Úgy vagyok evvel az idei évvel, mint az egyszeri menőgyerek, aki még menőbb akart lenni, s divatból a nyakára tetováltatott valami hatalmas, ámde gyönyörűséges kinai jelet. Hordta büszkén, csak néha-néha érezte úgy, mintha az emberek furán néznék a pólónyakból kikandikáló írásjegyet… Mígnem egy derűs őszi reggelen valaki fel nem világosította, hogy amit magára varratott, nem mást jelent magyarul, mint „automata szennyvízleeresztő szelep szimmering”, esetleg mondjuk „téeszelnök”.

Annyi különbséggel, hogy én most még nyom nélkül javíthatok.

Tavaly megjártam lelkesedéstől hajtva a mennyeket, idén céltudatosan és akarattal belemerültem a pokolba, aminek csak a sűrűjében szóltak, hogy hé, hé, itt most nem Szent Péter klímája romlott el, itten kérem a bugyborékoló szuroktól van ilyen meleg! Nagyjából így jellemezhető az elmúlt két év. De magamat okolhatom, hiszen a világon semmi nem jogosított fel arra, hogy a tavalyi szűk egy jó év után, amikor egyéni csúcsot egyéni csúcsra halmozva futkostam mindenfelé, idénre azt higgyem magamról, hogy ennyi kicsi futómúlttal most már én vagyok az ultrafutás egén a legfényesebb csillag, s szupernovaként fogok berobbanni a nemzetközi élvonalba, kihagyván a fokozatokat, a létrafokokat. Egyszerűbben fogalmazva: túl magasra tettem a lécet magamnak, s egyszer sem sikerült megugranom. De nézzük akkor sorban az utat, aminek a végén most már ott a végállomás felirat és az új lehetőségek térképe, mely segítségével talán kapok egy új lehetőséget arra, hogy jobban csináljam.

OB, UB

A 24 órás országos bajnokságról már írtam, nem is egyszer. Már akkor éreznem kellett volna, hogy dacára a hasmenésnek és a napszúrásnak, a lábaimnak menniük kellett volna egész másnap délelőttig, hiszen még sosem volt olyan, hogy a combom bemondta volna az unalmast egy versenyen. Itt azonban a végére már igencsak fájdogált, úgy mentem a végén előre, mintha kocsonyában kellett volna futnom, de egy levegővel, s a kondér alján. Még répa is volt. De nem kapcsoltam, ráfogtam erre, ráfogtam arra. Sokat elemeztük otthon Noémivel, mi történhetett, de aztán az maradt, hogy a napszúrás és a hasmenés vett ki mindent belőlem, amiből amúgy mennem kellett volna. És így aztán kis pihenő után folytattam az edzéseket, amiket addig is, a combom pedig lassanként megnyugodott, végezte a dolgát.

És itt akkor most térjünk vissza egy kicsit tavaly őszre, amikor is Ujj Zoli először mondta, hogy a válogatott keret tagja lehetek. Az az infó, plusz az Év Ultrafutója elismerés, az Atlétabál és a számtalan remek tavalyi futás valami gátat kikapcsolt az agyamban, s elhatároztam, hogy idén mindenkinél jobb leszek. Itthon és külföldön – mert bennem van, mert meg tudom csinálni. (Ezt egyébként még most is hiszem, függetlenül attól, hogy mit szerencsétlenkedtem idén össze.) És azt gondoltam, hogy ha tavaly „hobbiból” sikerült 245 kilométert futnom, aztán később, mikor a kávéról is lemondtam, ami miatt jó 10 kilométer még benne maradt a 24 órásban, szóval kávé nélkül még jobb tudtam lenni a Balcsin, akkor idén nem lehet más célom, mint… mint… gondoljatok ide mindenféle világraszóló tervet. Én csak egy számot írok ide: 267.

És Noémi teljes vállszélességű támogatásával elkezdtem a felkészülést. Bár életem egyik legrosszabb szakaszában voltam, munkahelyem minden volt, csak stabil nem, de nekifogtam. Ő a hátam mögött állt, biztatott, ha elkettyentem, örült, ha örültem – ritkán örültem. Szinte mindent feltettem a felkészülésre, AKARTAM ezt a VB-t. Lőrincz Olivér segítségét kértem, mert azt gondoltam, magamtól előrébb már nem biztos, hogy tudok jutni, ő pedig elismert név a szakmában. El is kezdtünk együtt dolgozni, ő sorra adta a tanácsokat, lecseszett, mikor nem jól frissítettem magam, elmagyarázta, mi miért kell, mi mire jó, segített. Én pedig nyomtam a számomra szokatlanul kemény heteket, a 150-160 kilométereket, ügyelve pulzusra, mindenre. És itt követtem el tulajdonképpen az egyetlen, de legnagyobb baklövést: az edzéseket mindenáron akartam megcsinálni, mert azt hittem, azt úgy kell. Hiába éreztem, hogy piszok fáradt vagyok, bár Olivér mondta, hogy szóljak, ha nem megy, én nem szóltam, mert én VB-re készülök, nem kényeskedhetek! Hogy néz az ki? A szervezetem tehát erősödött, de a lábam ólomból volt minden vasárnapra. Az OB előtt pihentem egy kicsit, nagy keservesen a versenyt megnyertem, majd megint pihentem egy kicsit. Volt mit kipihenni, a combom mintha makraméból lett volna, nem izmokból, csomók és fonatok alkották. Kellett neki a pihenés.  Egy hét múlva aztán folytattam a munkát; sajnálatos módon kicsivel később már csak magamban, Olivérrel különváltak útjaink. De ennek okán még erősebben és még keményebben edzettem, szemem előtt a szeptemberi VB volt, gondolatban a japánt és az amerikaiakat előztem minden egyes edzésen. Aztán idén másodszorra is munkanélküli lettem, épp az UB előtt.

Igaz, végre volt pár hetem igazán jókat edzeni, de az edzésekre rányomta a bélyegét a munkanélküliség: ahogy év elején a muszájból végzett edzéseket nem tudtam úgy élvezni, mint a tavalyi örömfutásaimat, úgy a mostani edzéseket pedig azért nem tudtam igazán lelkesen végezni, mert minduntalan arra gondoltam: hogy a francba fogok, fogunk mi megélni? Noémi hiába állt mögöttem továbbra is, én magamba zuhantam, de az edzéseket, míg lehetett, nyomtam, meglegyenek a számok, meglegyenek a kilométerek. Aztán lett állásom, ételfutár lettem. Se alvás, se edzés innentől. Megaláztatások a munkahelyen… Még lejjebb kerültem, még kevésbé láttam kiutat. így jött el az UB ideje, s mire eljött, lelkemben nem kis rőzsedalok, hanem maximum siratóénekek jajongtak. Böki barátom egyből látta rajtam, de utóbb kiderült, más is észrevette. Hogy nem vagyok felkészülve egy Balaton körre. De muszáj, mert felkészülés a VB-re, nyomás hát!

Noémivel és Mambával, aki szerencsémre felajánlotta, hogy segít, sőt, néha gondolkodik is helyettem, szépen átvettünk mindent, mire kell odafigyelni, mit rontottunk el Sárváron, s apránként felépítettük az egész futást. Minden egyes részletét a legapróbb magnéziumbogyótól a jegesvödrön át a gépkocsis kíséretig. Mindent. És előző este ők ketten (És Robi) lelket vertek belém, másnap el tudtam indulni, végre ismét éreztem, hogy futni akarok. A rohadt nagy melegben csak avval kellett foglalkoznom, hogy hűtsem magam, egyem, amit Mamba a kezembe nyom, tekerjem a fejemre a jeges cuccokat, s mentem, mentem, mentem. Kezdtem előzni a népeket a déli parton, pont úgy, ahogy az ki volt találva, kezdtem szüretelni a gyümölcsét annak, hogy a negyven fokban óvatosan futottam, s nem csináltam ki magam. Mamba csinált mindent helyettem, én „csak” futottam, igaz, kicsit lassabban, mint tavaly, gondoltam, a meleg lassított ennyire, a sok vízveszteségtől kicsit merevebbek a lábaim, meg különben is, na… jó vagyok és pont! Hiszen épp elkezdtem kergetni az első kettőt: már a dobogón voltam ugyanis. Aztán egyszer csak kicsúszott a lábam alól a talaj, visszaütött az, hogy három hétig nem nagyon aludtam. Hánytam egy nagyot, elgyengültem, s soha többet nem találtam magamra. Amint besötétedett, már képtelen voltam ébren maradni is, ha gyorsabban futottam, hányinger kerülgetett, ha lassabban, akkor elaludtam futva. Sosem felejtem el – persze, mert nem is emlékszem –, mikor egyik pillanatban futottam, a másik pillanatban a padkán ültem. Hogy közte mi történt… Talán a kuruttyoló békák tudják csak. Állítólag elestem…? Megbotlottam…? Fene tudja. Szóval 150 kilométertől egyre rosszabb és rosszabb állapotban próbáltam eljutni mindig a következő frissítőasztalig, azt meg, hogy hogyan fogok én célbajutni, el nem tudtam képzelni. Mamba már nem is noszogatott. Látta, amikor beérek egy pontra, eldőlök és alszom, látta, ahogy felkelek pár perc múltán, tovább kacsázok, majd fél óra múlva megint eldőlök valahol és alszom. Állítólag valami turista körbe is akart rajzolni, de Mamba túl csúnyán nézett rá.

És ez a folyamatos megyek-állok-futok-csoszogok pikk-pakk hazavágta megint a combomat. Akkor még azt hittem. Egy idő után, egy nagyon kicsi idő után azt éreztem, hogy mázsás súlyok lógnak a lábamon, alig bírom emelni őket. Kezdtem rohadtul gyűlölni ezt az egészet, mert én nem ehhez szoktam hozzá, én futó vagyok, én futni akarok, nem csoszogni, görcsölni, nem elindulni és csak azért megállni, mert a lábam nem visz. 170 környékén kezdett megfogalmazódni bennem, hogy én ezt a versenyt nem fogom tudni befejezni, addig kéne feladni, míg élek. A posztumusz feladás nem elfogadott. Szerencse, hogy még magammal sem értettem egyet, s úgy döntöttem, hogy amíg ki nem alakítom a hivatalos álláspontomat, addig is megpróbálok haladni, de egy részeg földigiliszta gyorsabb volt már nálam. A lábamat emelni nem nagyon tudtam, s egész reggelig folyamatosan aludni akartam. Kilátástalannak, értelmetlennek, egy rakás szarnak éreztem az egészet. Nem szoktam én hozzá, hogy nincs erő a lábamban, kérem, én nem ezt akartam, nem ezért edzettem minden mást félretéve, heti rengeteg órát, hogy most meg lépni ne tudjak!

Szerencsére aztán a felkelő nap és a cél közelsége valahogy behúzott minket Tihanyba, s miután beértünk, s lerogytam, csak néztem ki a fejemből, hogy hátha valaki most idejön és elmondja, mi a francot szúrtam el megint. De nem jött senki, én meg csak ültem ott egy hányásízű alkoholmentes sörrel a kezemben, s nem értettem semmit.

És utána még napokig, hetekig nem értettem semmit. Hogy miért nem tudok még két héttel a verseny után sem járni, miért van két elcseszett csomó a combizmom helyett, miért nem tudom kinyújtani, egyáltalán: ha az alvást leszámítjuk, akkor is, miért nem vitt a lábam, ami pedig eddig bárhova elvitt, ha szépen kértem. Ahogy a sárvári futás után, így most is Noémivel próbáltunk rájönni, végigvettük a felkészülés minden egyes momentumát, de nem, nem és nem, nem tudtuk, hol volt a hiba, így csak egy maradt: a lelki bajok és a kialvatlanság okozta kombó miatt vált darabossá a mozgásom, s az vágta haza a combomat is.  Így aztán ennek tudatában vártam, hogy elég idő teljen el a pihenéssel, s futhassak újra.

Csakhogy ekkor nem várt dologgal találkoztam újra: a combom megmakacsolta magát és nem akart helyrejönni még két hét múlva sem. Oké, eddig ennyire még nem használtam el, de az óvatos próbálkozásokra igazán reagálhatott volna kedvezőbben is. De ő nem. Próbaképp futottam egy húszast, majd azt láttam, hogy megint nyilall, mintha csak tegnapelőtt lett volna vége az UB-nek. Pedig közben igencsak kedvező fordulatok történtek az életemben, kezdtem magam jól érezni a bőrömben, s nagyon vártam már, hogy újra edzhessek, de így megint várnom kellett pár napot. Böki mondta, hogy esetleg nem pár napot kellene várni, hanem még heteket, de néhány nap múlva egy teszt-félmaraton után láttam, hogy most már nem fáj annyira, sőt, javul, erő is van a lábamban, neki lehet ugrani hát az utolsó kemény másfél hónapnak.

És nekiugrottam, mint tót a kecskéjének. Soha ilyen elszántan nem edzettem még, gondosan megtervezve minden, frissítés, távok, pulzus… kemény voltam, úgy éreztem, meneteltem a kitűzött cél felé, s erősödött bennem az elszántság, hogy szeptemberben megmutatom! Mert meg akartam mutatni, hogy ki vagyok, hogy tavaly még sehol nem voltam, de íme, idénre nézzétek, hova sikerült jutnom! És nyomtam, nyomtam az edzéseket, a végére hullafáradtan akár, de boldogan zuhantam a kádba, úgy éreztem, mindent megtettem a sikerért.

És eljött a nagy nap.

És kiderült, hogy lószart sem ért, amit csináltam, mert azt hittem, hogy ha az ember fionomat akar főzni, akkor finom fűszereket kell tenni a levesbe, ha meg nagyon finomat akar, akkor még több finom fűszert kell tenni a levesbe. És mit főztem magamnak szeptemberre? Kakukkfűtől és egyéb fűszerektől bűzlő moslékot, amit jobb lett volna kiönteni az ablakon inkább, mint a futótársaknak feltálalni. Mert amit főztem, az nem hogy finom nem volt, de még mosléknak is gyenge lett. És ezt nem mások mondták. Erre nekem magamnak kellett rájönnöm a pályán ott, Katowitzében a 24 órás EB-n és VB-n a negyedik órában. És iszonyatosan fájt a felismerés, amikor még egy pár órával később a derengő gondolat megvilágosodássá vált. És akkor, ott, késő délután Lengyelországban elköszöntem a dédelgetett álmaimtól, s elkezdtem túlélni, s rémülten figyeltem, ahogy a szalmaszálak, melyekbe kapaszkodok, egyenként csusszannak ki a kezemből. A combom pedig lassan, de biztosan elkezdett görcsölni újra; délután hat óra volt. Már csak 18 óra Életem Nagy Versenyéből.

Folytatás jön!