbált még a móka kedvéért elszelelni, de a kerítésen nem jutott túl, néhányszor megkísérelte ugyan az átmászást, de mindig visszapottyant, így azon nyomban visszaeső bűnöző is vált belőle; no erre inkább úgy döntött, hogy marad, ahol van, s egy kis vackolódás után mozdulatlanná dermedt... Miután a lajhár menekülés közben így elaludt a kerítés tövében, az épp kiolvadó Sikló Edömér terhelő vallomást próbált tenni a félspicces, járőrnek öltözött háromlábú Nyúl Gézának, de ő csak fél füllel figyelt rá. A másik fülét ugyanis vigyorogva próbálta egy fatuskóra ráhelyezni, nagyokat rikkantva közben, hogy „fülből madár, nem vagy hüle, lássad hát, hogy a fülem ül-e”. A többiek gyorsan ráborítottak egy vödröt, hátha attól abbahagyja a kántálást.
Az eset után a hörcsög mókásan felfújta pirosra festett pofazacskóját – ő léggömbnek öltözött. Kiszúrta ezt azonban Kisfarkas, így hamar leeresztett a hangulat. A kígyó varrónőnek álcázta magát, de miután ráharapott a nyelvére, most már ő is rosszkedvűen öltögette a nyelvét a Nagymálnás oldalánál... Lassan abba kellett hagyni a marháskodást, mert ahogy sötétedett, komolyan aggódni kezdtek Medveapuért, akinek azóta sem volt sem híre, sem hamva. A maskarába öltözött állatok egyre nyugtalanabbul álldigálltak a kricsmi előtt, nem értették, hogy vajon hová lett Medveapu, miért nem nyitja már ki az ajtókat a kopogásra. Tanakodtak.
– Biztos elment feltölteni a raktárat a bulira – próbálkozott Zöld Kígyó, aki épp hasztalanul próbált belebújni a jelmezéül kölcsönkért kezeslábasba.
– Ugyan, a múlt héten meghoztunk mindent – legyintett Nyúl Géza. – Szerintem Áldozatául esett a tegnapi Zöldpatak-párti felvonulásnak. Szembekerült egy demonstrálóval, aki egyszerűen eltüntette.
– ELTÜNTETTE??? – néztek a többiek nagyokat. – Azt meg így hogy...?
– Hát értitek... na... a tüntetők. Jöttek, s a nagy tüntetés alatt Medveaput is eltüntették.
– Ugyan már, ez hülyeség – replikázott Egérpapa –, szimplán csak jött egy messzi galaxisból egy idegen intelligencia küldötte és elvitte magával tanulmányozni – erre az ötletre már nagyon csúnyán néztek a többiek.
– Szerinted mennyire intelligens az a faj, amelyiknek pont a Medveapu kell? – Farkas a fejét ingatta csak – Mi van, ha egyszerűen Láthatatlan Embernek öltözött és most ott ül valahol és nem talál magára?
– Akkor már nemlétező feltalálónak kellett volna és akkor feltalálná magát, nem? – cincogták az egérgyerekek – Vagy földönfutónak. Elment egy földönfutóversenyre, és most ki tudja, milyen messze lehet már!
Egérmama csitította őket. Inkább a házat kellene körüljárni, bizonygatta Egérpapával egyetértésben, ugyanis jól emlékeztek: délután még látták Medveaput. A tévésorozatokon vegetáló Egérmama, ahogy végre szóhoz jutott, egyből rákezdett a mesére:-A Gizusnál voltam épp, onnan jöttem vissza, mikor láttam, amikor egy nagy csomó kötéllel settenkedett be a hátsó ajtón. Elég zavart volt a tekintete, biztosan már kóstolgatta az idei sajtlikőrt meg a répapárlatot, s amikor ráköszöntem, gyorsan bedobta a pult mögé a köteleket. Mondom neki: „helló, Medveapu, hát teneked meg mi bajod van? Mire az a sok kötél?“ Erre először nem is akart válaszolni, de amikor nagyon erősködtem, villant egyet a szeme és annyit mondott: „Nem jó nekem itt a földön, hagyjál!“ És beszaladt. Nem is tudom, hová tegyem a dolgot.
No erre nagyon megijedt az összes állat, mert ugyan mi a töknek mond ilyeneket a Medve és ezek után mit akar avval a kötéllel, s egy pár perces válságtanácskozás után úgy döntöttek, hogy benyomják a Nagymálnás bejárati ajtaját. Mindannyian nekiveselkedtek, s néhány pillanat alatt bent is voltak az előtérben, ahol is Farkas alpolgármester rövid kutatás után egy fogasra akadt. Leszedték. Megcsapta őket valami fura, édeskés szag, mitől mindannyiuknak baljós sejtelmei támadtak. Farkas kihúzta magát, intett, majd tovább nyomultak, s Zergemama felkapcsolt egy lámpát, gyenge fény öntötte el a helyiséget.
– Szent Medvehagyma! – hördült fel Zergemama.
Mindannyian hátrahőköltek, mikor meglátták Medveaput vérvörösen lógva a gerendáról, kezén-lábán, egyáltalán mindenén kötélel, dülledt szeme lehunyva, mellette egy törött szék. Néma csend telepedett a csapatra, még a fehéregerek is öszebújva húzódtak anyjuk mögé. Hörcsög Herbert és Farkas mertek csak odamenni Medveapu himbálózó testéhez, a többieket kijjebb tessékelték az előtérbe. Kint csak állt mindenki, egy hang sem hallatszott. Odabentről hosszas motoszkálás szűrődött ki, aztán néhány nyögés, majd egy hatalmas böfögés – és nem sokkal később Herbert és Farkas megállíthatatlan röhögése, szinte fuldokoltak, úgy nevettek. Az állatsereglet beszaladt, s az időközben meggyújtott mécsesek és lámpák fényénél ott találták a pislogó Medveapu mellett a fetrengve hahotázó Hörcsögöt és az alpolgármestert, akiknek Medveapu néha nagyon komolyan azt mondta, hogy „nyamm“, illetve olyanokat még, hogy „bööööfff“ és „ouáááááá“. Mikor abba tudták végre hagyni a röhögést, nagy nehezen kihúzták Medveapuból, hogy mi is történt valójában, bár Medveapu pókhálómintás ruházatát tekintve aligha volt most már kétsége bárkinek is az események tekintetében.
Az történt ugyanis, hogy Medveapu tényleg szert tett egy jó üveg répapárlatra, s a nagy készülődés közepette igencsak nyalogatta a finom nedűt. Így esett, hogy amikor már ott tartott, hogy kimegy a fészerbe, hogy behozza az elképzelt pókemberjelmezhez elengedhetetlen mézesmadzagokat, zsinegeket meg köteleket, már igencsak rózsaszínben látta a világot, benne persze Egérmamát, akinek a kérdésére, hogy mire is kell az a kötél, Medveapu valami igen titokzatosat és frappánsat akart válaszolni. Hogy Egérmama véletlenül se jöjjön rá, hogy mire készül, gyorsan be is menekült a házba. Magára zárta az ajtót és vigyorogva szemlélte a jelmezét, s már el is képzelte, hogy amikor a többiek jönnek, ő pókemberként, egy saját maga által gyártott hálóban a menyezetről lógva köszönti a vendégeket. A várható hatástól előre nevethetnékje támadt, gyorsan le is húzott még egy pohár málnabort. No ezt az utolsó poharat nem kellett volna már kiinni, ugyanis Medveapu ettől most már úgy berúgott, hogy nem elég, hogy össze-vissza csomózta a kötelet és mindenhogyan belegubancolódott, de amikor a gerendára fel akarta kötözni hevenyészett hálóját, az amúgy is rozoga szék összetört alatta, ő meg ott maradt, mint egy hatalmas kötözött sonka, himbálózva és seggrészegen, mézesmadzagjaiból édes illatot árasztva. A himbálózástól hamar elálmosodott, s mivel túl sok értelmes nem nagyon jutott eszébe más, bizony úgy döntött, hogy ha már ilyen kényelmesen lengedez, akkor alszik egy nagyot – és így is maradt egészen estig, míg rá nem találtak.
A kiszabadítás nem ment könnyen, egyrészt, mert Medveapu nem kis részt foglalt le az összes gravitációs mezőből, másrészt pedig mert igazán nagyon bele volt gubancolódva a hálójába. Harmadrész pedig úgy röhögtek, hogy csak úgy folyt a könnye mindenkinek. No persze aztán valahogyan együtt csak levarázsolták a mindinkább kijózanodó medveaput a padlóra, bár pókemberruhája fennakadt a gerenda kampóján. Késekkel és minden egyéb módon megpróbálták a köteleket leszaggatni a bundáról, s csakhamar majdnem teljesen készen is voltak. A hód egy utolsót rágott a mézesmadzagon, s a csomók végre engedtek a Medveapu hátába akasztott páros- meg páratlan ujjú paták nyomásának. Kisróka és Kisfarkas hatalmasat rántott a pókemberre egyre kevésbé, ám kinnfelejtett és szolidan pimpósodásnak induló tegnapi spagettivacsorára annál inkább hasonlító Medveapu oldaláról kiálló kötélvégen, aminek a vége az lett, hogy medveapu fürge piruettekkel bepörgött a söntés alá, s búgócsigaként bevégezve sorsát hatalmas robajjal elterült a málnaleves flaskák közt. Pillanatnyi dermedt csend és mozdulatlanság után Farkas alpolgármester oldotta fel a hangulatot. Odasomfordált a pult alatt meztelenül pislogó Medveapuhoz, lerántotta a kocsmát a raktártól függönyként elválasztó likas liszteszsákot, majd komolyan a mackó szemébe nézett:
– Jól megijesztettél bennünket, Medveapu, de most már nincsen semmi baj. Ami történt, megtörtént, ne rágódjunk rajta. Fátylat rád! – és vigyorogva rádobta az állatra a zsákot.
A zsák puffanása megadta a jelet, s a Nagymálnás megelevenedett. A méheknek öltözött kacskalábú gyíkok zümmügőkórusa felugrott a zongorára, s addig énekeltek, míg rájuk nem csapta valaki a hangszer fedelét. A viziállatok nádihegedűjének zajos nyekergése és a kelepelő gólyának öltöző veréb csattogása mellett hajnalig ropták a táncot, míg a népes társaság már akkor is fehéregereket látott, mikor Egérpapa és Egérmama végtelen meg egy kicsi számú gyerekeivel már rég nyugovóra tért a tobozkályha mögött a hamusládában. A nagy mulatozásban aztán lassan elfáradtak, egyedül Nyúl Géza ücsörgött a söntéspult tetején és vicceket mesélt egy üveg káposztapálinkának, de a tréfákat ő maga sem értette. A poénok sehogyan sem estek le, csak végül maga Nyúl Géza, de ő aztán ott is maradt Medveapu mellett, s vállt vállnak vetve együtt húzták tovább a lóbőrt. Lassanként mindenki eldőlt, ki erre, ki arra, s a Nagymálnást betöltötte egyetlen hajnali hortyogás.
Odakinn pedig a Hold kíváncsian kikukucskált a felhők mögül, belesett a Nagymálnásba és reggelig csak azon töprengett, hogy Medveapu vajon minek öltözött, mikor maga köré csavart egy foszladozó liszteszsákot. De ötlete nem volt. Mikor lebukott a domb mögött, még mindig nem tudott választani a Templom Egere és a Pékember közt.
5 hozzászólás