Nos, hát jól kezdődik ez a felkészülés. November végén felszívtam magam (nem vízzel), s úgy döntöttem, itt az ideje, hogy nekikezdjek végre a munkának. A kemény és áldozatos (micsoda szavak!) munkának. Addig az álmodozásé volt a terep, a fejben futásé, a tervek szövögetéséé. Fejben már annyit edzettem, hogy izomlázas lett az agyam. Négy jó hónapot leszámítva persze az egész tavalyi év a lazsálásról szólt, csak a nyár volt amolyan igazi futós időszak, akkor viszont remekül összejött minden. Decemberben aztán vettem egy nagy levegőt (olcsó volt, vettem mindjárt egy tucattal) és nekikezdtem eltunyult lábaim emelgetésének. Már éppen egy rendes hobbifutónak éreztem magam, a szagom is kezdett olyan lenni, mikor is a fürdőruhás mikuláskocogáson sikerült megfáznom, de nagyon. Persze nem csodálkoztam túlzottan, hiszen messze nulla alatt volt a hőmérséklet, s mi meg ugye egy szál mikulássapkában lézengtünk… Úgy döntöttem, nincs veszve semmi, a tavaszi versenyekig van még idő. Két hét pihenő és miegymás után újra futócipőt húztam, s kimerészkedtem a szabadba. Hogy most már komolyan és igazán...! Várt az aszfalt, várt az országutak végtelen… hát… jege. A hőmérő higanyszála dideregve lapított a mínusz tíz környékén, s a helyi Hókotró Ember is utoljára augusztusban járt arra, akkor is horgászni. Csúszkáltam tehát a tavaszias jellegű megszokott öltözékemben a szélben, mint a kacsa a jégen. No nem ragozom, megint fáj a fejem, fáj a torkom, mintha félrement volna egy részegen elfogyasztott áldozati sün, de előtte a családja még egy úthenger alá szorította volna a burámat. Ráadásul a múlt héten megfájdult a derekam is, ami sajnos futás közben szaggat, de rendesen. Most hirtelen így ennyi… De nincs kecmec, most már csak egy napot adok magamnak. Kellenek a kilométerek és kell az eddigi években olyan nagyszerűen ellébecolt edzésmunka is. Be is fejeztem a nyirmogást.
Edzéstervem nincs, legalábbis még nincs és ha lesz is, azt elég erőteljesen meg lesz támogatva a szakmai megalapozottság teljes hiányával. Most egyelőre egy hétnyi kitalálmány van.
Terveztem ugyan a hétvégére a BHTCS-t, de idén mégis csak kihagyom, úgy döntöttem, helyette egy – reményeim szerint – az elmúlt hónapokénál gyorsabb tempójú negyvenest teszek be szombatra (Gödöllőig meg vissza, ott legalább szint is van), a vasárnapra pedig egy laza, 15 kilométer körüli fartlek kerül. A hétvégéig még minimum két futást szeretnék beiktatni, az első gyorsító jellegű lesz, három-négyszáz gyors futások egy-egy perc pihenőkkel, összesen vagy 15-20-szor (meg fogok dögleni, érzem, megint olyan rég csináltam ilyent), másnapra meg egy lazát, kb. 15 kilométereset. Azt is régen csináltam már. Ha belefér, péntekre is jut egy rövidebb, könnyebb iramjáték. Ha nem, akkor durva nyújtás otthon.
Mindezek mellett pedig nyújtás állandóan, aztán lazítás, némi erősítés (nem röhögni, tudom, minden évben megfogadom ezt, de most a lábamat fogom erősíteni, vádlit-combhajlítót-combfeszítőt). Ja, s ami fontos: evés. Pápát intettem a kedvenc tescos párizsimnak a hétvégén, s minden egyéb förmedvénynek. Ki tudja, hátha rajtam kívül mégis mindenki másnak igaza van, s ha van miből, akkor még talán izom is rakódik rám. Így leírva egyszerű a dolog. És ezért is írtam le (és teszek így ezentúl sűrűn): ha már megfogalmaztam, idebiggyesztettem, akkor talán meg is csinálom mindezt. Vagy nem. ;-)
Hát, nagy a tét, tavaly viszonylag kevés edzésből nagyon komolyakat futottál, ha sikerül rátenni egy lapáttal, az már a nemzetközi elit közelében lehet. Itt már kicsit a felelősség is bejön a képbe, ilyen tehetséget nem kéne eltékozolni, lehet, érdemes lenne beszélned egy profi edzővel.