Vannak meglepô dolgok. Például hazatérvén Sárvárról a zsebkendônyi területû kiskertemben egy közepes kurd hadsereg pusztítását láttam, a retkek kifordulva száradtak, a cukkinik közt bombatölcsér nagyságú mélyedések virítottak. Épp anyázni kezdtem, hogy a lüke kutyám lába el lesz törve, de még inkább az utcabeli kis vakarcsé, aki mindig bejön valahol X akták módjára a zárt kerítésen... Válogatott fegyelmezéseken törtem a fejem, mikor apám kijelentette, hogy ne aggódjak, csak EGY LÓ randalírozott a kertben. Nyeltem egyet és azt mondtam, hogy akkor én mostantól már semmin nem csodálkozom, csak arra vigyázzunk, hogy ha legközelebb egy zsiráf legeli a cseresznyefa tetejét, akkor be ne verje a fejét az ereszcsatornába.

Mindehhez képest az, hogy a hétvégi fiaskó után én nem a sebeimet nyalogatom, hanem már ezerrel a Balaton kört, mitöbb: az ôszi Csákvári 12 Órás Futást tervezem, szerintem már egyáltalán nem meglepô. Miután megint nem sikerült kifutnom magamat rendesen, így remélem, a T100 nem jelenthet gondot, a Balatonra pedig ugyanazzal a taktikával fogok készülni, ami félidejig Sárváron is bejött: megpróbálom az egyenletes 5:50-es tempót végig, csak frissíteni állok meg. Ha úgy van, ahogy hiszem, menni fog. Jó formában vagyok és hiába a nagy fáradtság, jelen pillanatban úgy érzem: ha akkor elindulok, semmi nem állíthat majd meg. Még jó, hogy elôtte egy héttel nem lesz hegyi félmaraton, de ha lenne is, fityiszt mutatnék neki.

És akkor ôsszel Csákváron komolyan kipróbálom magam, kivételesen VERSENYEZNI fogok, nem lesz elég a verseny végigfutása, picit úgy érzem, begôzöltem. Eredményt akarok, ha nem is másokhoz képest, de magamhoz mérten, ennyi edzés után most már járna nekem is. Ahogy Yoyoo mondja: azannyaúristenit!