A költészet napja alkalmából, illetve annak örömére, hogy nem fáj a bokám - sosem tudtam meg, hogy pontosan mi és miért fájt, illetve, hogy mitől nem fáj most - írtam egy József Attila verset. Ő, szegény nem írhatott ilyet, mert akkor még nem találták fel a 24 órás futásokat... Összegezvén tehát félelmeimet és minden rosszat, ami történhet, leírtam a verset, nem utolsó sorban azért, mert úgy tudom, hogy ha a gonoszt nevén nevezem, már nem is gonosz annyira.
Amúgy pedig a lelki ráhangolódás folyik most épp, a "nem-futás", amikor is a paripák már mennének, de én nem engedem, s minden lelkesítő gondolatot a hétvégére tartogatok, minden másodpercnyi erőt szintén. így aztán verselek... Olvassátok tehát szeretettel!
József Attila versét írta:
Mazur Béla
Azanyád!
Már egy hete, hogy csak Sárvárra
gondolok. Mindig, meg-megállva,
most nyikorgó bokával éppen
bicegek egy-egy lassú kört keményen.
Reggel még szinte ember voltam,
ordítottam, sok jó kört toltam,
hagyjuk a holtpontokat másra.
Nem töröm a bokám szálkásra.
Csak néz most a sok ember: „nézd mán,
reggel fut, most meg billeg bénán”,
s a futók nevetve, huhogva
előznek, aláznak laposra.
Nem nyafognék, de most már késő,
elszúrtam, s egy kör van, a végső,
görcs ellen még az utolsót végzem:
magnézium pezs’g egy pohár vízben.
A félelmeid maradjanak is csak benne ebben a versben. Itt jól mutatnak. :)