Ma reggel vicces edzést végeztem a hajnali résztáv után. Leültem a zoknis fiók mellé és zoknikat párosítottam. Nem egyszerű… elkövettem ugyanis azt a hibát, hogy nagyjából 20 pár ugyanolyan zoknit vettem a régmúltban (történészek, hivatásos időutazók igazolhatják, hogy tényleg kéthetente álltam az örömtől remegve, nyáladzó szájjal az interspárban, kezemben a legújabb maroknyi akciós zoknival), melyek aztán a különböző mértékű elhasználódás miatt lassan elkezdtek eltérő színűvé és állagúvá válni. Tehát most van egy fióknyi hasonlóan szürke zoknim. A feladat pedig az volt, hogy összerakjam, ami összevaló, foltosszürkét a foltosszürkével, futásban kifakultat a futásban kifakulttal, kétlukas lábujjút a két-, esetleg háromlukas lábujjúval. Vagy tíz pár megvan már. Negyed óra; nem írtam be az edzésnaplóba. És maradt vagy 15-20 olyan zoknim, ami egyáltalán nem hasonlít egyik társára sem. Gyanakszom egy besurranó zoknicserélő maffiára, de egyelőre nem tudom, hogy jutottak be a harmadik emeleti nappaliba. Tán ott élnek egy ideje már... Az ágy alá nem mertem benézni.
Hasonló dilemmákat okozott nemrégiben egy népligeti, magát pondróvá ivó részeg összepárosítása a kiérkező mentőautóval, ugyanis a részeg nem volt hajlandó, csak az út közepén fetrengeni, s mikor néha sikerült visszalökdösnöm a fűre, hirtelen ötletektől vezéreltetve állandóan felállt valahogy, majd gyorsuló mozgást imitálva egy busz mögül kizuhant az úttestre, hogy ott brékeljen tovább. A részeg (teljes nevén Aszfalti Gyík) átlag hárompercenként okozott fogaknak és a legmodernebb rendszerű tárcsafékeknek csikorgatását, míg végre két eltévedés után megérkezett a mentőautó, amiből kiszállt egy két méteres, harmincdekás műtős. Ajánlottam neki hogy a gravitációra rásegítendő, ne csatolja le a biztonsági övet, hanem az autóval a hátán közlekedjen, mert néha feltámadt a tavaszi szellő, s ilyenkor a fiatalember igen nehezen haladt. Hóna alatt a részeggel meg pláne. Az aznapi edzésem a kútba veszett már a félórás pihenő miatt, de legalább beírtam a pirospontot magamnak az úttörőkönyvembe. Mert csúnya lett volna, ha átmegy rajta valaki, ki tudja mennyi pancsolt bor került volna a bitumenre, mikor kipukkad az illető egy másfél tonnás kisterepjáró alatt, ami tömve van az éjszakát váró travikkal és kurvákkal, akiket sötétedés után szoktam látni. Az incidensből egy tanulságot vontam le: a hangyák testsúlyuk sokszorosát képesek a hátukon cipelni. A mentősök a saját tömegükkel is harcban állnak. Ha legközelebb megszületek, nem leszek mentős akkor sem. Inkább hangya.
Volt még egy párosítás, amit végül remélem, azért jól csináltam. Annak tükrében pláne, hogy úgy látom, a Balatonon a sárvári formám semmire sem lesz elég. Szóval még egy párosítás... Ugyanis megpróbáltam egy újabb dilemmát megoldani a kíséréssel kapcsolatban. Kriszta kétszer kísért már a Balcsin. Tökéletesen tudta mindig, mire van szükségem, mikor kell beszélnie, mikor kell csendben maradnia, mikor kell nekem beszélni. Farkas pedig, akinek, mint már említettem, néhány másik emberrel együtt köszönhetem, hogy ultrafutó vagyok, felajánlotta, hogy segít. Őszintén, önzetlenül. És tudom, hogy őt nem kell „kipróbálni”, ha ő ott van, akkor is minden oké. Dilemma, dilemma. Párosítsuk össze a megfelelő zoknikat. Először egy szürkét raktam össze a kopott feketével, alig látszik a különbség, összepasszolnak. Felhívtam Krisztát és úgymond felkértem. Ő örömmel vállalta. De én ezután egy hétig nyugtalan voltam, nem éreztem, hogy helyesen döntötem. Kérdeztem Noémit, kérdeztem Bökit, érvek és ellenérvek – ellenérv, oké, csak egy volt. Hogy Ő is körbefuthassa, mint eddig is. Végül aztán nagy levegő, s fogtam a telefont. „Szia, Kriszta. Bocs, de…”
Aztán felhívtam Farkast. Mert a sárvári formám nem elég, s Ő az az ember, akivel túlléphetem azt is, ahová eddig eljutottam. Ahogy letettük a telefont, megnyugodtam. Farkas fog kísérni a Balatonon, s megállíthatatlanok leszünk.
"Balatonon a sárvári formám semmire sem lesz elég" vazze, inkább nem mondok semmit :-)