Őszinte leszek.
Bárhogy is nézem, mindenképp szükségesnek tartom, hogy ne hagyjam annyiban a tegnapi blogbejegyzésemet. Mert sok kérdést nyitottan hagytam. Ebből most csak egyet emelnék ki: a verseny, a meleg, a táv, az idő és a versenytársak irán érzet alázatot, ami elengedhetetlen egy ilyen versenyen, ami egy hete tökéletesen hiányzott belőlem. El voltam telve avval, amit magamról gondoltam, nem túlzok: bár leplezni próbáltam, nagyképű voltam. Olyannyira, hogy már gondolkodni sem nagyon akarttam a verseny előtt, ezt mutatja, hogy a tépőzáras chipet egyszerűen a csupasz bokámra tettem, s nem a fűzőmre. S ahelyet, hogy gondolkodtam volna, hogy hogyan NEM fogja szétdarálni a bokámat, inkább anyáztam hosszú perceket, hogy hogy lehet ilyen szarul megcsinálni valamit. Mikor a verseny uttán körben az egész bokám dagadt, sebes és gennyes volt, s mindenki rajtam röhögött, csak akkor eset le a tantusz, hogy ha használom az eszemet, akkor mindez nem történik meg. A bokám most is körben sebes, a futócipő futáskor minden lépésnél szaggatja az achillesemen levő sebet. Erről tehát ennyit.
Karinthy megírta a Jó tanuló felel és a Rossz tanuló felel című novelláit. Szívesen olvasnám Szilvitől, hogyan felel a jó tanuló. Nem a stréber, hanem a jó tanuló. Aki megtanulja, s vizsgán előadja csillagos ötösre. Én itt a rossz tanuló voltam, s bár néha tényleg Szilvi csodás futása inspirált csak (Meg Anita rámdörrenése, aki Noémivel egyetemben látta, hogy csak hisztizek), azért volt bennem egy kis rossz szájíz. Neki miért megy? Pedig egyszerű: ő volt a jó tanuló. Ő profi lett az elmúlt években, Anita is profi, profi csapatot alkotnak. Megérdemelte, amit futott, hosszú időre a legnagyobbként fogják emlegetni. És nem azért, mert ő ezt akarta, ő csak tette a dolgát, s szerintem még nagyon nincs a lehetőségei végén. Én viszont... NEm vettem komolyan semmit; előtérbe helyeztem, hogy ENGEM, a BÉLÁT emlegessenek a legnagyobbak közt, erre tettem fel mindent, s elvesztettem. Kár volt. De tanultam belőle.
Nos, volt egy tervem. Nagy terv. Olivér azt mondta, ne foglalkozzak semmivel, csak csináljam, amit megbeszéltünk, ne csináljak tervet, úgyis borul minden terv ilyen távon. Egy darabig tartottam magam hozzá, de mikor eljött a rajt, beugrott mégis, hogy én 12 óránál 144-nél akarok lenni, 24-nél meg... nagyon messze. Sokkal messzebb, mint a tavalyi 245 kilométer. És bár az első pár körön kizártam mindezt a gondolataimból, csak elő-előjött, s én átadtam magam az elképzelt dicsőséges győzelem érzésének. Hogy 140 volt a pulzushatár? Ó, egy kicsit fölötte vagyok, semmi gond. Tempó? Nem gond. TÚl gyors, de vagyok annyira jó, hogy bírjam. Olivér hónapok óta tehát hiába tépte a száját. Versenytársak? Ákost legyőzöm. Simán, ez járt a fejemben. Mert én mindenkit legyőzök! És az ősbűn: Szilvi gyorsabb nálam? Hát az meg milyen már? Nyomjuk neki!
Olivér azt mondta, ne foglalkozzak a versenytársakkal, csak a pulzusra figyeljek, a hűtésre és a kajára. Ez a gondolat percenként villant át rajtam, s percenként hessegettem el, hogy én rajt-cél győzelmet akarok, lássa mindenki, mekkora király vagyok, s nem utolsó sorban már az első órában számolgatam, hogy milyen tempó kell a tervezett kilométerhez. Figyelmen kívül hagytam a meleget is, azt is, hogy a versenytársak tempója sem tartható örökké, azt is, hogy amit most elszúrok, azt kamatostól nyögöm a végén majd. Minden egyes körben csilingelt a vészcsengő, s minden egyes körben meggyőztem magam arról, hogy nem baj, rengeteget edzettem, erős vagyok, menni fog. Hogy mégsem ment, azt egyszerűen nem hittem el. ELborult az agyam és azonnal, az első hat órában meg akartam nyerni a versenyt, mutogatni akartam magam, mint a bazári majmot, amiből a végén beszari majom lett, mikor a szervezetem végletesen kimerült és én csak járókeretes mamikaként voltam képes már menni. Senkiben és semmiben nem bíztam, csak magamban, csak én lehettem az, aki a tutit megmondja, s mindent, de mindent a körülményekre fogtam, s pár óra elteltével nem akartam érteni, mi történik velem. Úgy éreztem, hogy én vagyok a legeslegjobb, hiszen heteken keresztül ezt szuggeráltam magamba, egyet felejtettem csak ki: ahhoz, hogy én legyek a legjobb, bizony úgy kell tennem, ahogy azok mondják meg, akik tudják, hogy mi kell ahhoz, hogy én legyek a legjobb.
És aki a verseny végén láttak engem, nem azt láták, akit én akartam, hogy lássanak. Inkább egy meggyötört, végletekig kimerült, megtört hullát. Egy autót üres benzintankkal, melynek a vezetője azt gondolta, hogy végig megy a Dakaron kettes fokozatban, mert úgy jól pörög a motor, csak épp elfogyott a benzinje. A saját pillanatnyi jólétemet előbbre helyeztem a végső célnél, nem hűtöttem magam, mert jajj, vizes leszek, nem lassítottam, mert jajj, hogy néz az ki, nem osztottam be az erőmet, mert én, a szuperember minden erővel rendelkezem, ami csak létezik. Türelmetlen voltam, makacs és konok.
És, igen, csúnyán elbíztam magam. Azt gondoltam, nekem jár az, hogy oda nem figyelve is sok tíz kilométerrel többet futok a következőnél, s meg voltam sértődve a világra, hogy nem sikerül. Minden és mindenki más hibás volt. Ákos miért bírja jobban a meleget? Le akarom előzni! Szilvi miért tartja be Olivér minden utasítását, miért megy olyan szépen? Őt is le akarom előzni! A nap miért süt? Rohadt életbe, rám tört a hiszti. Noémi miért akarja rám erőszakolni a vizes ruhát? Biztos valami betegségem van, azért nem megy le a pulzusom, biztos valami gond van, azért nem tudok gyorsabban futni. PEDIG ÉN JÓ VAGYOK, miért nem tudom bebizonyítani? Hiszen futottam már szépeket, jókat, most miért nem megy?
Eszembe nem jutott az a néhány alap dolog, amit az ország legjobb edzője parancsba adott. Hogy talán azokat kellene, vagy inkább kellett volna megtartanom és akkor nem volna gond. Csak a magamba vetett vak hit hajtott, meg az, hogy bármi áron elérem azt a célt, amire mindenki azt mondta, hogy elérhető, de felesleges előre rámozdulni.
Hiányzott az alázat. Minden percben meg akartam mutatni, milyen faszagyerek vagyok, s hisztiztem, mikor nem ment. És amikor eljött az éjjel, akkor már elvesztettem minden motivációmat. A tervezett cél elérhetetlenné vált, az imázsom nagyot zuhant a saját szememben is, a testem tropára ment a nappali küszködéstől, s már csak az volt a dolgom, hogy minden maradék erőmet összeszedve helyrehozzam a hibát. Éppencsak, hogy sikerült. Mert nem vagyok a világ legjobb ultrafutója, 34 évesen még csak kóstolgatom ezt a dolgot, Hobóval szólva, s őt kiegészítve: "Még mindig van mit adnom
Még mindig lopnak tőlem" - és még mindig van mit kérnem, s még mindig van mit lopnom az élettől. Élethosszig tartó tanulás, ez érvényes az ultrafutásban. Soha többet nem mondhatom magamról, hogy rutinos versenyző vagyok, maximum csak annyit, hogy tapasztaltabb, mint korábban. De sosem elég tapasztalt.
Akik bíztak bennem, őelőttük most nem állok meg. Akik tudják, mi is ez a 24 órás őrület. Noémi, Olivér, a barátaim. Nem viselem olyan büszkén az idei bajnoki címemet, mert tudom, hogy amit tettem, azt emlékezetből ment, semmit nem tettem hozzá abból a sok biztatásból, tanácsból, amit Olivértől, Noémitől és a barátaimtól kaptam, semmit az elmúl öt hónap kemény edzéseiből, amiket mind mind állhatatosan csináltam végig. Semmit. Olyan volt ez, mintha a 100-as döntőn Bolt végigmajomkodta volna a versenyt és 12 másodperccel úgy nyert volna, hogy szerencsére a többiek épp picit lassabbak voltak. Néha úgy éreztem a verseny után, rajtam röhög a sok ember, de joggal.
Mert rájöttem: nem ELVÁRÁS volt mindenki részéről, hogy mutassam meg, milyen sokat tudok futni, hanem mérhetetlen barátság és bizalom aziránt, hogy én képes vagyok rá. Egyedül én hittem, hogy elvárás. Nem tiszteltem Olivér tapasztalatát, nem tiszteltem Noémi hatalmas hitét, nem tiszteltem a többiek biztatását, kivagyiskodni akartam, sztárolni magam a végére, s lám, ez lett belőle.
Köszönöm tehát mindenkinek, aki bízott. És bocsánatot kérek, hogy utólag nem szolgáltam rá erre a bizalomra, de ígérem, eltettem a szívembe mindent, s eltettem a tapasztalatokat is. Bocsánatot kérek Olivértől, aki hisz bennem és neki is dicsőség, ha a tanítványa jól teljesít, bocsánatot kérek Noémitől, aki 5 hónapig tűrte, hogy alig vagyok otthon, csarébe pedig csak egy ígéretet kapott, hogy majd Sárváron meglátja, volt értelme. A Balatonon - nem azért, mert muszáj, hanem mert Ti elhiszitek, hogy képes vagyok rá - megmutatom, hogyan is kellett volna most futni, ha alázatos vagyok, s meghajolok mások bölcsessége előtt.
Galopp.
Szerintem ezt a blogbejegyzést nyugodtan megtarthattad volna magadnak.
Szerintem a tegnapi, önirónikus hangulatú blogodból is mindenki kiolvasta a helyzetet. És szerintem akárhányan is futunk, akár csak 3-6-10 kili, vagy maratont vagy 24 órát, különböző dimenziókban bár, de végigjárjuk ugyanezeket a lépcsőfokokat: tanulunk, tapasztalunk, hol nagyobb az önbizalmunk és vele együtt az arcunk, aztán egy-két csúnya esés után megtanuljuk az alázatot. Sokszor csak egy időre, majd újra-és-újra kezdjük előről. Bár én csak rövidebb távokon versenyzek, mégis egy kezemen meg nem tudnám számolni hány olyan 6-7 km-es verseny van mögöttem, amelynek első másfél km-én elsavasodtam, mert én felkészültem, mi a francért nem megy az x:y tempó?
De most így utólag látod, mit rontottál el, és amikor legközelebb ott leszel, tudod, hogyan kell másképp csinálni. Hogy nem csak az fontos, hogyan teljesítjük az edzéseket, de a versenyen is hozni kell a rutint, erősnek kell lenni fejben, hogy elérjük, amit akartunk.
Az elvárás nehéz dolog. Nálam ez az oka annak, hogy nem erőltetem, hogy még többet kihozzak magamból, mert engem nyomaszt az elvárás. Ez meg túlságosan hobbi ahhoz, hogy még itt is elvárásoknak feleljek meg. De ezt is mindenki másképp kezeli.
Kívánom Neked a legjobbakat, és hogy ezzel a bloggal zárd le fejben a hibákat, és arra koncentrálj, amit jól csináltál: akárhogy is, de végigmentél. Hajrá a VB-n! :)