Most már, hogy csak ötöt kell aludni, nem tudom megtenni, hogy nem foglalkozom a dologgal. Tegnapig ment, csodálkozva újságoltam soksok embernek, ha szóba került, hogy bizony én nem izgulok, gondosan kitaláltam mindent, már csak a kajákat kell elterveznem és kész is vagyok. Ma pedig mire ébredtem?
SÁRVÁR!!!
Belém hasított a gondolat és reggel óta nem hagy nyugodni. Mit fogok enni éjjel háromkor? Hány cipôt vigyek? És ha esik az esô? És ha meleg lesz? És ha rossz lesz a gyomrom-lábam-hátam-fejem? Ha megunom? ezer kérdés, amikre nem tudom a választ, megint ott tartok, hogy sosem csináltam ilyent és elképzelni nem tudom, mi történhet. Persze egyet tudok biztosan: 200 kilométert, hacsak nem sérülök le, meg akarok futni. De kétségbeesetten keresgélem a lehetséges buktatókat, szorongva próbálom kitalálni, még miket kell, illetve miket szabad futnom a héten, hogy minden jó legyen. A legtöbben azt mondanák, hogy már nem kell futni, kevesebben meg azt, hogy még mozogni kell. Azt érzem, hogy kell futni a héten, mert belebolondulok, ha nem teszem. No majd kiderül, hogy döntök. Akárhogyan is, az már csak pszichésen befolyásolhat, hiszen úgy érzem, felkészültem, úgy érzem, eleget pihentem, úgy érzem, meg tudom csinálni. Meg akarom csinálni!
Érdekes dolog ez, hogy az ember kitalál valamit és megcsinálja; a legtöbbször olyasvalamit vágyik az ember, amit mások is, nem esik a konformitáson csorba: normális tud maradni. Néha elgondolkodom azon, hogy mitôl kezdtem én vágyni a huszonnégy órás futásra, miért van az, hogy a százas OB után egy nappal már sárvár lebegett a szemem elôtt - és nem tudom megmondani. Csak ellenérveket tudok felhozni, felidézem azt az állapotot, amikor hulla vagyok, mikor nem visz a lábam, fáj, erôtlen, mikor szédelgek a kimerültségtôl és erôtlen vagyok a sok futástól, s ennek ellenére vágyom rá, hogy ott fussak a vár körül, miközben tudom nagyon jól, hogy szar lesz. Csak azt becsülöm alá minden bizonnyal, hogy mennyire lesz szar.
Azt hiszem, elkapott a gépszíj, függô lettem, de nagyon. Vágyom arra az érzésre, ami tavaly kerített hatalmába a kinizsin, hogy bármire képes vagyok, hogy mindent meg tudok csinálni, amit csak szeretnék. Arra a határtalan örömre és optimizmusra, ami hajtott elôre - s szeretnék ugyanolyan nagyképûen vigyorogni, mint akkor, hogy "na, megcsináltam, látjátok? Nem is volt olyan rossz"... Pedig dehogynem, csak a futás öröme mindent elnyomott akkor és azóta.
Szeretek futni! Remélem, vasárnap délután is ezt mondom majd!