Noshát nem nagyon töröm magam mostanában, hogy írjak - meg egyáltalán! Nem tudom, mi van velem, valahogy a futással is így vagyok: Sárvár óta alig-alig futottam, talán összesen ha 65 kilométert. Nem megy, nem akarom, a fene tudja, mi van. Akkor, ott nagyon szomorú voltam, valahogy el voltam keseredve. Utána jött a Terep100, ahol végül nem indultam, pedig a kedvenc versenyem, noha csak egyszer csináltam végig, s hogy nem indulhattam, az is elkeserített. Irigykedve olvasgattam a beszámolókat a felkészülésről, s irigykedve néztem végig a mezőnyt tegnap a pilisi úton és később Koldusszálláson, ahogy küzdenek, mosolyognak és a cél felé tartanak. Bennem pedig váltakoztak az érzések, főleg kettő: egyszer futottam volna velük, másszor meg arra gondoltam: nem vagyok felkészülve, lusta vagyok, három hete csak jelzés értékűeket futok, lassan, a Szigeten, nem megerőltetően, szóval hiába is akarnék, úgysem tudnék ilyen távot lefutni, meghalnék a negyedénél. És ilyenkor elkeseredek kicsit.
Szóval egy ideje furcsán érzem magam, nincs már kedvem sem sokszor futni. A héten megpróbáltam felpörgetni magam, mert érzem, tudom, hogy semmi baj nincs, csak ellustultam a nagy pihenésben - mert valljuk be azért, hogy a bokám miatt kellett a pihenő -, mégis, most már annyira keveset futok, hogy másodszor kapom magam azon, hogy kitűztem az itthoni futásom idejét, helyét, csak épp nincs kedvem elindulni. De a legszomorúbb az, hogy az első alkalommal a lustaság győzött, itthon maradtam. Valami talán hiányzik, pedig nem kellene, hogy hiányozzon.
Persze a Terv megvan, ha rágondolok, akkor izgatott leszek, elképzelem, hogy nyomom, küzdök, csinálom, jól csinálom - de pillanatnyilag mégsem képes ez a motiváció arra rávenni, hogy örömmel fussak. Nem tudom, nagyon rossz érzés. Nem éreztem még ilyent, mindig csak nevetgéltem azokon, akik nagy lustán azt mondják: "kéne már futni...", "kéne..." És most ugyanitt tartok. Remélem, nem Sárvár az oka, csak egyszerűen megszoktam a punnyadást. Nem szeretném, ha ez maga volna a "gödör". Csakhát három hete az alján vagyok valaminek, ami, ha nem gödör, akkor nem tudom, mi.
Másodközlés...
SÁRVÁR - és egy nagy tanulság arról, hogy nem jó senkit átverni
Bocsánat, de ez most egy nagyon énközpontú beszámoló lesz arról, hogy hogyan szúrtam el egy nagyon fontos és komoly versenyt hónapokon keresztül.
Nos, olvasgatom a beszámolókat itt meg ott, s bizony tényleg csodaszép volt a hétvége annak minden gyötrelmével együtt. A futótársak, frissítők, mindenki a legtöbbet nyújtotta a pályán és a pálya mellett, mindenkitől rengeteg erőt kaptam s igyekeztem viszonozni valamicskét. Legtöbbször csak úgy tudtam, hogy ökörködtem, még ha ez futással is járt... Mert hát mit csináljak, ha nekem az ad erőt, ha kicsit marháskodhatok? Szlalom, táncika, minden ilyesmi, mikor látom, hogy mosolyt csal valaki arcára, csak hajt tovább engem is.
Szóval mindenkinek mindent nagyon köszönök, nem sorolok neveket, kevés volna az oldal, aki tudja, tudja... Aki nem tudja, annak úgyis megköszönöm személyesen is, vagy valahogy. Egyedül ugyanis nem ment volna, hiába a sok készülés, edzés, végiggondolás, minden. Kellettetek ti mindannyian itt a fórumon és ott a pálya mellett vagy rajta.
Elöljáróban: talán van, aki azt gondolja, de ezegyszer nem futottam el. Sem az elejét, sem a végét, sem a közepét. Tökéletesen éreztem magam végig, erőmnél voltam. Tudjátok, van az a pont, amikor úgy érzem, mint tavaly a T100-on is, hogy most már minden megy, nem fáradok tovább - a hétvégén is eljutottam ide, jól éreztem magam, már amennyire lehetett, erőt éreztem magamban és motivációt hajnal négykor is. Hogy nem úgy sikerült végül, ahogy terveztem, azt egy hatalmas baklövés okozta, amit szégyellek nagyon, mert ilyent nem szabad csinálni - de ezt le is írom mindjárt, hogy tudjátok. Nohát.
Szóval az egészet inkább utólag raktam össze azok alapján, amit írtatok-mondtatok, mikor csináltam valamit, mondjuk: valami hülyeséget. A féltések alapján, amik így, mostanról visszatekintve végül bejöttek. Hogy óvatosan, meg hogy nem kell mindent akarni. Mert miről is volt most szó tulajdonképpen? Felkészültem, megcsináltam, jó volt - de jobb lehetett volna, ha előtte nem virgonckodok annyit, ha nem akarok mindent megcsinálni, ami elibém kerül, Terep Ultra kupa, 100-as OB, veszprémi 6 órás, Velencei-tó kör...
Nem akarok komolykodó beszámolót írni, leírom tehát úgy, ahogy volt minden, s azt hiszem, már most elnézést kérek mindenkitől, akit Sárváron megbántott a viselkedésem, amikor nagyképűsködtem, amikor végigrohantam este 9-kor a pályán, hogy "itt a büntetőszázad" (5 perces kört rohantam), s bocsánatot kérek mindenkitől, akit átvertem akkor, amikor eltitkoltam, hogy a lábam nagyon pocsékul van - eltitkoltam azok előtt is, akik direkt nekem akartak jót, leginkább Manótól és Nyuszitól.
Elindult a verseny Sárváron, s minden jól jött ki, nagyjából úgy, ahogy terveztem. A meleget nagyon jól bírom, azt tudtam, hogy nem lesz gond vele, s nem is volt. Szomorúan láttam, hogy nagyon sokan szenvedtek tőle. Én igyekeztem sokat, nagyon sokat inni, körönként egyszer - ez be is jött. Igazából nagyon vicces, hogy mit ettem, hiszen a gyomrom is végig jól működött, igaz, Farkas szalonnás reggelijével nem tudtam felvenni a versenyt, de ha azt nézem, hogy két tányér gulyást, két tányér grízes tésztát, egy krumplis tésztát, egy túrós csuszát, mérhetetlen sok Cerbonát és kekszet ettem, ha kellett, külön csak sót - s rengeteg folyadékot fogyasztottam, azt hiszem, elmondhatom, hogy gyomorilag is jól voltam. A rengeteg edzés január óta megalapozta, hogy egyáltalán nem volt izomlázam, de mondom: egyáltalán, s mivel tavaszra ez volt a célverseny, a motivációval sem volt gondom. Csakhát utólag azt kell mondanom, kissé túlmotivált voltam, , s ez még enyhe megfogalmazás. A pontos kifejezés erre a "mindenáron" volna...
Voltak jó óráim. Vincus figyelmeztetett este 10 előtt, mikor látta, hogy repesztek, hogy ne fussam el a közepét, persze nem terveztem ilyesmit, igazából csak jól éreztem magam, azt leszámítva, hogy délután 4 órától a bokám egyre jobban fájt. Akkor nem foglalkoztam vele, pedig... és itt kezdődik az a rész, ami visszamutat a tavaszi versenyekre, szóval kellett volna foglalkozni vele, nagyon is. És nem úgy, ahogy én tettem. :(
Szóval a verseny során estig azt vettem észre, hogy nagyjából egyenletes teljesítményt tudok nyújtani, a kedvem is százas, csak a jobb lábamon a nagylábujjtól induló ín rendetlenkedett egyre jobban, főként a bokámnál, de éreztem a lábujjnál is és a sípcsont mellett is. Akkor nem, de most persze tudom, emlékszem rá, hogy ez Kisbéren is mutatta magát, Veszprémben is, de mindig vége lett a versenynek, mire nagyon fájt volna. Talán pihentetni kellett volna. Persze, pihentetni kellett volna. Mindegy, futottam tovább, nem foglalkoztam vele, egyrészt, mert úgy éltem meg, hogy a testem engem szolgál, azt csinálja, amit én mondok neki, másrészt pedig azért, mert volt egy kitűzött célom: 212 kilométer. És, igen, MINDENÁRON. BÁRMI áron. A fájdalom még nem volt olyan erős, hogy akadályozott volna, mondjuk 12 órán át... De aztán erősödött.
Oda se neki, mondtam magamnak, szépen jövök felfelé, meglesz a kitűzött cél, amit persze nem mondtam meg senkinek, de én tudtam, ott lebegett a szemem előtt és vigyorgott, hogy gyerünk, kapj el, kapj el! Futottam. A kedvem jó volt, a testem a bokámat leszámítva vitt, ahogy én akartam - tényleg hála az eddigi majd' 1800 kilinek, amit idén futottam. Amikor lefújták a 12 órás verseny, nagyon vigyorogtam a megállóknak, gratuláltam nekik és közben ökörködtem, hogy bibibiii, én még futhatok. Élveztem a szitut, hogy én vagyok a hős, akinek még ugyanennyi van hátra és bírja. Persze a bokám fájt.
És este 11-kor döntöttem el, hogy nem megy a lábam, valamit kell tenni, mert lilákat látok már a fájdalomtól... És itt csináltam olyant, amit nem volna szabad: bevettem egy akkora fájdalomcsilapítót, mint egy ház, hogy magamat is és mást is átverve tovább futhassak, mondván, nagyon jól vagyok és minden rendben. A bokám ugyan mereven, de tette a dolgát, a fájdalom alábbhagyott, kicsit furán bár, de futottam tovább, s tényleg elhittem, hogy minden a legnagyobb rendben van - és ami a szemét dolog, más is elhitte, aki aggódott értem. Nem vettem fel hosszú gatyát, mert nem tudtam levenni a cipőmet. Nem maszíroztattam meg a jobb lábamat, mert üvöltöttem volna, HA AZ ÍNSZALAGHOZ HOZZÁÉRNEK. A susnyásban sziszegtem inkább, de mentem a 212 felé, amit már 200-ra módosítottam... Amúgy minden a legnagyobb rendben volt, szépen haladtam előre, pedig a bokám a fájdalomcsillapítótól elbódítva ezerrel jelezte, hogy nem és nem, sok már ez neki, nem bírja, hogy kéthetente botor módon egy ultrával terhelem, pihenni akar.
Sok emberrel beszéltem már, s ez alapján arra jutottam, hogy éjjel 11-kor kellett volna feladni, amíg még jól voltam. És nem bevenni a fájdalomcsillapítót, hanem hallgatni a józan észre és abbahagyni, mielőtt baj lesz. Ehhelyett tovább mentem, aminek a vége egy duplájára dagadt, lilásvörös boka volt és az, hogy ötkor, mikor kiment a fájdalomcsillapító hatása, összeomlottam. A másik lábamat terheltem addig, az bedurrant, a jobb bokám pedig minden érintésre érzékenyen reagált... Minden mozdulatra, mintűden érintésre fájt. És be volt dagadva, de nagyon. Bementem a masszőrhöz, aki 40 percet túlórázott rajtam és semmit nem ért el, csak annyit tudott mondani, hogy ezzel nem tudok futni. Ekkor megint feladhattam volna, de barom voltam, képtelen voltam a kitűzött céltól eltekinteni, csak azt láttam, hogy menni kell, tovább. Mert egyszer kimondtam, hogy én 24 óráig a pályán maradok. Semmi értelme nem volt.
1/2 7-kor jöttem ki, s 1/2 7-től 10-ig Manóval mentem sántítva és sétálva körbe-körbe, mint egy tébolyodott gázóra, s egyre rosszabb kedvem volt. Ha nem vagyok úgy elkeseredve és nem az elmulasztott 200 kilométert sajnálom végig, eszembe juthatott volna, hogy esetleg nem kellet volna két hete még a Gerecsében rohangásznom őrülten, s még el is dicsekedni vele, nem kellett volna a sérült bokámmal 100-as OB-re mennem, vagy utána hullamódra a 6 órásra, hogy meginbt egy napot sántikáljak. Hogy hallgatnom kellett volna a szóra, amit a féltő szájak mondtak és a féltő kezek írtak: vigyázzak, hagyjak időt a pihenésre. De én akkor is csak azt sajnáltam, hogy nem megy, s nyomtam, nyomtam. Mindenki, aki a pályán maradt, magára talált végül reggelre, hszen akik éjjel aludtak, azok is kijöttek szurkolni, együtt futni, s én pedig szánalmasnak éreztem magam, hogy csak vánszorgok köztetek - s mindezt azért, mert addig elhitettem mindenkivel és magammal is, hogy mindent kibírok, hogy én vagyok a világ legerősebb futója, aki csak azért nem nyert eddig meg mindent, mert nem próbálta...
Összegzésként annyit írok le csak, hogy úgy tűnik, még nagyon fel kell nőnöm a feladathoz. Eddig még mindig én vagyok a hülyefutó, a sokat akaró szarka. OJ doki, lám, feladta okosan, mikor kellett. Én nem. Pedig... No mindegy. Testileg rendben voltam, a gyomrom jó volt. A pulzusom átlagosan 130 körül volt. Mentálisan felkészültem. A verseny után izomlázam egyáltalán nem volt (ezen én is meglepődtem), volt viszont egy mozdíthatatlan, lángoló, dagadt alsó lábszáram és bokám, ínhüvelygyulladással... A frissítés, szurkolás remek volt, nélkületek nem tudtam volna megcsinálni azt sem, ami végül sikerült. Nagyon köszönöm nektek. Így 175,83 kilométer lett a vége úgy, hogy 1/2 6-tól gyakorlatilag csak vonszoltam magam, nem futottam - s egy órát a masszőrnél töltöttem. Legelső lépésként a jövőre nézve azt mondom, hogy visszamondom a T100 nevezésemet. Biztos meg tudnám csinálni. Így, ahogy ezt, tuti. CSak nincs értelme. És Sárvárral kapcsolatban tettem egy fogadást jövő ilyenkorra. A 24 órás futásra. Minden alapom megvan hozzá. De nem tartom magam hozzá mindenáron! ;-)