Éjszaka volt. Hónapok, évek óta tartó örök éjszaka. Ebben az erdőben mindig éjszaka volt, ő ezt nem tudta, mikor bevetette magát a fák közé, az ismeretlenbe. Régóta futott már, hátán-derekán sok idővel ezelőtt magára aggatott haszontalan terhekkel, lábán a múlt béklyóival, de tudta: ki kell jutnia a rengetegből, ha egy élet kell is hozzá. Ritkán találkozott emberekkel, s azoktól is hiába kért útbaigazítást, csak a fejüket ingatták. Vagy nem tudtak, vagy nem is akartak neki segíteni. Talán nem is értettek az ő nyelvén. Talán már ő nem értett egyik nyelven sem. Csak futott, fejét alig-alig felemelve, csak néha szétnézve, honnan is jött és vajon merre tovább. Fáradt volt már, halálosan fáradt, de az ígéret, hogy egyszer vége lesz a vadonnak, elmaradnak a tövises-indás, homályos völgyek, minden nap új erőt adott neki.

Sötét volt. Nehéz, köves terepen haladt, jobbján megmászhatatlannak tűnő, meredek, csenevész bokrokkal megrakott hegyoldal, balján gyilkos vágás a töredezett tájon, feneketlenül mély szakadék. Zihálva mászott fel a legmagasabb sziklára, hogy új terveket szőjön - és ekkor a szikla alatt, a szakadék túloldalán megpillantotta a tüzet, ami meleg fényével megvilágította a körülötte ülöket. Sok hónap után először hangosan dobogó szívvel kiabálni kezdett.
-Megvártok?
-Megvárunk, gyere!
-Hogy jutok át hozzátok? - kérdezte könyörgő tekintettel, de azok nem értették. Túl messze voltak, csak ismételték, amit már mondtak.
-Gyere, várunk!
Leugrott a szikláról és eszeveszetten futni kezdett. Futni a tűz felé, az emberek felé, ahol végre megpihenhet. Hetekig, hónapokig rohant, érezte, mindig közelebb van a tűzhöz. Az emberek parazsak mellett hosszasan néztek utána, kérdezgették, ki lehet az az ember, akinek az alakja feltűnt az imént, majd folytatták a dolgukat. Ő pedig csak rohant, igyekezett megszabadulni terheitől, hogy könnyebben haladjon, de azok beleégették magukat bőrébe, a kötelek, melyekkel magára aggatta őket, letörölhetetlen sebhelyeket vájtak testére. Amikor a szakadék aljára ért, újra felnézett. A feje fölött pislákolt a fény, körülötte ismét megpillantotta az embereket. Fújt a szél, s ő elszoruló szívvel kiáltotta, hátha meghallják:
-Megyek! Ugye megvártok? - az emberek meghallották, s jól megnézték maguknak.
-Gyere, várunk!
-Mondjátok, hogy tudnék egyenesen odamenni hozzátok! - de ezt már nem hallották a viharos szélben, csak integettek:
-Gyere, gyere, csak gyere!
Úgy érezte, hogy utolsó erejével, de megiramodik még egyszer. Hetekig, hónapokig rohant, néhány kisebb holmit talán már elhagyott, de az is lehet, hogy azok sosem voltak, néha úgy érezte, akár a nagyobb terheket is letehetné, meg is próbálta néhányszor, csak hogy hamarabb odaérhessen. Néha meglátta a távolban a tüzet, s ilyenkor örült, mert úgy érezte, egyre közelebb jár már. Csak rohant és rohant.

Az emberek a tűznél újra visszatértek a munkájukhoz. Néha felnéztek, jön-e már, néha elgondolkodtak, ki is lehet. Hetek, hónapok teltek így el, s ők elvgégezték, amit akartak. Utoljára benéztek az erdőbe, majd elindultak, hátat fordítva a szakadéknak, a kihűlő tűzhelynek. Nem maradhattak tovább, tudták, merre kell menniük és azt is tudták, mikor. Lábnyomaik eltűntek a fűben, a parázs füstjét elvitte a szél. Akkor kezdett esni az eső, mikor csatakosan és halálosan fáradtan a futó lerogyott a sáros hamu mellé, ahol kövekből volt összetákolva egy kicsi tűzhely, ami mostanra hideg volt. Hát ideért és nem várták meg! Az egyetlen remény volt arra, hogy kijusson az erdőből és most elszállt ez is a viharos szélben. Csukott szemmel hanyatt feküdt az esőben és csak sírt, könnyei egybefolytak az esővel, s órákon keresztül mosták róla a mocskot, az izzadtságot, az évek sarát, gyógyították sebeit. Aztán elállt, ő pedig csak feküdt. Csukott szemmel nem látta a hajnalpírt az ég alján, nem látta, hogy felkelt a nap, nem látta, hogy lenyugodott, nem vette észre, hogy hány és hány nap telt el így, nem látott semmit és nem volt kíváncsi senkire. Nem érzett semmit, csak a hideg tűzhelyet a keze mellett, de ő akkor sem akart odébb húzódni, hiszen őneki ott volt a helye.

Sötét volt. Valamilyen madár füttyögetett az erdőben. Egyszer csak kinyitott a szemét és felült. Aztán felállt. Hirtelen egyetlen mozdulattal ledobott minden nehezéket magáról és elindult, újra elindult, de most már egyenes derékkal, kihúzva magát. Elindult az ösvényen, amit azok tapostak, akik felé futott, s akik végül nem vártak rá, annyira sokáig tartott, míg odaért. Lassan lépdelt, az ösvény egyre szélesebb volt, s ő csak ment. Nem tudni, meddig megy még, de végre út van a lába alatt. A madár újra megszólalt, s a felhők mögül előbukkant a hold.