Kicsit sok volt mára...
Kezdjük ott, hogy életem legjobb pacalpörköltjét főztem, vörösborral, ahogy kell. Meg borsólevest... Igazából kár volt, mert egyedül vagyok itthon, a húgom egy hónapja elköltözött, s apám sem aludt itthon. De a lényeget: éppencsak készen lettem, mikor felhívtam a biatorbágyi Premier Outlet Centert, hogy ugyan, mi van a múlt héten beadott cipőmmel, amit azért vittem vissza, mert gyanús volt, hogy 500 kilométer után (az igazat megvallva már sokkal korábban) meghalt a sarka. És a válasz az volt, amit vártam: IGEN, a Supernova Control sarokrésze, ami a legújabb Adidas-féle fejlesztés szerint már a sarokrésznél az oldalirányú tompítást is hatékonyan végzi, szóval ez a spéci, zselérétegen csúszkáló sarokrész elvesztette a kapcsolatát a talprésszel. Nemes egyszerűséggel letört az a bütyök, ami a két egységet összetartotta. Persze én végigkövettem a dolgot a repedéstől a végkimenetelig, de nem akartam elhinni, hogy ez már a második cipőm, ami idő előtt kapitulál... Azt meg okosan nem mondtam meg, hogy két hónap alatt 560 kilit futottam vele.
Nosza, mentem tehát levásárolni az árát Biatorbágyra. Sokáig futogattam a két lehetséges kiválasztott cipőben (a harmadikra, az Adidas Adistar Control-ra nem volt most 25 ezer forintom, még úgy sem, hogy igazából csak 10-et kellett volna ráfizetnem). Szemezgettem egy Nova Control-lal... de nem bizonyult méltó utódjául a korábbi, hasonló nevű cipellőmnek, valahogy minden gagyi volt rajta. És nem éreztem azt a tartást, amit elvárok egy valamirevaló stabil cipőtől. Így esett a választás egy Response Control-ra, aminek a sok előny mellett volt még egy nagyon szimpatikus jellemzője: 11290-ért vesztegették, mert már csak 3 pár volt belőle. Ebből a színből - mert a másikj színből, drágáért, volt dögivel. Így aztán a cipő mellett futotta egy futósapkára is, így boldogan slattyogtam a buszmegálló felé, ahol döbbenten láttam, hogy nem 10, hanem 50 percet kellene várni a buszra. Arra az egyre, ami arra jár. így hát adott volt a megoldás: futás. bőrcipő és póló a dobozba, futócipő és sapka a girnyó testemre, aztán usgyi!
Semmi baj nem volt egész addig, míg meg nem láttam a táblát, amiről messziről láttam, hogy BUDAPEST feliratot biggyesztettek rá... Közelről aztán azt is láttam, hogy az valójában BUDAŐRS... Tehát megint sikerült valahova eljutnom, ahol baromira nem tudtam, hogy hol vagyok. De rendületlenül futottam tovább vajszínű farmeremben félmeztelenül, hatalmas hátizsákkal, s csak elképzuelni tudtam, merre is járhatok... Meg azt is, hogy mit gondolnak rólam azok, akik látnak. :)
És akkor visszatérve a pacalra... fél kilenc környékén eszembe jutott, hogy dél után ettem utoljára. Ezt igazából a gyomrom korgása jutatta eszembe, de már mindegy volt... De spongyát reája, már itthon vagyok, s igazából azon tűnődöm, hogy holnap méghsem kéne húszast futnom, mert a heti rohanások kicsit odavágták a bal lábamat és az ma este is panaszkodott. No mindegy, majd meglátom holnap. Mindenesetre most megint örülök az új cipőmnek, egy darabig elleszek evvel a dologgal...
Mindig ki kell tölteni minden rést.
Most, hogy élvezem megint a száguldást, megjött a kedvem az íráshoz is. Node eddig nem is nagyon történt most velem semmi érdemleges futós sztori; ugyan, hol vannak azok a régi, eltévedős történetek, meg a seggencsúszós túrák, meg amikor a 19-es villinger alagútjában a sötétben... node ezt moist inkább nem említem. Akkor meg miért ragadtam meg a billentyűzetet? :-O
Nagyjából eddig bírtam a nagy K betűs életet nagy futások nélkül. Amikor vége lett az Ultrabalatonnak, megfogadtam, hogy ha kell, erőszakkal kipenderítem a gondolataim közül idénre az ultrafutást, mert annyi sok helyet foglal. Az első hónap piszok nehéz volt, igazából futni sem nagyon sikerült, persze ebbe belejátszott az is, hogy az életemben jöttek ilyen meg olyan problémák, amik miatt a hangulatom a bányászbéka ülepe alá szorult és alig akart onnan előbújni. egy hónap elteltével aztán úgy döntöttem, hogy futni KELL, hiszen ilyenkor korábban mindig magam mögött tudtam hagyni a napi gondokat, a problémákat, s a fejem egy idő után mindig kitisztult annyira, hogy átláthattam a problémák tömkelegét és némelyikre megoldás is született...
Aztán elkapott a hév, s úgy döntöttem: ha már igazi CÉL nincs, legalább akkor használjam ki az időt, hogy régi gyorsaságomat újra megszerezzem. Egy ideig ment is minden, mint a karikacsapás. A hosszú, sok órás futások helyett élveztem, hogy a futásnak vége van hamar, hogy száguldhatok, hogy élvezhetem újra a sebességet, hogy levegőt nem kapva, lihegve görnyedek össze egy-egy résztáv után, majd jólesően számolgatom otthon, hogy mennyivel sikerül 4 perces alá vinnem a kilométereimet... És persze jött egy gondolat, hogy akkor már miért ne: legyen egy maraton ősszel. Oké, mondom, legyen. Hogy hol, azt nem tudom, mert a BSI árai madárka módjára röppennek egyre magasabbra és magasabbra, s enyhén szólva sem értek egyet azzal a filozófiával, amit kívüülről figyelve a BSI-ének sejtek... Akkor talán Kassa, vagy tudom is én. A lényeg, hogy a holtidőimet kihasználva játszhassak, edzhessek, aztán majd eldől, mire is elég mindez. Egy pozitívum mindenképp akadt azért: végre nem a futás határozta meg a mindennapjaimat, a futás inkább egy jól megérdemelt játszóidő lett a napok végén, ritkábban ebédidőben...
Úgy tűnt, nyertem. Legyőztem a korábban mindennél erősebb futni vágyásomat, helyet kapott más is végre, Manóval is többet tudok együtt lenni, életem a futással és másokkal picit teljesebb lett... Hihi-haha. És akkor alattomosan támadott a futás.
Panferik írt egy levelet még júliusban az SM futásról, hogy küldeném már el a beszámolómat, s válaszolnék már egy-két kérdésére is. ehhez azonban végig kellett gondolnom azt a bizonyos tavalyi futást a sclerosis multiplex-es betegekért Fehérváron, végig kellett élnem még egyszer, hogy mit jelentett az nekem, s mit jelentett az nekik. És lassanként visszaemlékeztem mindenre, ami akkor történt, eszembe jutott, hogyan ölelte meg sokszáz ember a tavat egyetlen nagy összefogással, hogy hogyan csillogtak az örömkönnyek mindannyiunk szemében, mikor a végén bekocogtunk a csarnokba. Hogy hogyan mosolyogtunk végig Farkassal, Ajanóval, Pecsenyével és a többiekkel... És ha ez nem lett volna elég, miután nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán írtam-e beszámolót, végig kellett olvasnom soksok honlapot az akkori korszakból, s a hozzászólások által minden kis momentumot újra meg újra át kellett élnem. Azt hiszem, itt szenvedtem vereséget. Három kattintás, pár perc adatrögzítés és... beneveztem ebben az évben is.
Nem akartam már maratonnál többet futni idén. De muszáj! Picit hiányos maradna a lelkem, azt hiszem, ha ez most kimaradna. Hogy milyen formában vagyok? Ki tudja... az tény, hogy tavaly a BéPoBu-ra készültem, s eléggé erős voltam akkoriban... Most meg csak úgy elmegyek, aztán lesz, ami lesz. Alig hiszem amúgy, hogy "normálisan" fogom végigkocogni... De az alma, amit adnak, ISTENI! Talán fájni fog, amit csinálok ott. Talán másnak is. Mármint az, amit csinálok. De az is fáj, ha nem csinálok semmit. Akkor meg...? :)