No akkor kezdem. Mostanra nagyjából úgy összeszedtem a gondolataimat, mint egyszeri turista az egzotikus nemi betegségeket, s nagyjából úgy is érzem magamat, mint fent említett alulírott: emitt viszket, amott sajog, itt-ott meg ki-kifakad egy-egy hólyag, amint visszagondolok a hévégére. Bááár… ha jobban belegondolok, már a versenyen is egyfajta szexuális problémám adódott a futammal, hiszen konkrétan a tököm tele volt délutánra a futással! :)

Hogy miért Apollo-13? Egyszerű. Ők is bizonyos szükséges, de nem elégséges tapasztalatok alapján nekiindultak egy nemes küldetésnek, egy darabig ment is minden, mint a karikacsapás, aztán beütött a ménkű, s onnantól a küldetés végéig mindenki már csak azon izgult, hogy ha bele is döglenek, de valahogyan el kell juttatni a legénységet a célba élve. Közben senki nem fogadott volna arra egy fél gilisztában sem, hogy Lowell, Swingert és Haise valaha még idelenn szívja a nagyvárosi szmogot, aztán később mégis vígan szipókázták be mindannyian a pollent, muslicát, miegyebet. Ahogy nálam is ez volt a helyzet: egy garast nem adtam volna azért, hogy én ezt a versenyt valaha befejezem. Ők Holdra szállást terveztek, aztán örültek, hogy egyáltalán túlélték. Én is Holdat akartam érni, nagy dolgokat véghezvinni, s ha nem robban fel az én oxigéntartályom, vagyis nem szökik ki a világűrbe az én maradék józan eszem a melegtől, lehet, hogy sikerül is. De az eszem elment, s hogy tudományos maradjak, igazából az, hogy a versenyt végig csináltam, csak azon múlott, hogy Noémi egy-egy jól irányzott gravitációs lasszóval úgy kipenderített a pályára, hogy én ott azonnal rástartoltam egy geostacionárius pályára, csak az irányt vétettem el, mert 24 óra alatt amúgy csak egy nagy kört kellett volna tennem, így meg sok kicsit tettem. No ennyit a hülyeségről.

Pénteken érkeztünk meg Sárvárra, telve voltam önbizalommal, hiszen tavaly 245 km-t futottam, idén pedig sokkal komolyabban vettem az edzést, erősebbnek is éreztem magamat. Többet terveztem tehát a tavalyi pályacsúcsomnál futni, s nem utolsó sorban címet védeni jöttem. No nem lakcímet, csak amolyan bajnokit. Noémivel összeraktuk a frissítőt, a tavaly már bevált tápot, meg az idei ászjelöltet, a maltodextrint. Persze még egy gyors telefont megeresztettünk Olivér felé, hogy mi van, ha túl sokat fogyasztok belőle, de ő megnyugtatott, hogy ne fossak, mert fosni fogok. Osztottunk-szoroztunk, méricskéltünk, s nagyjából belőttük a mennyiséget. Hamar ágyba is kerültem, el is aludtam, s bár az alvás minőségét nagyban befolyásolta, hogy tárva nyitva felejtettem az ablakot a szálláson, amitől egy középkategóriás vibrátor frekvenciájával remegtem éjjeltől hajnalig, azért reggel pihenten ébredtem.

Reggel már lehetett sejteni, hogy meleg lesz, mert a vár körül megjelentek az első egyiptomi vízhordó asszonyok, akik a Nílustól tartottak a külvárosi hobbikertek felé, hogy megöntözzék a rizst, s mindemellett kinyitott a parkolóban az első gyrosos is, aki a Farkas meg én általam egy rúdra felakasztott két plüss bárányból adott el igen jó áron döner kebabot hagymával, csípőssel. De félre a tréfát – mert igazából nagyjából ennyi volt a vicces. Pláne, hogy ezt is most találtam ki kínomban, mert sehogyan sem akarózik nekikezdeni a történések leírásának. De akkor is elkezdem!

Szóval három dolgot beszéltünk meg nagyon, nagyon komolyan és konkrétam Olivérrel:

-figyelni, hogy egy maximum tempót és pulzust ne lépjek túl,

-enni-inni rendesen, s pótolni az ásványi anyagokat, valamint

-a meleg miatt ezerrel hűteni magam, a kezem, lábam, nyakam jéggel, vizes ruhákkal, amivel lehet.

Nos, lehet találgatni, hányat tartottam be. És itt igazából abba is hagyhatnám a sárvári krónikát, mert innentől már csak szívás volt a dolog. Oké, abban is megegyeztünk, hogy ha Noémi a kísérőm, akkor ő szabad kezet kell, hogy kapjon mindenben, s ő gondolkodik helyettem, én meg csak csinálom, nincs vita. Ez azért így is volt. Ha ő nincs, nem egyszer kipurcantam volna, s néhányszor erővel lökdösött vissza a pályára, mikor nagyon nem akartam menni. Volt, hogy elindultam, kocogtam, kocogtam, majd az első kanyar után nagyot szusszanva megálltam, hogy nem bírok futni. Mire mögülem rám dörrent, hogy menjek, ne szerencsétlenkedjek, meg különben sem csak őelőtte kell futni. Lebuktam tehát, mert jött mögöttem.

Szóval rajt. A megbeszélt max. pulzust madártávlatból láttam csak, 10-15-tel felette voltam, a tempó felső határánál is gyorsabban kezdtem. Bizony, nagyképű voltam, hogy én ezt most jobban tudom, meg amúgy is, nyugi, jó lesz ez majd. De csak nem lett jó, mire aztán pánikolni kezdtem, s lassítottam, de a pulzusom nem hogy lejjebb ment volna, elindult felfelé. Ittam. Óránként meghatározott mennyiségű víz, maltodextrin, táp, az elején banán… Mondták, hűtsem magam, de mivel utálom, ha vizes vagyok, úgy tessék-lássék bevizeztem a sapkámat, óvatosan végigtöröltem magam, s mentem tovább. 10 órakor már a 160-at verdeste a pulzusom, a tempóm meg már csak 5,5 perc/km volt, s lassultam. Izzadtam, mint az állat, noha alapvetően nem vagyok egy izzadós. Szilvitől kaptam egy kört, Ákostól is. Húha! Mit csináljak, mit csináljak… voltam olyan barom, hogy nem drasztikusan lassítottam, s aztán hűteni kezdtem volna magam, hanem PICIT lassítottam, s jobban bevizeztem a sapkámat. Rühelltem, ahogy végigcsorog a gerincemen a víz. Azt is, hogy lángol az arcom, azt is, hogy nem megy, nem megy. Aztán kaptam megint egy-egy kört… Ákos ment, mint aki fel van húzva, Szilvi is dinamikusan lépett el mellettem, én meg… én meg kezdtem úgy érezni magam, mint az ökör a nyárson.  Többen figyelmeztettek, hogy úgy izzadok, hogy a fekete gatyám fehér a sótól. Ez is volt legalább olyan rossz ómen, mint amikor Luke Skywalker a nagy küzdelemkor vette csak észre, hogy lézerkardja zümmög ugyan, de csak azért, mert tévedésből a botmixerét csatolta otthon magára.

Nagyképűségem netovábbja az volt, hogy bár a 140-es pulzus egyfajta szentírásként lett meghatározva, mikor Olivérrel beszéltem, én ezt körönként felülbíráltam: amint 155-ről 148-ra esett, mér mosolyogtam, hogy sínen vagyok, s nyomni kezdtem, s bár körönként böködött a védőangyalom, hogy nem kéne, nem kéne, én körönként tettem magasról a megbeszéltekre. És nem tudom megmondani, miért. Talán azért, mert azt gondoltam: nehogy már valaki vagy valami bármit meghatározzon nekem. Se meleg, se ember, se semmi sem. Az meg, hogy permanens rosszullét kerülgetett, nem hatott meg, mert azt én majd jobban tudom, oké? Az első hányásnál is nagyjából azt gondoltam a szánakozó tekintetekre, mint a kismalac, mikor taknyol egyet a bringával: kussoljál, én így szoktam leszállni.

Szilvinek alighanem elfelejtettek szólni, hogy meleg van, legalábbis úgy csinált, mint aki az egészből nem vesz észre semmit. De igazából tényleg valami ilyesmi lehetett, hiszen ő – jó tanítványként – mindent betartott, amit Olivér mondott neki, plusz még Anitáék professzionális szintű kiszolgálásban részesítették, jég, hideg vizes ruha, víz a nyakba-hátra, ahogy kell. Én meg még mindig azt hittem, hogy bírom a meleget. Nem tudom, kit akartam átverni. Noémit nem tudtam, ő már lassan üvöltözni kezdett velem, hogy nyomjam, s hűtsem magam! Én még egy picit jobban bevizeztem a sapkámat…

Aztán jött a crach. Úgy beborultam, mint a jóravaló Hummerek a Balatonba, segélykérően mondtam Noéminek, hogy gáz van, a pulzusom felfele, a tempóm lefele kúszik, már szédülök is, baj van, hívja Olivért, mit tegyek. A diagnózist megbeszélték, lassítanom kell, akár sétálni is, tartsam már be azt a rohadt pulzust, amit kitaláltunk! Persze mondanom sem kell, nem tartottam be, mert sétálva is majdnem elértem a felső határt. S Noémi a következő körben csuromvizes pólóval várt, hogy ezt AZONNAL vegyem fel, s kezembe nyomott egy vizes pelenkát is (dinoszauruszosat), hogy azt azonnal terítsem magamra. Nem idézem, hogy sírtam-ríttam, hogy én azt nem akarom, azt sem, hogy Noémi hogy rám parancsolt, hogy márpedig de. Összevonta a szemöldökét, mint kormányunk a minisztériumokat. Onnantól így mentem, körönként vizeztem magam (majdhogy nem össze is vizeltem), a seggemen is folyt a lé, néha pólócsere, de igazából már túl késő volt. Szédelegtem, mint az őszi légy, hat óránál a tervezett 74 kilométer helyett talán ha 66 megvolt. Kezdtem leszarni az egészet, szédültem, a szemüvegem sem volt már rajtam, ami miatt még inkább szédültem, csak néha-néha engedtem meg magamnak, hogy a pelenkát Zorroként magamra terítve ökörködjek Vincáéknak, de a mosoly csak annyira volt őszinte, mint a macskáé a mosógépben.

Azt hittem lejjebb már nincsen, de aztán lett: az egyik tápszer egyszer csak egy bukófordulóval megiramodott felfelé és meg sem állt a bokor aljáig, de a nagy utazásra hozott mindenkit, akit a gyomromban talált. Hajoló helyzetemből a szédüléstől még alig tudtam felállni, de Noémi már lökött is tovább, hogy menjek. Mentem. És estig ilyen és ehhez hasonló kalandjaim voltak, a tempóm fokozatosan lassult, a pulzusom meg maradt fenn, ahol volt. Este hétig agonizáltam így, mire teljesen kezdtem összeomlani, hogy nem megy. Ekkorra már sokadszorra gondoltam, hogy ki kéne szállni, semmi értelme az egésznek, nem éreztem az erőt magamban, amit ennyi futás után még szoktam. Este hétig a pulzusom stabilan a nemkívánatos szinten ragadt, sok sok kört is kaptam már, nagyon elegem volt az egészből. Újabb telefon ment Olivérnek: tempó lassú, pulzus magas, szédülés, hányás, ökörhugyozás. Stop. Mit csináljak? Stop.

Miután telefonált, Noémi jött velem egy kört, s elmondta, mi a helyzet: túlhevültem, nem kicsit, innentől ezt a helyzetet túl kell élni, lassítsak, ha tudok, zuhanyozzak, ha nem, akkor ezerrel vizes rongy. Mivel most már megijedtem, de nagyon, így végre – 9 óra dac és lázadás után – elkezdtem megcsinálni, amit kértek. Csak az újabb és újabb vizes rongyok miatt törtem ki majdnem bőgésben, mondtam, hogy nemnemnem, mint a hülyegyerek, akinek napi egyszer be kell nyelni a csukamájolajat. De a hatás nem maradt el, bő egy óra múlva végre magamnál voltam, s a pulzusom is normalizálódott. A rajt óta először… ideje volt. Viszont kezdhettem az egészet így elölről, megpróbálni menteni, ami menthető. A lábam beállt, a bombom-vádlim szinte görcsölt, s annyi dinamizmusra számíthattam csak magamtól, mint öregségi nyugdíjra számíthatott Petőfi. Úgy tűnik, gyakorlatilag minden ásványi anyagot sikerült valamilyen formában kiadnom magamból.

Éééééés ha most azt gondoljuk, hogy innentől minden jó volt, akkor bizony hatalmasat tévedünk, mert ekkor jött, kedves gyerekek, a Kakamanó.

A tápszer, amit eszem önmagában nagyon jó. Egy baj van vele: ilyen mennyiségben (napi 2-3 helyett ilyenkor 20-30) megállíthatatlanul fingok tőle, de nagyon sokat. Ez így még nem baj. Viszont alighanem nagyon elszámoltam a maltodextrin mennyiségét, amit felváltva ittam a táppal, ami így meg meghajtott. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy amikor egy jót akartam durrantani, akkor más jött volna. Így én este 8-9 órától, amikorra végre sikerült magamat lehűteni és a pulzusomat leszorítani, elkezdtem puffadni, mert nem mertem fingani. Aztán, mivel a nagy melegben a hányás és egyebek miatt összevissza kezdtem enni, a belemben elkezdett zuborogni 1-2 liter valami, ami aztán hajnal kettőig ott lötyögött, mintha egy nagy zacskó víz volna. Borzalmas volt. Minden lépésnél löttyent-kottyant egyet, mások is felfigyeltek rá. Így aztán egy-két körönként ki kellett állnom, mert elértem oda, hogy ugyan csak kicsi hasmenésem támadt, de a táp miatti felfúvódás miatt nem lehetett a pályán elintéznem a dolgot egy hangos ratatával, mert... na képzelje el, aki akarja. Egyszer próbáltam, nem lett jó a vége. Este 9 és hajnal 2 közt rengetegszer kiálltam vécére sajnos, amikor is úgy döntöttünk, nem iszom több maltodextrint, mivel eddig két versenyen voltam, kettőn jött ez a felpuffadós-fosós canossajárás, a tápszertől önmagában még ilyen sosem volt. Így aztán maradt a táp és a frissítőasztalon talált szőlős Márka. Sajnáltam ezt az 5 órát, mert amikor nem kellett kiállni, végre megint futónak éreztem magam, viszont újra mélységesen elkeserített, hogy megint nem haladok. Hajnalra fő szponzorommá léptek elő a chilei szénbányászok, annyi széntablettát meg Lopediumot kaptam be, hogy jó legyen – jó is lett, csak innentől ami bennem volt, már ki sem jött, csak lötyögött.

Aztán hajnal kettőtől tudtam futni, addigra azonban egyre jobban beállt a combom, talán a nappali magas pulzusos szenvedés miatt, a sok ásványianyag-veszteség miatt, a szenvedős gyors-lassú futás miatt, nem tudom. Néha egy-egy órára feldobtam magamat, zenét hallgattam, fütyörésztem, aztán lemerült a lejátszóm is, mire meg feltöltődött, elromlott a fülhallgató, így hát átkapcsoltam zombi módra és vártam a végét, ami még nagyon messze volt. Mentem, mentem, s gyakorlatilag már csakis azt akartam, hogy én nyerjek, a többi nem érdekelt. Hogy mennyit futok, az sem. Már nem nagyon éreztem futásnak egyébként, amit művelek, nagyon fáradt volt a lábam. A pulzusom 125-140 közt volt attól függően, hogy épp mennyire mentem. A sok széntabletta és két Lopedium után a hasmenésem is elmúlt lassan, néha még ki kellett mennem, de nem volt gáz. 40 percenként egy táp, néha gyümülcslé, sok víz. Sok kedvem nem volt futni, de Noémi kemény volt, nem hagyott megállni, meg az sem, hogy közben Ákos kiállni kényszerült, s bár valamikor még valaki volt előttem, most én vezettem megint. Legalább ez… De nem éreztem, hogy rajtam múlott a dolog. Inkább Noémin és a többi futón.

Hajnalra – hogy, hogy nem – már elég kimerült voltam egy irtózatosan nagy hányáshoz, hát meg is tettem. Nem jelezte előre a jöttét, csak jött. Én lepődtem meg a legjobban, s gondolom, megint minden értékes tápanyag távozott belőlem. No ekkor már kezdtem rohadt ideges lenni, hogy ez nagyon nem az én versenyem. Kedvetlenül és egyre fájósabb testtel futottam tovább hajnalig

Reggel Noémi a nagy meleg közeledtével rám erőszakolt megint egy rakat vizes cuccot, én meg se futni nem akartam, se vizes cuccokat viselni, de muszáj volt. Aztán megint rám tört a hányás, szinte ismerősként üdvözöltem. A pokolba kívántam az egész futást. Vézsé közeledett, őrá még figyelni kellett, párszor meg is ijesztett, pláne, mikor Noémi és Lőw Andris rám kiabáltak, hogy szűk három kör van köztünk, s két perccel jobb a körideje. De én olyan fáradt voltam, hogy ha nem állnak neki üvöltözni velem még öt percig, lehet, tálcán adtam volna át neki az első helyet. De ők üvöltöztek, Noémi hajtott, hogy nem állhatok meg, így aztán összeszedtem az összes maradék erőmet (nem volt sok), s menni kezdtem. Az utolsó egy órát befordulva köröztem végig, minden körben azt hittem, az lesz az utolsó, mert meghalok, de mikor körbeértem, megint tovább rugdostak. Noémi a sapkámat, pólómat vizezte minden körben, én meg mentem összeszorított foggal, sokszor becsukott szemmel. Hiszen akárhogy is: megígértem Noéminek, hogy megnyerem, s ha már ő 24 órán át végig mellettem volt, megérdemli, hogy legalább ő büszke lehessen, mert nagyon nagy dolog volt, amit tett. Egy ilyen fegyelmezetlen, idióta hisztizsákot, mint én, végighajtott a versenyen, s ha én nem is, ő akarta helyettem is. Az utolsó körben futott velem. Mikor végül megnyertem, egy cseppet sem gondoltam, hogy én győztem. Ő győzött helyettem is. Őneki köszönhetek mindent, a mostani eredményeben nem sok részem volt. Csak hibák és hibák, amiket ő köszörült ki non stop műszakban. Én meg nagyképű voltam, mentes az alázattól, a kötelességtudástól és a fegyelmezettségtől. Csoda, hogy befejeztem a versenyt, de tényleg! Ennek egyszer és mindenkorra véget kell vetnem, mind Olivér, mint Noémi okosabb nálam, énnekem csak futni van jogom, nem okoskodni meg felülbírálni.

Cserébe a kitartásáért nem tehetek mást, mint hogy megígérem neki: ősszel Katowitzében mégis csak Holdra szállunk!