Kinizsi százharmincvalamennyi - Terep 100

A Terep 100

Valamikor tél végén kitaláltuk, hogy ha Mambáék elindulnak a K100-on, akkor én Koldusszállásig jól visszamegyek eléjük a célból. No és hát ez így történt, az csak külön öröm volt, hogy megtudtam: Farkas hasonló dologban mesterkedik. Én viszont igyekeztem tartalékolni a verseny során a plusz harmincvalahány kilométerre, legalábbis evvel magyaráztam magamnak is, hogy miért pihentem egyértelműen túl sokat a pontokon; Csanyáék és Szaszáék már úgy zavartak tovább. De nem bánom a dolgot, pedig bőven 11 óra alá befértem volna, ha hozzáadom az elbambulásból bekövetkező két eltévedést is a piknikeléssel töltött időhöz.

Szóval úgy érzem, gyors voltam, kicsit talán azért, mert revansot akartam venni az élettől a sárvári dologért, kicsit meg azért, mert otthon (illetve Ursnál) felejtettem az előző este gondosan összecsomagolt egyéni frissítőimet, amit kajálni akartam a verseny során, s így arra gondoltam, hogy akkor majd jó gyorsan futok, hogy hamar elérjek egyik ponttól a másikig, s akkor nem éhezek meg. Hülye gondolat, de tényleg így akartam csinálni. Ja, meg mégegyet kitaláltam az előző este: a legelső pár kilométeren az élcsapattal kell menni, hogy a Róka-hegyre felfele az ösvényen ne ragadjak be a gyaloglók közé. A fene sem gondolta, hogy tulajdonképp nagyon sokáig ott is maradok avval a pár emberrel - a pilisszántói úthoz ötödikként futottam be, utolérve a 3. és 4. helyen futókat. Élveztem a dolgot: a futást, hogy szaggatunk, s hogy szép az idő és jól vagyok. Nyuszin meg röhögtem magamban, mikor észrevette, hogy már ott is vagyunk...

Utólag visszagondolva nem is volt rossz a taktika, már a legelején elléptünk a mezőnytől, s bár az első frissítésnél addig pofáztam, hogy a 10. helyről indultam tovább, abból hamar megint 7. lett a szerpentinen... hogy aztán Kesztölcnél megint elbeszélgessem az időt, s megint 4 vagy 5 ember megelőzzön. Tulajdonképpen ezt csináltam végig: toltam neki a pontok közt, aztán hatalmasat pihentem a pontoknál. Ezt nem nagyon kellett volna, pláne nem úgy, hogy most már tudom: az előttem levő emberek nem is voltak nagyon messze tőlem.

Persze volt mélypont is... Kicsit mégis erősen kezdhettem, mert Kesztölcről kifelé elbambultam, s jó öt percet kóricáltam rossz irányban, vissza kellett fordulnom, hogy ráleljek a kékre újra. Időközben pedig még valaki megelőzött, nem is láttam már, mögöttem sem volt senki, s hirtelen egyedül éreztem magam, picit megzuhantam, nomeg nagyon fáradtnak éreztem magamat... Megijedtem. Hiszen még negyvennél sem vagyok, nem lehetek fáradt! De bizony az voltam, s így győzködni kezdtem magamat, hogy nyugi, a verseny 100 kilométeres, addig összeszedem magam és jó lesz minden... A biztonság kedvéért azért kitaláltam, hogy a Getét, amit általában futni szoktam, jórészt gyaloglom, hogy pihenjek. Ezidő alatt meggyőztem magamat arról is (kár volt!), hogy az első 10-ben nekem nincs helyem, koncentráljak inkább csak az eredeti célra, a 12 órán belüli teljesítésre... Arra mindenesetre elég volt a Getétől a Marót-hegyig tartó szakasz így, hogy összekapjam magamat, azt tudtam ugyanis, hogy Nyusziék frissítőpontjától, Pusztamaróttól úgyis megint döngetni fogok. Előre élveztem a majdani "döngetést", olyannyira, hogy a Marót-hegyre felfele már az utálatos szakaszt a távvezetékek alatt majdnem végig futottam. Utólag azt kell gondolnom, hogy csak bemeséltem hát magamnak azt a fenenagy fáradtságot, mint ahogy egyre inkább úgy érzem, hogy az első 10-ben is igenis helyem lett volna.

A Getéről lefelé elment mellettem Fridrich Laci, akivel Pusztamarótig húztuk-toltuk egymást, az egész addig jó volt, míg pocsékul éreztem magam, de Nyuszi és Gandi csodawellness-frissítőpontja után már nem bírtam ki, s ott hagytam őt, ő akkorra merült ki, én meg teljesen jól éreztem magamat. A tokodi pincéknél persze még együtt élvezkedtünk a zsíroskenyéráradatban, Mogyorósbányánál is sokat tököltünk a vendéglőnél, aztán Future ellenőrzőpontja után az Öreg kőnél meg is lépett előlem, csak a Szent kútnál értem utol, de mindegyik pontról előttem indult el, én kajáltam és dumáltam. Erről nagyon le kéne szoknom, még egyszer majd félrenyelek! :)

Lúdtalp és Balog Andi a tokodi pincéknél, a két angol Pusztamarótnál léptek meg előlem, Lőw Andris és egy srác a vértestolnai útnál értek utol... Utóbbi négynek nagyon nem lett volna szabad, csak annyit pofáztam a pontokon, hogy mindig otthagytak. Andrisékat rendre visszaelőztem, aztán a tízperces dumapartik során elhagytak: előbb indultak frissítés után, de két pont közt megfogtam őket. Az angolok rendre egy-három perccel előttem voltak, csak Koldusszállás után lett nagyobb az előnyük, mikor is megint rossz irányba mentem, amiért szidtam is magam, mert egy hete futottuk be Urssal azt a szakaszt, emlékeznem kellett volna. Mindegy. Tartottam magam a 12 órán belüli tervhez, más nem érdekelt, ezért is nem nagyon kergettem az angolokat. Egy srácot lehagytam, ő velem együtt bekezdett az elején, de Bányahegynél megpurcant, igaz, már Gandiéknál is egyszerre voltunk ott, csak ő - persze - korábban indult el. (12 órán belülre tervezte a futást, s végül 11:58 lett neki.)

Ahogy terveztem, tehát a Gerecse oldalában már szaggattam, Fridmant ott hagytam Pusztamarót után, s úgy éreztem, elérkezett az én időm. Csak az erdő volt, az út és én. Kicsit számolgattam, hogy mikor fogok vajon beérkezni, s az eredménytől elvigyorodtam: meglehet a 11 óra is, de nem akarom, le van ejtve. Höhöhö...  No ekkora baromságot már rég találtam ki magamnak, bár az lehet, hogy ezért volt olyan baromi jó a kedvem, mármint hogy tudtam, hogy nagyon jót futok ahhoz képest is, amit akartam, de még TUDNÉK JOBBAT IS. Ez a gondolat felvillanyozott, s újult erővel ökörködtem a pontokon állva. Persze csak míg el nem zavartak, hogy ugyan induljak már a cél felé.

Fridmant Tatáig nem láttam már, Lőw Andrisék minden pontnál megléptek előlem, de a következőig visszaelőztem őket, egyedül az utolsó szakaszon nem hagyták magukat. Mikor Baj felé haladva megláttam, hogy nagyjából 500...600 méterre vannak tőlem, már tudtam, hogy nincs esélyem megfogni őket, én olyan négyfél-ötös tempóban mentem, s valószínűleg ők is. Hogy elkapjam a két embert a maradék három kilométeren, nekem négyes alá kellett volna mennem, az meg azért már a nehezemre esett volna. Ekkor lettem magamra először mérges. Hogy miért is nem tudtam annyira komolyan venni az egészet, mint a táv első egyharmadában. Meg hogy mikor tanulom már meg, hogy a pontokon nem pofázni kell, hanem gyorsan enni-inni, s aztán nyomás tovább. Képzelem, milyen mérges lettem volna, ha megtudom, hogy az angolok sincsenek nagyon messze... Persze később a célban megtudtam, s mérges lettem. De a dolgon ez sem változtatott: a Getén való összeesésen kívül végig nagyon élveztem újra a 100 kilométert, talán még jobban is, mint két éve. Persze kitaláltam azóta már sokmindent, hogy "mi lett volna, ha...", de mindegy. Egy jót akartam edzeni, s ez sikerült, 11:25:31-es idővel futottam be úgy, hogy a táborban még megálltam kezelni egy sráccal, kavartam a kisházak között, de mindez már csak pár másodpercet jelentett. S miután ma már bringáztam egy jót, s elég jól vagyok, azt hiszem, a hétvége nagyon jó felkészülés volt a Balatonra, ahova kivételesen úgy megyek most, hogy nagybetűs VERSENY lesz, kivételesen nem magammal, hanem a többi futóval. Ezt eldöntöttem, noha két hete még csak a körbefutás volt a cél.

És akkor nem lesz olyan, mint most, hogy számolgatom, hogy ha nem tévedek el 2-szer minimum 5 percig, ha a tokodi pincéknél nem integetek zsíroskenyérrel minden arra járónak 9 percig, ha Mogyorósbányán és Pélifőldszentkereszten nem jópofáskodok hosszú percekig a pontőrökkel, ha Pusztamaróton nem negyedórát depózok, ha Csanyáékkal Koldusszálláson nem 10 percig hülyéskedek, hogy mennyire utálom ezt vagy azt a kaját... Ha Szaszáéknél fenn a vadászháznál nem szintén sok percig viccelődöm mindenen... no akkor mi lett volna. Bár lehet, hogy semmi, csak nem élveztem volna ennyire. Így viszont igen. És ez a lényeg! :)

Vissza Koldusszállásig, vissza Tatáig

A célban 20 perc ücsörgés után rosszul lettem. Most jött elő az, hogy magamhoz képest nagyon keveset ettem most, mert nem volt olyan, amit szerettem. Főként édeset és sok gyümölcsöt találtam, most meg minden bajom volt attól, hogy üres volt a gyomrom. Szaszáéktól kaptam egy szendvicset még az elején, s most eljött az ideje, gondoltam, hogy megegyem - de majd összehánytam magam a gondolattól is. Bolt sem volt a közelben, ahol kefirt vehettem volna, mert csak azt kívántam... így viszont igen nehezen szedtem magam össze hogy elinduljak, pedig nem ártott volna sietni, hogy még világosban visszaérjek Csanyáékhoz. Kicsit össze voltam esve, baromira áldottam az eszemet, hogy minden cuccomat Csanyáékra bíztam, így mindenképp vissza kellett trappolnom majd' 17 kilométert - át a hegyen, fel meg le. A célban tököltem vagy másfél órát tehát, beszélgettem, helyretettem magam, aztán visszaindultam. A lábaim nagyon nem akartak futni, rájuk bíztam hát, mit csinálnak. Ők erős menetben gyalogoltak, tehát mentem velük én is. Farkast felhívtam, hogy nem lelek boltot sehol, ő is visszajött ugyanis később a célból, s akart hozni a túrázóknak kólát. Megoldottuk: Nyúlék vettek neki; ő ekkor Ursival épp a baji vadászháznál volt. Én meg csak ott SZERETTEM VOLNA lenni. Mindegy, mentem Tatáról kifele, aztán felfele. Sok ismerős és ismeretlen meg szembe, biztattam mindenkit egy-egy szóval, s ezen annyira belelkesültem, hogy csakhamar én is futni kezdtem, innentől már jó volt, elmúlt a nemakarom-érzés és a fáradtság is... Pláne, amikor végre Ursi meg Farkas is jöttek lefele az úton, s utánuk a többi futó... kicsit még telefonálgattam, hogy a túrázók közül ki hol van, aztán spuri!  Szaszáéknál a vadászháznál elvoltam egy darabig, ettem, eltettem egy banánt, s egy kölcsön-fejlámpával nyomultam tovább Koldusszállás irányába, persze egyre lassabban, mert egyrészt beesteledett, másrészt pedig nem akartam a szembejövőket sem a fejlámpámmal, sem az ellentétes iránnyal megzavarni. Igaz, így is sokan megrökönyödtek, hogy mi az, hogy nekem nincs jobb dolgom, mint arra menni. Páran meg tudták, ki vagyok, s csak vigyorogtak, néhányszor viszont szinte magyarázkodnom kellett, hogy mit is keresek én ott. Arra gondoltam, két éve szegény Ispy mit kaphatott, mikor egész a rajtig visszafutott!

Yoyookámcillagom is meglett hamar, sírós hangon nyirmogott ezt-azt, hogy kihagyott egy pecsétet, de Future tudja igazolni, hogy ott volt... Hát nem volt neki jó a kedve, de azért egy íííííí-re még futotta neki. Odaadtam a banánomat neki, amire egyből lecsapott, aztán elváltunk. Én lefele, ő felfele... Közben töksötét lett, s hirtelen elfogytak az emberek - én meg egyedül maradtam a csendben, sötétben. Kicsit kikapcsoltam a lámpámat, de nem éreztem magam túl jól, így visszanyomtam a pilácsot. Túl régóta nem voltam éjjel egyedül az erdőben! Ezt még gyakorolnom kell... arra mindenesetre jó volt a közjáték, hogy elhagyjam az utat, no ekkor majdnem jött a pánik. Amúgy is eltévedős vagyok, hát még ismeretlenben és éjjel! És csak nem jött senki! Szerencsémre csak pár méterre voltam az úttól, s visszataláltam, de innentől fokozottan figyeltem, annál is inkább, mert pici köd lepett meg az erdőben... Mivel most ritkásan jöttek, futottam tovább, tulajdonképp gőzöm nem volt már, mennyire vagyok Csanyáéktól a ponton, 200 méterre vagy 2 kilométerre, csak jól esett a futás. Lazán, megerőltetés nélkül. Meg amúgy meg fáztam volna, ha nem mozgok.

Pár ismerős rámköszönt felfelé, ők látták az arcomat, én nem az övékét, nem tudom, melyik ki volt. Mindegy is... El tudtam képzelni az arcukat. :)

Koldusszállásra leérve összeszedtem magam és nyújtottam, átöltöztem, a Tengerszem fincsi leveséből bepusziltam két pohárnyit, utána Csanya rövid úton beparancsolt a kocsiba aludni, mert utána ő is akar. Hát mertem ellentmondani? Nem. Persze előtte kiderült, hogy véletlen a célba lett küldve a váltócipőm és a fejlámpám - milyen szerencse, hogy Szasza odaadta az ő lámpáját! Mondjuk, ezen sokat nem morfondíroztam, kezdetét vette a Hatalmas Fetrengés a kisbuszban. Jó kétóra múlva tápászkodtam ki összegyűrve, kezemben egy darab sajttal. Majd' meghaltam éhen! Egy ideig igazgattam a népeket mint az utat ismerő tapasztalt túrázó :), majd Berzso-t felváltottam a kinizsisek rajtszámának-idejének írásában, hadd pihenjen, s vártam. Farkasra. Aki, mint kiderült, félórája ott volt, s várt, méghozzá rám. Nomeg persze Mambáékra. :)

Együtt vártunk tehát Mambára, Haribóra, Bökire, akik a K100-at gyűrték, valamit ZoránIcura és Pogregre, akik Mogyorósbányától kísérték őket. Mamba időtervében le volt írva, mikorra várhatóak, amíg ki nem csúsztunk az időből, nem is aggódtunk nagyon... Ámde kicsúsztunk, s egyre inkább azon tanakodtunk, hogy vajon hogyan fognak ezek a srácok szintidőre beérni Tatára... aztán kiderült, hogy Haribo kicsit odavan, fáj a lába, ezért különváltak, Mamba és Böki roncsolnak felénk, a többiek valahol utánuk. Farkassal meg is beszéltük, hogy akkor mi is különmegyünk: mikor 10 perc eltéréssel megérkezett a két csapat, akkor Farkas Mambáékkal elindult, mi meg gondolkodtunk, mi legyen. Végül Haribo kiszállt (bölcs döntés volt tőle: alig tudott felállni a padról, a térde bedagadt, de így is élete leghosszabb menetét fejezte be, nagyon kemény csajszi!), mi meg a hajnali derengésben elindultunk Tatára hárman.

Előttünk-körülöttünk zombisereg, mi aránylag jó erőben voltunk, még én is a megtett 120 kilihez képest... Meg-megálltunk enni, nézelődni, fotózni, de azért erős tempóban nyomtuk, bár nekem nem nagyon tetszett a dolog, fáradt voltam, álmos voltam... Három és fél óra volt talán, míg Tatára értünk, láthatóan könnyebben mentünk, mint a körülöttünk lévők, de nem nagyon kiabáltunk, hogy mitől, csak mentünk, hol csendben, hol beszélgetve. Farkasék már beértek (Mamba, Böki K100 teljesítők lettek, faszagyerekek, minden elismerésem nekik!), mikor én úgy döntöttem, hogy nem megyek már vissza a táborba, jobb, ha elérem a korai vonatot. minek is mennék, hiszen a célban már voltam, s különben is: mi hárman voltunk azok, akik a leginkább céltalanul és okafogyottan meneteltünk, hiszen akiket kísértünk volna, azok mind otthon (Haribo - közben jöttek érte), vagy a célban voltak (Böki és Mamba).  Farkas is a 7:22-es vonathoz igyekezett már, így én is visszaspuriztam oda. Próbaképpen tettem pár futólépést és elvigyorodtam: ment. De még mennyire, hogy ment! Farkas kijött arra az állomásról, amerről jöttem, vigyorogtunk egymáson meg a zombiseregen, mesélte, hogy élőhalottas film van a táborban is, aztán felszálltunk a vonatra... Ursi hívott, ő már pihent egyet otthon, s jól volt... Le-lecsukódó szemekkel Farkassal az Iszinik 100-ról agyaltunk... Szárliget-Csillaghegy, vagyis a kinizsi visszafelé. Novemberben... Hááááát... talán meg kéne próbálni. De addig Farkasnak volt vasárnapra, vagyis mára 5 kilométere még a szigeten, mielőtt hazaindult! :)