220 felett... Komárom, 24 óra

Erő(d)próba, Komárom, 24 óra. Igyekszem rövid lenni, mert még valaki kitilt a végén a honlapról. :)

A Balaton után agyaltam azon, hogy vajon egyszeri volt-e, hogy sikerült sokkal jobbat futnom, mint előtte, vagy tényleg bejött az, hogy nem tartunk a tempótól, hanem tartjuk a tempót. (Ez de jól hangzik, most találtam ki!) No és akkor Bozót küldött egy meghívót, vagy mi a csudát a fészbúkon erről a komáromi 24 órás versenyről, no, gondoltam, öt hét alatt csak kipihenem magamat, itt az idő, menjek és próbáljam ki, hogy hányadán is állok én evvel a kétszáz feletti távolsággal. És, persze, ne felejtsem el, hogy a Balaton után már magam felé is szinte elvárás volt, hogy annál gyengébbet ne nagyon fussak, így hát osztottam-szoroztam, átgondoltam a Balaton 212 kilométerét és kijött, hogy 227 kilométert tudtam volna ott futni 24 óra alatt, ha folytatom a cél után, s persze ha nem állok itt meg ott feleslegesen. Ennyit kell tehát teljesíteni a 24 órán, 227 kilométert. No persze ezt a tervemet csak ketten tudták. És azt is, hogy arra gondoltam, hogy ha sikerül hasonlóan jól teljesítenem, mint öt hete, s sikerül ennyit futnom, akkor akár még ennél többre is képes lehetek, vagyis ha nagyon kell, ha épp versenyben vagyok valakivel, s olyan a mezőny, akkor akár meg is nyerhetem a versenyt. De mondom, evvel nem dicsekedtem, tavaly is elmondtam pár embernek Sárváron, mit tervezek, aztán kétszáz sem lett belőle. Szóval inkább magamban... Na jó, Noéminek mondtam, hogy megnyerem (mi mást is mondanék?), igaz, ő azt kérdezgette, hogy miért a 24 és miért nem a 12. Nem tudom, nem tudtam. A 24-en talán nem annyira jön ki az edzetlenségem, ott többet számít a fej, mint a 12 órán. Talán ezért.

A verseny előtt épp csak véget ért a Balaton utáni pihenés, és máris eljött az ideje annak, hogy már ne fussak sokat, mert jön a 24 órás. No, ez kicsit közel volt. Így aztán a két nagy táv között nem is nagyon tudtam hosszút futni, s valahogy nem voltam teljesen ráhangolva az eseményre. Aztán Farkassal sikeresen lerobbantunk az autópályán, és későn értünk be Komáromba, nekem amúgy is fejfájásom volt valami miatt egész nap pénteken, a héten valahogy nem tudtam magam odaképzelni egyetlen futópályára sem, szóval... sehogy sem volt jó a verseny előtti péntek, aztán erre rájött az is, hogy éjjel alig aludtam, szóval a szombat reggelen azon túl, hogy hirtelen rámtört a drukk a verseny miatt, máson nem tapasztaltam, hogy én most felkészült volnék. No és a frissítőim: képtelen voltam kitalálni, mikor mit fogok enni-inni, így görcsösen ragaszkodni akartam a Balatonon használt és fogyasztott dolgokhoz, de az is ott elhalt, hogy bedobáltam mindent egy nagy dobozba, hogy az "jó szokott lenni, most is jó lesz". Gondolná-e valaki, hogy nem volt jó? No nem ragozom tovább, a verseny rajtjára összeszedtem magamat és azt mondtam, hogy most már elég a fejetlenségből, futás közben szépen mindent ki kell találni és később aszerint cselekedni. (Haha.)

Azt sejtettem, hogy a lábam nem lesz olyan jó állapotban, mint a Balcsin, minden mást meg nem is sejtettem, ennek ellenére az elsődleges terv az volt, hogy híven lemásolom az akkori futást, csak nem állok meg annyiszor. Ezt tartottam a harmadik percig, mikor is Fazekas Jani ellépett a mezőnytől, mi meg, mint a farkasfalka, utána 4:45-ben. A 24 órás mezőny nem volt túl népes, de azért sokan voltunk, s bármerre néztem, mindenhol olyanokat láttam, akik már mind futottak akár sokkal is többet eddig, mint én valaha is. Mellettük pedig ott volt például Ármin, akiről sosem lehet tudni, mikor robbant egyet valahol, idén például Sárváron nyert  12 órán. Szóval kezdtem megijedni. Harmadik, negyedik vagy ötödik voltam, s köröztünk, köröztünk, igazából még nem érdekelt a helyezés, csak az, hogy menjek szépen, ahogy kell. Mert a 24 óra nagyon hosszú idő. Közben Fazekas Jani lekörözött, aztán megint, aztán megint... Ármintól is kaptam egy kört, Zsolttól is. És ez a kör bizony 2 kilométert jelentett, hiszen egy gyors, ámde hosszú pályát sikerült Szőnyi Feriéknek rittyenteniük - és nagyon, de nagyon napfényes volt az egyik szakasza, ahol ráadásul egy hosszú egyenes után nagy ívben jobbra kellett kanyarodni egy emelkedőn. Ennek a résznek egy előnye volt: belátható volt a pálya nagy része. Node ott tartottam, hogy kaptam a köröket sorban, de én csak vártam az éjszakát, s igyekeztem úgy futni, hogy akkorra is maradjon elég energia. Nagyjából 125 kilométert akartam futni az első 12 órában, ebből 123 jött össze, az sem rossz. Közben még mindig csak a 2.-3.-4. helyen veszekedtünk, s valaki mindig elhúzott. Én meg nyugtatgattam magam, hogy semmi gond, van még idő... Szóval eltelt az első 12 óra, a lábaim nagyjából jól voltak, én is, ettem is és ittam is, s közben mindig igyekeztem akkor futni gyors köröket, mikor valamelyik ellenfelem megállt enni. Tisztára, mint a Forma 1-ben: időt akartam nyerni, abban bíztam, hogy amíg majd én eszek mondjuk tésztát, addig ők nem roncsolnak olyan gyorsan. Hát a fene tudja, hogy bejött-e ez a dolog vagy sem, mindenesetre előnyhöz végül nem nagyon jutottam általa.

Eljött a 12. óra, s az a faramuci helyzet állt elő, hogy mivel szerencsétlen módon a 12 órás verseny potenciális első helyezettjeinek sorban gondja támadt verseny közben, a magam 123 kilométerével simán megnyertem volna azt a versenyt. Csahogy én nem azon a versenyen futottam. És, mint ahogy mondtam, a 24 óra hosszú idő, s hamar elkezdtem azt tapasztalni, hogy - egyszerűen és pontosan kifejezve magam - egyre szarabbul vagyok. A gyomrom nem vette be úgy a kaját, ahogy megszoktam, s ami a lényeg: nagyon, de nagyon álmos kezdtem lenni. Próbáltam menni, próbáltam enni, de nem ment. Valamikor éjjel félre is fordultam, mert kikívánkozott a kávé, a kóla, a banán, minden. És csakhamar azt tapasztaltam, amit csak hajnalban szoktam: csukódik le a szemem és megyek be a fák közé, álmodom futás közben, szinte alszom. Oké, akkor aludjunk: beültem Farkas autójába 6 percre. Aludtam. Két körre volt jó a dolog, utána megint kezdtem kacskaringózni, s komolyan kezdtem megijedni. Mózsik Józsi is megelőzött közben, nagyon ment neki - nekem meg nem. 14, aztán 16 perces körök kajával, agonizálással együtt. Aztán még rosszabb idők. Kettő után leültem egy székbe. Aludni, aludni, semmire nem vágytam jobban. Az első ekkor már vagy 8 kilométerrel volt előttem, esélytelennek láttam megnyerni, de még másodiknak lenni is... Pedig nyerni jöttem, na. De valahogy nagyon pesszimista voltam éjjelre. Kettőtől négyig alig futottam, alig ettem, alig éltem. Próbáltam utolérni az előttem levőt, de tartotta az egy környi távolságot; alig tudtam elképzelni, hogy magamhoz térek még valaha ebben az évszázadban.

Hajnalban panaszkodtam Noéminek, igen, ő megmondta, hogy a 12 órán indulhatnék, az jó volna - én meg evvel szemben csak most azt tudtam mondani, hogy megpróbálom a másodikat leelőzni. Az első túl távol van. Minek is ígértem meg, hogy megnyerem? Mindegy, a beszélgetés után már a kedvem is rossz volt. Kudarc, kudarc... ez járt a fejemben.  Ez, s az álmosság szinte teljesen kiütött. Mentem egy 20 prces kört. Siralmas. Úgy búcsúztam el tőle most is, hogy azt mondtam magamnak: nyerni fogok, de gőzöm nem volt, hogy ezt hogyan teszem egyet tudtam csak: valahogyan győzni fogok és pont. Mert megígértem, s örülni fog neki - ez a gondolat pedig, tudtam, lelkesíteni fog. Végül arra jutottam, hogy ha ezt a rohadt álmosságot valahogy meg tudom szüntetni (a kávé nem segített, kihánytam, az energiaital semmit nem ért, a két 6 perces alvásom szintén semmit), akkor futni még fogok tudni, tehát hiába vagyok lemaradva: kockáztatni kell, rászánni egy kis időt az alvásra. Ha nem alszom, nem tudok futni, tehát aludni kell egy hosszabbat. Negyed ötkor tehát be is ültem újra a kocsiba, ahol Farkas és Yu szunyókáltak (Yu állítólag felébredt és azt gondolta, hogy megyünk haza), s aludtam 17 teljes percet. Aztán csak nagy nehezen tudtam kikászálódni, de végül sikerült... a frissítőasztalnál ettem-ittam, aztán vettem egy nagy levegőt és eldöntöttem: utolérek mindenkit. Sőt! Le is hagyom. És azt kezdtem tervezgetni, hogyan is mondom majd el Noéminek a végén, ettől aztán teljesen feldobódtam, hiszen éjjel igencsak pesszimista hangulatban beszéltünk, s ahhoz képest milyen jó lesz majd azt mondani: győztem.

Háromnegyed öttől 10 óráig tartott a futam, azt gondoltam, az 5 óra épp elég arra, hogy megfontoltan és fegyelmezetten behozzam a hátrányt, amim volt  a két előttem levő mögött. És, nem szépítem, innentől én voltam a leggyorsabb a pályán. Lassan, de biztosan fogyott a távolság, annál is inkább, mert Józsinak problémái akadtak (Fazekas Jani meg valahogy közben korábban elfáradt), így csak Zsolttal voltam versenyben igazán. És persze attól féltem, nehogy valaki feltámadjon közben, legalábbis nálam jobban. Mert a maradék 5 óra is nagyon, de nagyon sok volt még, plusz nem volt szabad nagyon hirtelen behozni azt a 6-8 kilométert, mert akkor megint csak elfáradok... Farkas is tanácsolta, hogy ne az eredményt nézzem, inkább ügyesen és megfontoltan előzzem meg Zsoltot és ne engedjem visszaelőzni. Így is tettem hát, öttől nyolcig csak közelítettem, közelítettem, végül megelőztem, de vigyáztam, hogy a körönkénti pár percnél ne legyen sokkal több a különbség. Éreztem, hogy ebben a tempóban most nagyon sokáig elfutkosnék, nyoma nem volt a hajnali rossz érzésnek - na jó, a kisrókát még kétszer megkergettem, először a Tesco-puszedlit nem vette be a gyomrom, másodszorra egy nagy tubus méz akart még egyszer utoljára napfényt látni, de utóbbit már nem engedtem. A mozgásom szándékosan, erőltetetten szabályos volt, legalábbis annak szántam, igykeztem a húzódó izmok elenére nagyobbakat lépni, könnyednek látszani és érezni magam - ez általában bejön, s most is sikerült. Jól
éreztem magam. Közben ugye reggel lett, majd kora délelőtt, ezerrel tűzött a nap, de életemben először futóversenyen nagyon örültem a reggeli napsütésnek, szinte az hajtott előre: bele futni a napba.

Szóval valamikor reggel átvettem a vezetést, s innentől valami egészen furcsa érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem, hogy büszkén kell futnom, s ezt csak tetézte, hogy ahogy közeledett a 10 óra, egyre többen és többen tapsoltak a célkapunál, minden körben egyre inkább éreztem, amit még sosem: én vagyok az első, én fogok nyerni! Ráadásul olyan futással, amilyent még nem nagyon csináltam, hiszen már jó 20 kilométerrel túl voltam az eddigi csúcsomon. Egyre jobban vigyorogtam, kezdtem tervezni a végét a dolognak: ide és ide kell eljutnom a 24. óra végén, itt árnyék van, ehhez így meg így kell futni - de nem ment a teljesítés, mert egyre gyorsabb voltam, s a körben egyre inkább közelebb került a futás tervezett vége a célhoz. Az öröm és a szurkolók, Yu meg a többiek végül elérték, hogy az utolsó kört úgy meghúzzam, hogy átérjek a chipszőnyegen a végére és a szurkolók tömegében rogyjak le aztán. Yu feljött a bolthoz - oda terveztem a legvégét -  és mondta, hogy ha hányok is, húzzak bele, leérek a célkapuhoz, nyomás. Persze tudtam én azt, annyit kértem csak tőle, menjen odébb, mert negyedszer is jön a kisróka ilyen tempónál... És végül befutottam, aztán megszólalt a sziréna, én lerogytam és ott ültem vagy fél órán át. Yut kértem már előtte, hozzon nekem sört meg kefirt - na: úgy szaladt vele a boltból, hogy el lehet képzelni, mi történt a sörrel felnyitáskor. De nem számított, hogy úszok a lében. Törölgettem magamat, telefonálni akartam, de csak ültem, ültem. Mozdulni sem tudtam, nem is akartam. Tapsoltak, nekem is, a többieknek is, Feriék meg a szpíker mikrofont is nyomtak az orrom alá, azt tudom csak, hogy azt mondtam a hangosításon keresztül, hogy ne szóljanak be (mert hogy ugyanis szerintük túl lassú volt az  utolsó köröm). Aztán megkaptam a telefonomat és felhívtam Noémit, mondtam, hogy nincs meg a tervezett 227, csak 223,12370 kilométer, de megnyertem! Állítólag nem volt túl tiszta, amit mondtam, állítólag nagyon nem voltam már én sem magamnál, de sebaj, a legfontosabb hírt elmondtam neki, a többi már nem számított. Megnyertem életem első versenyét és ezt jórészt neki is köszönhettem, hogy velem volt, még ha a távolban is, de mindig hajtott, hajtott a gondolat, hogy a végén elújságolom neki, s ez tett képesé arra, hogy hajnalban ne omoljak össze, hanem tovább fussak. Magam miatt lehet, hogy nem tettem volna. Más miatt sem.

Így viszont nyertem. Köszönöm.